Esetleg gomba. Ilyen ez az ősz. A pacalnál maradva szorosan Cserna-Szabó András 77 magyar pacal, avagy a gyomor csodálatos élete (Magvető, 2017) című alapvetését olvasgatom hűvös mezőségi reggeleken, kicsit közel húzódva még a kályhához. Hangulatom ingadozó, minimum tripoláris. Hol hiánypótló kézikönyvnek kijáró komolysággal lapozgatok, hol fel-felvonyítok a röhögéstől, máskor meg a receptek megvalósításán töröm a fejem, megörülve közben néhány váratlanul felbukkanó pompás mondatnak. Kedves műfajom nekem az ilyen, gondolom még, bele ebbe az őszbe, a szalmaszagúba.
Gyöngyszemre bukkanok épp. A nyolcvanas évek kezdetén, a honi pacalmánia tetőzésének idején írta a Petőfi Népe (már a lap neve is gyönyörű, harcos és lírikus egyben, olyannak tűnik, ami/aki nem alkuszik). A kor legkevésbé sem homályos tükre és a lokális újságírás iskolapéldája egyben. Íme egy ittas pacaldíler gyilkos ámokfutásának története. „Kósa Károly 1981. február 7-én a délutáni órákban személygépkocsijával Pereghalom községbe ment, ahová különböző személyeknek pacalt szállított, és közben több helyen szeszes italt fogyasztott. Ez a fogyasztás úgy történt, hogy ahová a pacalt vitte, ott mindenütt megkínálták – noha tudták, hogy gépkocsival érkezett és továbbmegy –, s Kósa elfogadta a szívességből adott italokat. Délután hat óra tájban Jászkarajenő irányából indult hazafelé Tiszakécskére, de akkor már a vérében 1,5 ezrelék alkoholkoncentráció volt. Ezzel mit sem törődve nekivágott az útnak. Már közel járt Tiszakécskéhez, amikor eszébe jutott, hogy rágyújt. A mellette levő ülésen tartotta a cigarettát, s amíg azt kereste, néhány másodpercig nem figyelte az utat, a jármű haladási irányát. A Lada viszont eközben áthaladt az út bal oldalára, és ott – az út bal szélétől körülbelül másfél méterre – óránként hatvanöt kilométeres sebességgel elütötte a szabályszerűen kerékpározó Tóth Boldizsár tiszakécskei lakost. A baleset során Tóth Boldizsár – aki sokkal ittasabb volt, mint a gépkocsivezető – olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy nem sokkal az ütközés után meghalt.” Így. A tragikus végkifejlettől eltekintve tisztára olyan az egész, mint a felejthetetlen Bálint Ágnes Megint Mazsola című remekművében, csak ott Bolha Barnabás szalmafalvi lakos volt az áldozat, ám ő csupán „erősen megütötte magát”. Folytathatnánk a sort a könyvből Krúdytól (aki simán letüdőzte az jó paclunkat) Hrabal úrig terjedően a legnagyobb étkezési leírók citálásával, ám maradjunk most nyugodtan egy kevésbé ismert említéséig. Cserna-Szabó András találta, hogy Zimmermann Ágoston és Gusztáv A házimacska című alapvetésükben (1944) leszögezik: „Fiatal macskáknak főtápláléka a tej, melyet kezdetben felényire vízzel hígítva, esetleg zabpehellyel vagy rizsnyákkal adnak. Amint túl estek a fogváltáson, párolt vagy főtt hús, finomra metélt pacal adható.” Ez azért döbbenetes. Az évszám ugye. Már mindent és mindenkit szétbombáztak, elvittek, agyonlőttek és elégettek, amikor ezzel a névvel, melyet Bob Dylan is visel, egy feltételezhetően testvérpár (esetleg apa és fia, de ez kevésbé valószínű) megjelentet egy könyvet a macskák étkezési szokásairól. Az élet él és élni akar, vagy mi.
