Szívek és elmúlások

A Barcelonát szeretem bámulni, tátott szájjal, mint Woody Allen Humphrey Bogartot.

Slojme és a lánya, mint a Saul fia vagy Anne Frank naplója. Marceline Loridan-Ivens És te nem jöttél vissza (21. Század Kiadó, 2018) című könyve így üt. Lányos apának lenni jó, alighanem élve és halva. Mert ha az ember el nem szúrja nagyon, akkor kép, minta, a feltétlen, síron túl tartó szeretet párás tekintetű alanya. Ez jön be elsőre, mert ez a könyörtelen és felemelő, vékonyka kis kötet (tökéletesen igaza van a kollégának a The Timestól) valójában egy lány szerelmes levele az apjának. Megrendítő apa-lánya kapcsolat tárul fel, azzal az „aprócska” plusszal, hogy a nácik 1944-ben mindkettejüket haláltáborba hurcolták, ahonnan az apa nem tért vissza, a lánya meg igen. Az elején, mindjárt bele a közérzetembe: „Hallgatom a rádiót, az információkat, tudom, mi történik, megrémülök tőle. De már nem találom a helyem. Talán az elmúlás elfogadása vagy a vágy hiánya. Lassulok.” Odáig, hogy jó-e, hogy visszatért a lágerből. És hogy lehet ezt a mondatot leírni: „Annyira szerettelek, boldog voltam, hogy veled együtt deportáltak.” Uram, ne hagyj el!