A huszadik század, ez a vértől iszamós időfolyam lassan már történelem. És irodalom. Olyan, mint egy gigászi ügynökakta, feldolgozása folyamatban van. Az iszamról még, bármit is jelentsen. Tulajdonképpen melyik évszázadban nem volt csúszkálás, csatazaj, hörgés feszt. Az emberiség már csak ilyen, amit létrehoz, azt le is rombolja, mintha kötelező lenne. Egyes emberek ilyenek persze, mert más emberek meg másfajták. De együtt szívunk, együtt nevetünk. És abban a bizonyos huszadikban is volt minden, mint a búcsúban, nem csupán őrület és háború, de például kaland, vágy és szerelem persze, és még egzisztenciális kétely és rakétamodellezés is.
Ezek mind benne is vannak a Pulitzer-díjas Michael Chabon legújabb vaskos regényében. A Ragyog a hold (21. Század Kiadó, Kult Könyvek, 2017) tulajdonképpen egy öregembernek a halálos ágyán tett vallomása, akit az elbeszélő csak „a nagyapámként” emleget. Az öreg is volt természetesen fiatal, így az ív a háború előtti Philadelphia zsidó nyomornegyedétől Németország elfoglalásáig, egy floridai nyugdíjasfalutól a New York-i börtönökig, az űrprogram aranykorától az amerikai álomból való keserves ébredésig feszül. Chabon az amerikai nagypróza legszebb hagyományait folytatja, hol lendületes, hol kissé elégikus, de mindvégig remekül tartja a ritmust. A kezdet úgy nézett ki, hogy a szerző édesanyjának anyai bácsikáját, aki középkori németet tanított a University of Texason és egyben törzsőrmesterként vitézkedett a 849. hírszerző szolgálatnál a Monte Cassinó-i ütközetben, az egyik lánya rávette, hogy diktálja le arra vonatkozó emlékeit, milyen is volt zsidóként felnőni egy amerikai nagyvárosban a huszadik század elején. Később beszállt a munkába Judy Fosca és Evan Alkabetz (ők a John F. Kennedy Space Center és a CIA nem létező könyvtárosai), a végeredmény pedig úgy nézett ki, hogy a Ragyog a holdat a The Wall Street Journal, a The Washington Post és a New York Magazine is az év könyvének választotta. Így megy ez.
Hogy Mészáros Mártánál hogy megy ez, azt is láthatjuk. Mert akkorát gurított már megint, hogy az visszhangzik majd még egy darabig a különféle kontinensek között. Aurora Borealis – a film és a könyv. A könyv talán nekünk érdekes elsősorban, a film azonban világsikerre van ítélve, fesztiválokon és mozikban egyaránt.
Az a bizonyos kezdet itt meg úgy nézett ki, hogy Andy Vajna valami szórakozóhelyen kutyafuttában azt kérte Mészáros Mártától, hogy mondjon egy számot. Ez a jelenet akár Türkmenisztánban is játszódhatott volna, de esetünkben a végeredmény tényleg visz mindent.
Az Aurora Borealis – Északi fény című film ugyanis káprázatos. Katartikus. A mozi aranykorát idézi. Mélyen megrendítő. Az egyik főszereplő Törőcsik Mari. Hogy ő zseniális, az evidencia. De mindenki remekel, amit pedig Törőcsik Franciska művel a „fiatal Törőcsik Mariként”, az egyszerűen hátborzongató. Máris óriási színésznő, csodaszép jövő előtt. Az azonos című könyvet (Athenaeum Kiadó, 2017) nehéz magára hagyni. A kötet a film forgatókönyvét társíróként jegyző Pataki Éva ötlete és munkája. Annyi történt csupán, hogy a forgatási rituálékból kiindulva leültette Mészáros Mártát és Törőcsik Marit, hogy beszélgessenek. Aztán persze nyilván szerkesztett egy jókorát (önmagát szép alázattal szinte láthatatlanná téve), de a két nagyasszony diskurzusa alapjáraton mindent visz. Jancsóról és Maár Gyuláról, oroszokról, lengyelekről és magyarokról, színházról és filmről, gyerekkorról és szülőkről, a huszadik századról. Tragédiákról és komédiákról. Végső soron magáról a létezésről.
