Kiakasztva

Semjén Zsolt éppen most tart kifelé a kereszténységből, a demokráciából, de még a civilizációból és a vadászetikából is.

Ha nekem lenne három óriásplakátnyi helyem Ebbing vagy Karakószörcsök határában, azon egy rénszarvas jelenne meg azon nyomban, nyakában kötél, és lógna egy helikopterről. Méghozzá azért, mert ennél szimbolikusabban és egyben pontosabban nem lehet közvetíteni és felmutatni mindazt, amiből most már tényleg elég volt. Itten a hazában. Horthy Miklós félresikerült reinkarnációja, a kóbor(ló) kutyák vadászpuskás gyámolítója, Semjén Zsolt ugyanis éppen most tart kifelé a kereszténységből, a demokráciából, de még a civilizációból és a vadászetikából is. Utóbbival kapcsolatban (is) elismerem, hogy megosztó személyiség vagyok, nekem nem attól nagyobb a farkam, hogy lelövök egy farkast. Esetleg nyuszkót, őzikét. Hogy ettől buzi-e vagyok-e, az szocializáció kérdése.

Az van még, hogy mire jelen sorok így, addigra lehet, hogy már más vaddisznóságok tematizálják a közbeszédet, ami azért egyre élénkebb, és ez is valami. Vagy amit még jobban remélek, a plakátok már megjelentek. Je suis rénszarvas, ezt még esetleg. Semjén svédalsóban, egy komplett hotelben. Ha a helyettesem lenne, vele kezdeném a tavaszi nagytakarítást. És mint azt már többször leírtam, szüntelenül imádkozom Orbán Viktorért. Hogy felismerje, milyen csodálatos lehetőséget szúrt el. Hogy a borzalmas gyurcsányi éra után ez lehetett volna egy vidám ország. Dakota dumákkal, a szeretet erejével. Ámen.

Egyébként meg ez az egész turizmus, ha még így lehet nevezni, úgy ahogy van, hazugság. Már itt, a honban. Szarvas itt is van tömegével, a környéken alkonyat után normális ember már csak negyvennel megy, és vészvillogóval figyelmezteti a mögötte tíz centire jövő elmebajost, hogy érted ugyan lehet, hogy nem kár, de nekem még lenne dolgom. Sorozatban olvasom, hogy a Balaton milyen csodás télen is. A természet persze képes csodákra is, jegek furcsa képződése, ilyenek. Le is szaladtam fényképezni, a végeredményt bár ne látná senki sem.

A pusztulat maga. Mintha tegnap ért volna véget a harmadik világháború, egy kemény neutronbomba-csapással. A parton ember nincs.

A felvidéken dettó. A jelenlét legfeljebb budapestiek által készített tanulmányokban látható. A falvak kihaltak, sem kocsma, sem bolt, az utcákon emberek nincsenek, hogy aztán a nyáron megjelenjenek az ötödik és a tizenkettedik kerület határmezsgyéjéről elszabadult szabadcsapatok. Átmenet nyista. Aki itt él, úgy szűkül be, hogy észre sem veszi, de azt sem, mikor öli meg a stressz az úgynevezett szezontól. Túlélés, az van, miközben milliárdok úsznak el. Az adónkból. Ami rejtély viszont, hogy miért kell folyamatosan hazudozni. Mintha a politikának és a járulékosoknak nem lenne más kiútjuk saját magukból. Könyörgöm, az Adrián sem egy Isten áldása a tél, miért lenne éppen nálunk az? Valljuk be, és könnyebb lesz, ez egy bipoláris virbli, alulról felfelé és vissza. Néha tél és néha nyár, ezt nem foghatják senkire. Ilyenkor meg mindig az van, hogy egy kávé és egy ölelés a haverokkal, a plusz tizennyolc fokban.

Tavasz. Azzal sokra megyünk, bizony. Kitárni az ablakot és Goran Bregovicot hallgatni! Ahogy a macskák szaladgálnak közben. Nézem a cirmost, benne vannak az új gyerekek. Mert nem steriziláltattam, hiszen hogy jövök ahhoz. Lehet majd izgulni, hogy újra ügyes legyen, a kölyköket meg elvigyék jó emberek, jó helyekre. Ahol talán nem ölnek macskát, kutyát, rénszarvast. Pláne, ha utóbbi is háziállat már régen, vadon nem legel. Kimegyek a madáretetőimtől a néptelen utcára. Az őzek bent vannak a faluban, a közepén. Ők legalább járnak-kelnek. Egészen közelről nézem őket. Közéjük is lövethetnék. Akár. De az ember az egyedfejlődés rögös útján az anyagmegmaradás törvényének megfelelően fejlődik. Reménykedjünk.