Az én kérdésem szintén a párbeszéd reményében az: most, amikor megvalósulni látszik egy újabb szörnyűséges disztópia, mit lehetne tenni? Például azt, hogy válaszul valamennyi magára valamit is adó művészeti magazin megjelentet egy különszámot, benne listázva az elmúlt pár ezer év azon alkotásait, amelyek mindannyiunk örömére „tárgyiasították” a női testet. Az alkotói és nem csupán az alkotói szabadság szent nevében, amelynek megfogalmazásában oly sokszor segített a meztelen női test. Különben záros határidőn belül azon kapjuk magunkat, hogy egyre több helyen nézegethetjük a csupasz – falat. És ennél még egy virtigli náci verniszázs is sokszínűbb élethelyzet. És akkor majd sorra eltűnnek a Renoirok.
Azért pont ő jut eszembe, mert a Duna Tv a napokban leadta a Renoir című, lágyan impresszionista hangulatú francia filmet. Szép nők uralták többek között, szép mellekkel. (A szépséget nem celebszinten értjük TERMÉSZETESEN.) Mindeközben a mester, ez a nyálcsorgató, vén zaklató kecske nem átallotta festeni is őket, hol máshol, mint a természet lágy ölén ugye, és miközben így tárgyiasított szépen, még hajlatokról, ívekről és színekről is értekezett jóízűen. Máglyára vele. És hogyha már öl: hogy Clare Gannaway mit kezdene Gustave Courbet A világ eredete című realista festményével, amelynek a modellje Joanna Hiffernan volt, és amely egy ideig báró Hatvany Ferenc fürdőszobájában lógott, azt egyelőre nem tudjuk. Szerencsére nem ő a Musée d’Orsay megmondóembere. (Zárójel: Manchesterben időközben visszahelyezték az említett festményt. Van remény?)
