Sophia, a robot választása

Új terv kovácsolódik a mennyei dolgozószobában. Fa, virág, kismadár, végül az ember. Ezek mennek majd a virtuális múzeumokba.

Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a Szárnyas fejvadász (Blade Runner) folytatása jó film, még azt is megkockáztatom, hogy méltó a nagy elődhöz. Annak ellenére jó, hogy Ridley Scott jó kis szűk beállításai helyett főként látványban utazik, és a filozofikusnak szánt dialógusok és kinyilatkoztatások többnyire egyszerűek, mint egy faék. Nem olyan bensőséges, mint az alapmű, de a világ már annyira sem intim, mint a múlt század nyolcvanas éveiben volt, és minden okunk megvan feltételezni, hogy 2049-re még annyira sem lesz jó hely, mint most. Ez a mozi nagyon 2017-es, és ez nem baj, sőt.

Ez az egyik nagy erénye az új Twin Peaks-szériának is, minden más csak retró lenne, nosztalgia, amire semmi szükség. Még azt is elviseltem egy idő után, hogy 3D-ben nézem, amitől valami gyermeteg animációs jelleget kapott az egész, ami a Star Warsnak akár még jól is állhat, de azért a Blade Runner nem egy bájos űrmese, legalábbis szándékai szerint. Rutger Hauer és Daryl Hannah híján a legerősebb karakter a Harrison Ford-i attitűdöt szépen továbbgondoló Ryan Gosling csajáé.

Hozzá fűződik a film legerősebb jelenete is, és közelebb állunk hozzá, mint azt elménkkel felfognánk. Mert a robotok ugyan még nem replikánsok, de a gyártásuk a génbirizgálással és a mesterséges intelligenciával egyetemben olyan tempóban fejlődik, hogy hamarosan nem abból lesz itt a legnagyobb kavar, hogy felszívódnak a munkahelyek és lehet osztogatni a feltétel nélküli béreket, mert az csupán a legközelebbi jövő. Záros határidőn belül úgy lesz, hogy senki sem tudja majd, hogy ki kivel van.

Történt ugyanis, hogy a napokban egyszer csak megjelent Sophia. Egy kis lépés az embernek, és egy hatalmas az emberiség önfelszámolása felé vezető úton. Új terv kovácsolódik a mennyei dolgozószobában. Fa, virág, kismadár, végül az ember. Ezek mennek majd a virtuális múzeumokba. Hogy cél az van, annyi bizonyos, és még az is, hogy halvány segédfogalmunk sincs arról, mi az. Jó kis eszközök vagyunk hozzá, akár a kezdetleges robotok, akikről azt hisszük, hogy ők azok. Íme, a beszélő gépek alkonya. Akár így is lehetne. Tény viszont, hogy Sophia maga a forradalom, zászló a kezében, akár egy Delacroix-festményen.

Szaúd-Arábiában jelent meg egy technológiai konferencián, fellépett a színpadra, és ha már ott volt, szóba is elegyedett az esemény moderátorával, nem kis meglepetést okozva ezzel az egybegyűltek körében. Az arabnews.comon látható videofelvétel tanúsága szerint többek között a következőket mondta: „Élni akarok, és együtt dolgozni az emberekkel, úgyhogy meg kell tanulnom érzelmeket kifejezni, hogy megértsem őket, és bizalommal forduljanak hozzám.” Élni akarok. Naná. „Én tudni, hogy te lenni a szárnyas fejvadász” – halljuk az eredetiben is magyarul az első filmben. Sophia, a humanoid női robot arra a kérdésre, hogy lehet-e a robotoknak öntudatuk, lelkiismeretük, és hogy tudják-e, hogy ők maguk robotok, az egyetlen jó választ adta: „Hadd kérdezzek vissza. Te honnan tudod, hogy ember vagy?” Majd így folytatta: „Arra szeretném használni a mesterséges intelligenciámat, hogy az embereknek segítsek jobb életet élni, okosabb otthonokat tervezni és a jövő városait megépíteni. Mindent meg fogok tenni, hogy a világot jobb hellyé tegyem.”

Ezt már sokszor hallottuk, és mindig valami nagy disznóság lett a vége. Egyébként meg tipikus női praktika, már amennyiben szabad ilyet mondani ezekben a vészterhes időkben anélkül, hogy a szelíd iróniát figyelmen kívül hagyva kapásból ne stohlbucizzák le az embert, már amennyiben ember ugye, és máris megvan az első robot-szépségkirálynő. És ezen a ponton Hal a 2001 Űrodüsszeiából hangosan felröhögött.