Kiakasztva

Semjén Zsolt éppen most tart kifelé a kereszténységből, a demokráciából, de még a civilizációból és a vadászetikából is.

A felvidéken dettó. A jelenlét legfeljebb budapestiek által készített tanulmányokban látható. A falvak kihaltak, sem kocsma, sem bolt, az utcákon emberek nincsenek, hogy aztán a nyáron megjelenjenek az ötödik és a tizenkettedik kerület határmezsgyéjéről elszabadult szabadcsapatok. Átmenet nyista. Aki itt él, úgy szűkül be, hogy észre sem veszi, de azt sem, mikor öli meg a stressz az úgynevezett szezontól. Túlélés, az van, miközben milliárdok úsznak el. Az adónkból. Ami rejtély viszont, hogy miért kell folyamatosan hazudozni. Mintha a politikának és a járulékosoknak nem lenne más kiútjuk saját magukból. Könyörgöm, az Adrián sem egy Isten áldása a tél, miért lenne éppen nálunk az? Valljuk be, és könnyebb lesz, ez egy bipoláris virbli, alulról felfelé és vissza. Néha tél és néha nyár, ezt nem foghatják senkire. Ilyenkor meg mindig az van, hogy egy kávé és egy ölelés a haverokkal, a plusz tizennyolc fokban.

Tavasz. Azzal sokra megyünk, bizony. Kitárni az ablakot és Goran Bregovicot hallgatni! Ahogy a macskák szaladgálnak közben. Nézem a cirmost, benne vannak az új gyerekek. Mert nem steriziláltattam, hiszen hogy jövök ahhoz. Lehet majd izgulni, hogy újra ügyes legyen, a kölyköket meg elvigyék jó emberek, jó helyekre. Ahol talán nem ölnek macskát, kutyát, rénszarvast. Pláne, ha utóbbi is háziállat már régen, vadon nem legel. Kimegyek a madáretetőimtől a néptelen utcára. Az őzek bent vannak a faluban, a közepén. Ők legalább járnak-kelnek. Egészen közelről nézem őket. Közéjük is lövethetnék. Akár. De az ember az egyedfejlődés rögös útján az anyagmegmaradás törvényének megfelelően fejlődik. Reménykedjünk.