Tűréshatár

A komáromi Szőnyi Ferenc élete első vasemberversenye előtt tanult meg úszni, és mindjárt negyedikként ért célba.

Egy vasember is meghűlhet, ha ilyen cudar, hideg az idő. Miközben leülök Szőnyi Ferenccel szemben, már másodszor veszi elő a zsebkendőjét. Érthető: a forró Mexikóból érkezett, mögötte van húsz nap versenyzés, amelynek során leúszott 76, letekert 3600 és lefutott 844 kilométert – ezek után az ember hajlamos legyengülni egy picit. Ám nyámnyilábbik énem halk káröröme gyorsan elcsendesül, amikor kiderül, hogy szó sincs megfázásról, de még komolyabb kimerültségről sem.

Vasemberünk, miután december 4-én 481 óra 54 perc és 10 másodperc után átszakította a célszalagot, pihent egy kicsit, majd másnap újra felhúzta a futócipőt, és kocogott egy jó kilométert. Egyfelől levezetésképp, másfelől mert kíváncsi volt, hogy ilyen komoly „kiképzés” után fáj-e neki a futás. Nagy megkönnyebbülésére úgy találta, nem, sőt ha az épp ekkor a szomszédos parkban zajló városi futóversenyt nem indították volna el már valamivel korábban, nagy lett volna a kísértés, hogy megméresse magát az öt kilométeres távon.

– Annyi még talán ment volna – jegyzi meg szerényen, majd gyorsan elmondja szipogása történetét is, amelyet, ezt időközben azért már kezdem sejteni, nem holmi baktériumok okoznak. Ha az ember napokon keresztül szinte megállás nélkül az átlagosnál jóval szaporábban veszi a levegőt, s emellett fél-egy óránként bejuttat valamilyen táplálékot a szervezetébe, ezzel valósággal szétmarja a szájpadlását, a nyelvét, a felső légúti nyálkahártyáit. Egy aktív életet élő sportoló napi 2000–2500 kalóriát fogyaszt, ha azonban az ultratriatlon hússzorosára adja a fejét, akár 10 000–12 000 is lehet az adagja. Ezt javarészt üdítő, csokoládé és narancs vagy banán formájában kortyolja, rágja el. Szénhidrátban gazdag menü. Szükség is van rá.

Szinte véletlenül csöppent bele az ultratriatlonozásba, hogy aztán három röpke év alatt meghódítsa a legmagasabb csúcsot is. – Mindig nagyon szerettem mozogni, de sportmúltam nem igazán van – meséli. – Iskoláskoromban az jelentette a sportot, hogy sakkversenyekre jártam. Amúgy gyerekkoromtól paraszti életet éltem Ácson, mostani lakóhelyemtől, Komáromtól nem messze. Földművelés, állattenyésztés, ház körüli munkák: mindig adódott valami, és én jeleskedtem a hórukkmunkákban, s talán mindig különb is voltam egy picit a többinél, aktívabb, erősebb, gyorsabban helyreálltam, mint mások.

A sport 2001-ben jelent meg az életében. Épp egy családi válság közepén volt, amikor kapott egy biciklit. Egyszerű, Csepel márkájú trekkinget, vagyis túrakerékpárt. Mivel kicsit magába volt fordulva, felült rá, és körbekarikázta az országot. Az 1400 kilométer után remélte, hogy mire hazaér, maga mögött hagyja a gondokat, ám rá kellett jönnie, hogy még sem ő, sem a családja nem oldotta meg a problémát. „Akkor megyek még egy kört” – gondolta, következett a Székelyföld. És lőn: mire onnan hazagurult, megoldódtak a dolgok.

– Azóta tudom, hogy nem lehet csak úgy magunk mögött hagyni a problémákat, de cipelni sem kell őket – mondja.

A sportban valami olyan egyensúlyt és boldogságot talált, hogy attól fogva nem is hagyta abba. Az ultrasportra egy triatlonos barátja vette rá, aki egyszer együtt futott vele.

– Elmondta, miből áll az ironman – idézi fel a kezdeteket Szőnyi. – Egyszer, miután együtt futottunk, győzködni kezdett. Negyven éve sportolok, mondta, én ilyet még nem láttam, te nem is tudod, milyen képességek birtokában vagy!

Ami ezután következett, ma már kitüntetett helyet foglal el a magyar triatlonsport legendáriumában. Az évről évre megrendezett bonyhádi duplaironman-világkupafutamon 2008-ban megjelent egy 43 éves idegen, és legjobb magyarként negyedik helyen végzett 27 versenyző közül. Az első szám után huszonhatodikként szállt ki a medencéből, ami nem csoda, hiszen alig egy-két hónappal korábban tanult meg egyáltalán úszni. Ami viszont ezután történt, azt a sokat próbált vasemberek is alig hitték el.

– Jött a bicikli – meséli a főszereplő. – Én akkor egy kilenc-tíz kilós géppel mentem, amely súlyban felülről ütötte a mezőnyt, de jól haladtam. Aztán kétszázötven kilométer megtétele után szóltam a szervezőknek, mondják be a hangosbemondón, hogy a többiek inkább a pálya jobb oldalát használják, mert balról Feri előz!

A kerékpározás után már negyedik volt, s bár elsőre furcsa volt futnia a sok tekerés után – mivel szó szerint ez volt élete első triatlonja, ilyen sorrendben még edzésen sem próbálta a három sportágat –, megőrizte ezt a helyet.

Ez még lehetett volna véletlen is, de Szőnyi hamar bizonyította, hogy tényleg erre a sportra született. Még abban az évben, 2008-ban magyar ultrasportolók unszolására benevezett a mexikói tízszeres ironmanre.

– A rendezők mondták a rajt előtt, hogy hiányosan töltöttem ki az űrlapot. Melyik részét? – kérdeztem. Nem soroltam fel a korábbi versenyeimet, mutatták az üres rubrikákat. Elmagyaráztam nekik, hogy nekem még csak egy volt, mire kérdezték, hogy ez biztos normális dolog-e. Azt feleltem, nem biztos, hogy normális, de talán teljesíthető. Harmadik lettem.

Képtelen történet. Egy kicsit mindenképpen. Mi legalábbis senkinek nem javasoljuk, hogy a fentieket megpróbálja Szőnyi után csinálni. Igaz, nem is sokan lennének rá képesek.

A rendkívüli teljesítmény nagy részben a genetikán múlik, tudjuk meg Zakariás Gézától, a győri Széchenyi István Egyetem docensétől, akit arról kérdezünk, mi lehet a sportoló titka. A terhelésdiagnosztikából doktoráló szakember, aki maga is első osztályú minősítésű ironmanversenyző, hangsúlyozza, hogy az ultratriatlon-bajnok esete mindenképpen egyedi. Negyven év fölött kezdte a sportot, miközben az állóképességi teljesítményhez szükséges szervrendszer tinédzserkorban, az élet szenzitív szakaszában alakul ki. Ilyenkor a legfontosabb a testmozgás, mert bár a légzés, a keringés, az izmok később is fejleszthetők, de messze nem olyan hatékonysággal. Ezt a lemaradást valamivel ellensúlyozni kell. Elsősorban akarattal.

– Gyakran mondják, hogy minden fejben dől el, és ezt hatszor alá kell húzni – magyarázza Zakariás. – A mentális képességek a legfontosabbak, azonban természetesen sok más is kell a sikerhez. Ilyen távokon például rendkívül sérülékeny a test, elsősorban a futásnál, ahol a teljes testsúlyt cipelni kell, van elrugaszkodás és talajfogás, ami rendkívüli traumát jelent az ízületeknek, a láb apró csontjainak. Olyan mértékű stresszt, amelynek hatására fáradásos törés vagy szalagszakadás is bekövetkezhet. Akinek szerencsés az alkata, ezeket elkerülheti.

A szakember feltételezése szerint előny lehet Szőnyi esetében a sportmúlt hiánya is, hiszen korábban nem terhelte túl a csontszerkezetét, az ízületeit, a porcait. Fontos szempont az is, hogy a lényegében elnevezhetetlen „szuperultra-triatlon” (a hússzoros verseny hivatalos neve egyébiránt Double Deca Ironman) jóval alacsonyabb sebességtartományban zajlik a hagyományos vasembernél: így itt igazából nem a gyorsasági állóképesség határozza meg a teljesítmény színvonalát. Míg egy ironmanversenyen ma már külön-külön minden részsportágban hatalmas iramot mennek – a profik átlag 42 kilométer/órát tekernek 180 kilométeren keresztül –, addig az extra távoknál az akaraterő mellett az anyagcsere határozza meg a teljesítményt, és még a légzés sem limitáló szektor.

Egy másik szakember, Kováts Ákos szerint az ilyen tartós megterhelést elviselő teljesítmény határai nagyban függnek attól, hogy milyenek az ember terhelésélettani paraméterei. A budapesti, komplex élettani vizsgálatokat végző Cardio Control Kft. kardiológus szakembere terheléses vizsgálatokon tesztelte Szőnyi Ferencet is, akinek azonkívül, hogy a légzésfunkciós paraméterei átlagon felüliek, jellemzője még, hogy az izmokban végbemenő energiatermelő folyamatok nagyon hosszú ideig maradnak kontrollált állapotban, azaz nem vagy csak kismértékben halmozódnak fel az izmok működését gátló anyagcseretermékek. Az állóképességért felelős izomrostjai fantasztikus teljesítménnyel működnek. A lassan összehúzódó, más néven vörös izomrostok lassú mozgási sebességnél, magas ismétlésszámnál aktiválódnak, képesek sokáig ritmikusan összehúzódni, viszont kisebb erőkifejtést teljesítenek. Szőnyi abban rendkívüli, mondja a szakértő, hogy bizonyos szinten szinte korlátlan ideig tud dolgozni, mivel mitokondriumai – a kis energiagyárak, amelyek a lassan összehúzódó izomrostok hőenergiáját termelik – kivételesen jól működnek. 

– A győzelem titka a pihenés és a mozgásképesség megőrzése – ezt már ismét a bajnoktól tudjuk meg, miután őt is rendkívüli produkciója lehetséges okairól faggatjuk. – Amikor most Mexikóban végeztem a futással, valamivel utánam bejött még három versenyző. Összegyűltünk, beszélgettünk, és én félve levettem a cipőmet meg a zoknimat – attól féltem, nehogy megverjenek.

Ilyen embertelen terhelés után ugyanis törvényszerű, hogy az ember lábát víz- és vérhólyagok, egyéb sérülések borítják, és általában néhány köröm is bánja a végeláthatatlan kilométereket. Szőnyi lábán azonban csupán egyetlen kis vízhólyag helye árválkodott, lényegében újra versenyre fogható állapotban volt.

– Az egyik leglényegesebb szabály, hogy nem szabad megengedni a láb sérülését. Én mindig pihenek, amikor úgy érzem, a testemnek szüksége van rá. Kialakult bennem egy érzékelőképesség, amely pontosan jelzi a testem által küldött információkat. Egy példa: ha az izmaim kezdenek rugalmatlanná válni, tudom, hogy elindult a tejsavtúltermelés. Ilyenkor azonnal csökkentem a sebességet, folyadékot pótolok, és bejuttatok magnéziumot. A titok: az egyensúly. Ultra jin-jang.

– Nem szabad ellentmondani a testünknek. Pihenésben is, táplálkozásban is meg kell adni, amire szüksége van. Ha túlhajszoljuk, belemegyünk egy olyan lerombolt mozgásképletű futásba, úszásba, biciklizésbe, amellyel csak veszíthetünk. Ha viszont sikerül egyensúlyi állapotot létrehozni, akkor úgy gondolom, hogy majdhogynem lehet így élni. Tavaly ugyanott, Mexikóban tízszeres ironmant nyertem – itt mindennap egy vasembertávot kellett végigcsinálni –, és kitaláltam magamnak egy rendszert. Reggelire úszunk egyet, 3,8 kilométer, körülbelül másfél óra lazító testmozgás, ez idáig kellemes. Utána kerékpáron versenyzünk egy jót, megpróbálunk mindenkit legyőzni. Ez 180 kilométer, öt és fél óra. Ha megvolt, tekinthetjük úgy, hogy ez volt a nap munkás része, jöhet a levezetés, a futás. Ez biztos furcsán hangzik, de nálam lélektanilag jól működött, én így éltem tíz napig.

A triatlontársadalomban Racemachine-nek (az angol szó jelentése: versenygép) becézett Szőnyi az ultrasport self-made manje. Egy triatlonista barátja olykor ellátja ugyan tanácsokkal, de mivel ilyen távokon, szinteken gyakorlatilag nincs érvényes tapasztalat, edzője sincs, az edzéstervétől a táplálkozásig mindent autodidakta módon alakít ki. Nemrég például az egyik versenyen nagy meglepetést keltett a nyolcfős szállodai szobában, amikor vetélytársai szeme láttára elővett egy oldal szalonnát, és jóízűen falatozni kezdett. Azért, mert egy módszer szokatlan, még lehet hatásos, magyarázza: a szalonna kitűnő fehérje- és energiaforrás, ráadásul remekül emészthető, így nem kell tartania attól, hogy a következő körben kiadja magából. Kísérletezni máskor is szeret: a mexikói versenyen, miközben fogyni nem akaró hosszait rótta az ötvenméteres medencében, kipróbálta, csukott szemmel is pályán belül marad-e. Ment a dolog, úgyhogy attól fogva néhány másodperces villámalvásokat iktatott be. Másképp talán ki sem lehet bírni a monotonitást, amely nemritkán hallucinációkat okoz – Szőnyivel előfordult például, hogy úszás közben azt képzelte, bokrok közt szlalomozik a medencében. S hogy meddig lehet ilyen intenzív terhelésre kényszeríteni a testet? Szőnyi 46 éves, ám esze ágában sincs abbahagyni.

A triatlon viszonylag fiatal sportág, de számos variációja alakult ki. Az alap: úszás, kerékpározás, végül futás. Az nyer, aki a leggyorsabban teljesíti a három távot. A triatlon hosszú távú száma a közkeletűen „ironman” (vasember) néven ismert verseny, amely 3,8 kilométer úszásból, 180 kilométer biciklizésből és 42 kilométer futásból áll. Az ultratriatlon ennek a valahányszorosa.

Az (ultra)triatlon-világ korelnöke a 63 éves, francia Guy Rossi: egész életét a sportnak szentelte, 1968-ban még teniszezőként vitte a mexikói olimpia lángját Marseille-ben, tavaly pedig ereje teljében vett részt a tízszeres vasemberen. De a szakértőként idézett Zakariás Géza is elmúlt már 54, és még ma is gyakran jár Győrből Budapestre kerékpárral. Sportolni lényegében bármeddig lehet, s ha van ilyen, a triatlon és válfajai üzenete éppen ez. A mennyiségi határokat azonban már nem érdemes feszegetni, véli Szőnyi.

– A hússzoros ironmannél nincs hosszabb verseny, mert nincs kivel versenyezni. Míg az első négy résztvevő velem egy napon ért célba, az utolsók a szintidő vége előtt percekkel, amikor én már rég itthon voltam Komáromban. És azt hiszem, az, amit ott műveltünk, élettanilag is közelíti a határesetet. A többiek, hozzám hasonlóan, 75–77 kilós, nagyjából 170 centiméter magas emberek, talán azt lehet mondani, ez az ideális ultraalkat. Rajtam kívül a végére mindenki lefogyott 10-12 kilót, ami nagyon sok. Ők már nemcsak zsírt és felhalmozott tartalékokat vesztettek, hanem izmot is.

Szőnyi Ferenc viszont kitűnő állapotban van. Néhány napot még pihen, élvezi a sikert. Komáromban amerre jár, elhalmozzák gratulációkkal, szeretettel: jó érzés, mondja, hogy egy-egy közös cél, feladat ennyire összekovácsol egy közösséget. Városában, amely a lelki támogatás mellett anyagilag is segíti, a verseny ideje alatt háromezer ember vett részt a spontán szerveződött közös úszáson, futáson, amelyen „vele” és érte küzdöttek az emberek. Aztán nemsokára visszatér a napi rutinhoz: reggel egy-másfél óra futás vagy úszás, délután öt-hattól pár óra futás, kerékpározás. A kettő közt pedig a pénzkeresés: bajnokunk építkezéseken dolgozik. Korábban építkezési vállalkozó volt, de a válság óta visszaállt az állványra, és ugyanolyan fizikai munkát végez, mint az emberei. Akik egyébként régebben fel sem tudták fogni, hogyan kerékpározhat valaki napi száz kilométert, miközben nekik arra is külön fel kell készülniük, ha át akarnak karikázni a mamához a szomszéd városrészbe. Aztán megszokták. Sőt olyan is akad köztük, aki azóta rendszeresen fut főnökével a Duna vagy a Vág partján. Amíg bírja.