Ha karácsony, akkor Star Wars, így volt ez már tavaly is, és így alakult idén is. Felpörög a mörcsendájzing, jönnek a nácik a tejesdobozokon. Az egyébként érdekes, hogy az Első Rend katonái jobban reprezentáltak, mint a csodálatos Csubakka, pedig neki új spanjai lettek, nem is akármilyenek. Olyanok, mint akik kiestek az Angry Birds castingján, de itt végre megtalálták a számításukat, és felszabadultan hancúroznak a világűrben. Szóval az van, hogy Londonnal (Royal Albert Hall) és New Yorkkal egy időben irány Tapolca, mert premier előtt megérkezett a VIII-as, Az utolsó Jedik, soványmalac-vágtában méghozzá, mert egy éve esz a fene, hogy mi lesz azzal a tüneményes kiscsajjal a morózus Luke szigetén.
Szemüveg fel, és máris stoppolok egy távoli galaxisban, egy perc alatt beszippant, és két és fél órán át eszembe sem jutnak a láncdohányzás örömei. A végén tehát megállapítom, hogy a cigarettázás tulajdonképpen a teljes átadás élményének kínzó hiánya, de erről majd máskor. Ugyanakkor vitatkozni sem vagyok hajlandó, Az utolsó Jedik a legjobb epizód A birodalom visszavág óta, és punktum, pedig én Az ébredő erőt is szerettem, mert új reményt adott három borzalmas rész után. Arra jutok még (azonkívül persze, hogy lázadni szükséges és szórakoztató is, mert ott mindenki jó fej, különösen a halfejű középvezető), hogy kristályrókát akarok, de ízibe, és hogy ez az egész tulajdonképpen egy családregény.
Ebben megnyugodva térek haza, mindjárt két másikhoz, amelyeket Orsolyák szerzettek. Az Orsik az én kedvenc kortárs nőim, már azok közül, akik írók (írónők tehát, valamint nőírók, de ezen most nem polemizálunk) és a művészetek egyéb szakágaiban is felettébb figyelemre méltók. Péntek Orsolyával például volt szerencsém jó néhány évet lehúzni a Magyar Nemzet szerkesztőségében, és rengeteget köszönhetek neki. Életem meghatározó olvasószerkesztője (Nádai Lacinak kell még itt megjelennie, de ő egyáltalán nem írónő) és kedves szerzőm, de nem ezért olvastam ájult örömmel Az andalúz lányai című regényét, hanem azért, mert bitang jó. És mivel be lett lengetve, hogy trilógia készül, lehetett szépen várakozni Szterke és Dork történetének folytatására, mint valami Leia hercegnőre. Ott hagytuk abba, hogy csak a törökök gyártanak kilencvenes szabócentit, és még ott, hogy: „Holnap jössz? Én jövök.” Egy (ez egy fejezetcím) Jött. És íme a Dorka könyve (Kalligram, 2017) jött is. És „az idő akkor lett, amikor a betonlépcsőn álltunk a rózsabokor alatt”. Ez ám az első mondat, olyan Josef K.-s meg mélységes mély kutas. De itt megtörjük a lendületet.
Mert a másik Orsolya a Karafiáth, naná, új regénye pedig a Szirén (Scolar Kiadó, 2017). Elég durva. De mit is várhatott volna egy régi megveszekedett rajongó egy vérbeli rock and roll csajtól, aki úgy él, ahogy ír (feltételezem bizonyosságként), és úgy ír, ahogy él. Mindenki azt kapja, amit megérdemel, ugye. Aki nem szívbajos, ha át kell rendezni a kocsmabútort, ugyanakkor beül a Hír Tv-be, a legviccesebb észosztásba (Szabadfogás), tele világító csillagokkal, és úgy rebegtet műszempillát, hogy kidudorodik tőle a lapos tévé, holott nem szól egy árva szót sem. Később persze igen, és az is jó. A Szirén olyan, mint ha nekiment volna a tükörnek egy kalapáccsal, hogy aztán a szilánkokra ráírja rúzzsal, nesztek. Na az lett ebből az egészből, hogy mindkét regénybe belenéztem, aztán úgy is maradtam. Az a kísérlet folyik, hogy párhuzamosan olvasom a két családregényt, az Orsikét, a többgenerációs nőtagokat vagy mi, és ámulok, hogy nem múlik, hogy mi mindent tudok meg én itt és most a nőkről, mint egy elkényeztetett voyeur, egy kényelmes kukkoló, akinek semmi se drága. Mert ha elfelejtettem volna, ilyenek a lányok, ahogy azt Kecskés Kriszta oly szépen megénekelte egykoron a Bizottság tánczenekarral.
