Családi tűzfészkek

Ha karácsony, akkor Star Wars, így volt ez már tavaly is, és így alakult idén is.

Mert a másik Orsolya a Karafiáth, naná, új regénye pedig a Szirén (Scolar Kiadó, 2017). Elég durva. De mit is várhatott volna egy régi megveszekedett rajongó egy vérbeli rock and roll csajtól, aki úgy él, ahogy ír (feltételezem bizonyosságként), és úgy ír, ahogy él. Mindenki azt kapja, amit megérdemel, ugye. Aki nem szívbajos, ha át kell rendezni a kocsmabútort, ugyanakkor beül a Hír Tv-be, a legviccesebb észosztásba (Szabadfogás), tele világító csillagokkal, és úgy rebegtet műszempillát, hogy kidudorodik tőle a lapos tévé, holott nem szól egy árva szót sem. Később persze igen, és az is jó. A Szirén olyan, mint ha nekiment volna a tükörnek egy kalapáccsal, hogy aztán a szilánkokra ráírja rúzzsal, nesztek. Na az lett ebből az egészből, hogy mindkét regénybe belenéztem, aztán úgy is maradtam. Az a kísérlet folyik, hogy párhuzamosan olvasom a két családregényt, az Orsikét, a többgenerációs nőtagokat vagy mi, és ámulok, hogy nem múlik, hogy mi mindent tudok meg én itt és most a nőkről, mint egy elkényeztetett voyeur, egy kényelmes kukkoló, akinek semmi se drága. Mert ha elfelejtettem volna, ilyenek a lányok, ahogy azt Kecskés Kriszta oly szépen megénekelte egykoron a Bizottság tánczenekarral.