Esetleg gomba. Ilyen ez az ősz. A pacalnál maradva szorosan Cserna-Szabó András 77 magyar pacal, avagy a gyomor csodálatos élete (Magvető, 2017) című alapvetését olvasgatom hűvös mezőségi reggeleken, kicsit közel húzódva még a kályhához. Hangulatom ingadozó, minimum tripoláris. Hol hiánypótló kézikönyvnek kijáró komolysággal lapozgatok, hol fel-felvonyítok a röhögéstől, máskor meg a receptek megvalósításán töröm a fejem, megörülve közben néhány váratlanul felbukkanó pompás mondatnak. Kedves műfajom nekem az ilyen, gondolom még, bele ebbe az őszbe, a szalmaszagúba.
Gyöngyszemre bukkanok épp. A nyolcvanas évek kezdetén, a honi pacalmánia tetőzésének idején írta a Petőfi Népe (már a lap neve is gyönyörű, harcos és lírikus egyben, olyannak tűnik, ami/aki nem alkuszik). A kor legkevésbé sem homályos tükre és a lokális újságírás iskolapéldája egyben. Íme egy ittas pacaldíler gyilkos ámokfutásának története. „Kósa Károly 1981. február 7-én a délutáni órákban személygépkocsijával Pereghalom községbe ment, ahová különböző személyeknek pacalt szállított, és közben több helyen szeszes italt fogyasztott. Ez a fogyasztás úgy történt, hogy ahová a pacalt vitte, ott mindenütt megkínálták – noha tudták, hogy gépkocsival érkezett és továbbmegy –, s Kósa elfogadta a szívességből adott italokat. Délután hat óra tájban Jászkarajenő irányából indult hazafelé Tiszakécskére, de akkor már a vérében 1,5 ezrelék alkoholkoncentráció volt. Ezzel mit sem törődve nekivágott az útnak. Már közel járt Tiszakécskéhez, amikor eszébe jutott, hogy rágyújt. A mellette levő ülésen tartotta a cigarettát, s amíg azt kereste, néhány másodpercig nem figyelte az utat, a jármű haladási irányát. A Lada viszont eközben áthaladt az út bal oldalára, és ott – az út bal szélétől körülbelül másfél méterre – óránként hatvanöt kilométeres sebességgel elütötte a szabályszerűen kerékpározó Tóth Boldizsár tiszakécskei lakost. A baleset során Tóth Boldizsár – aki sokkal ittasabb volt, mint a gépkocsivezető – olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy nem sokkal az ütközés után meghalt.” Így. A tragikus végkifejlettől eltekintve tisztára olyan az egész, mint a felejthetetlen Bálint Ágnes Megint Mazsola című remekművében, csak ott Bolha Barnabás szalmafalvi lakos volt az áldozat, ám ő csupán „erősen megütötte magát”. Folytathatnánk a sort a könyvből Krúdytól (aki simán letüdőzte az jó paclunkat) Hrabal úrig terjedően a legnagyobb étkezési leírók citálásával, ám maradjunk most nyugodtan egy kevésbé ismert említéséig. Cserna-Szabó András találta, hogy Zimmermann Ágoston és Gusztáv A házimacska című alapvetésükben (1944) leszögezik: „Fiatal macskáknak főtápláléka a tej, melyet kezdetben felényire vízzel hígítva, esetleg zabpehellyel vagy rizsnyákkal adnak. Amint túl estek a fogváltáson, párolt vagy főtt hús, finomra metélt pacal adható.” Ez azért döbbenetes. Az évszám ugye. Már mindent és mindenkit szétbombáztak, elvittek, agyonlőttek és elégettek, amikor ezzel a névvel, melyet Bob Dylan is visel, egy feltételezhetően testvérpár (esetleg apa és fia, de ez kevésbé valószínű) megjelentet egy könyvet a macskák étkezési szokásairól. Az élet él és élni akar, vagy mi.
Két dolog tűnik bizonyosnak most már pacalügyben. Az egyik, hogy abcúg garnírung, puha (pacalos) hófehér kenyér, némi savanka és gata, ahogy a művelt román mondja. A másik, hogy a pacal a magyar jövő, amennyiben megtartva azt, de túl is tekintve a perkelten, visszatérünk a becsinált leveshez és egyéb cifraságokhoz is bátran. Magam mindjárt egy kis rizikével bolondítok. A másik kitörési pont a pisztráng, legközelebb elmondom, miért.
