Most, hogy van már egy kis történelmi távlat, és egyre biztosabbnak látszik, hogy Uma Thurman mégsem kasztrálja egy szamurájkard segítségével Weinstein producert, akár meg is pihenhetnénk kicsit. De nem, megy tovább a túltolás, mint általában mindig, amikor egy üzlet beindul. Félreértések elkerülése végett ez a Weinstein igen nagy szarházinak tűnik, ami producerben nem ritka.
De most meg éppen az van, hogy a manchesteri művészeti galéria vezetése lekapta a képtár faláról John William Waterhouse Hülasz és a nimfák című alkotását. Nem azért, mert hirtelen kiderült volna, hogy nevezett Waterhouse rosszabb festő, mint amilyennek eddig bármikor is tűnt a világ szemében, hanem azért, mert a mű a nimfákat fiatal lányként láttatja, akik meztelenül igyekeznek a vízbe csalogatni Hülaszt. Kinek apja egyébként Héraklész (későbbi nevén Herkules), a mitológiai macsó. Tény, hogy Waterhouse némiképp váratlan húzással ábrázolhatta volna a nimfákat állig felöltözött, fogatlan öregasszonyként, Hülaszt pediglen gerontofilnak, de nem tette, ezért most lakolnia kell, mehet vissza a balettbe, de legalábbis a raktárba. A kép egyébként a XIX. századi preraffaelita bázisközösség egyik legismertebb alkotása. Eddigi helyén most egy kérdés mered a hoppon maradt pedofil, perverz vojőrökre. Ez: vajon a falról lekerült műalkotás a ruhátlan kamasz lányokkal olyan viktoriánus kori erotikus fantázia, amely a jelenlegi légkörben sérti a modern közönséget? És közben domborodik a párbeszédjelleg is, mivel a megszólítottak írásban válaszolhatnak a felvetésre.
Itt egy pillanatra megakadtam, mint a migráncsmentes töpörtyűfesztivál kapcsán is nemrégiben, és magamban így könyörögtem: add, Uram, hogy mindez csupán egy egészséges kis provokáció legyen az agymosott rémálmok közepette, ne má’, hogy komoly, ámen. Reményeimet maga Clare Gannaway kurátor foszlatta szét a következő szavakkal: „a Weinstein-botrány adta az ötletet, bár már régen le kellett volna vennünk a képet, mivel tárgyiasítja a női testet”. Te Jézus! Idáig még Al Gore felesége sem ment el a rock and rollal és a filmmel felejthetetlen cenzori munkássága során. Persze neki Me too híján nehezebb volt a helyzete.
Az én kérdésem szintén a párbeszéd reményében az: most, amikor megvalósulni látszik egy újabb szörnyűséges disztópia, mit lehetne tenni? Például azt, hogy válaszul valamennyi magára valamit is adó művészeti magazin megjelentet egy különszámot, benne listázva az elmúlt pár ezer év azon alkotásait, amelyek mindannyiunk örömére „tárgyiasították” a női testet. Az alkotói és nem csupán az alkotói szabadság szent nevében, amelynek megfogalmazásában oly sokszor segített a meztelen női test. Különben záros határidőn belül azon kapjuk magunkat, hogy egyre több helyen nézegethetjük a csupasz – falat. És ennél még egy virtigli náci verniszázs is sokszínűbb élethelyzet. És akkor majd sorra eltűnnek a Renoirok.
Azért pont ő jut eszembe, mert a Duna Tv a napokban leadta a Renoir című, lágyan impresszionista hangulatú francia filmet. Szép nők uralták többek között, szép mellekkel. (A szépséget nem celebszinten értjük TERMÉSZETESEN.) Mindeközben a mester, ez a nyálcsorgató, vén zaklató kecske nem átallotta festeni is őket, hol máshol, mint a természet lágy ölén ugye, és miközben így tárgyiasított szépen, még hajlatokról, ívekről és színekről is értekezett jóízűen. Máglyára vele. És hogyha már öl: hogy Clare Gannaway mit kezdene Gustave Courbet A világ eredete című realista festményével, amelynek a modellje Joanna Hiffernan volt, és amely egy ideig báró Hatvany Ferenc fürdőszobájában lógott, azt egyelőre nem tudjuk. Szerencsére nem ő a Musée d’Orsay megmondóembere. (Zárójel: Manchesterben időközben visszahelyezték az említett festményt. Van remény?)
