Jogok, pofonok

Már a magyar parlamentben sem vitatják, hogy a lakáson belüli erőszak súlyos társadalmi gond, amellyel foglalkozni kell. Van azonban olyan része a kérdésnek, amelyet az utóbbi napokban felbolydult nőjogi szervezetek közleményei nem említenek: hogy az erőszak áldozatai sok esetben férfiak.

A múlt heti kínos parlamenti közjáték óta (erről szól a cikkünk melletti publicisztika – A szerk.) egymást érik a nők családon belüli sérelmeit, férfiakkal szembeni védtelenségét hangsúlyozó tiltakozások. Joggal, hiszen a négy fal közötti erőszak még ma is szőnyeg alá söpört probléma. Erről beszélni kell, nem szabad hallgatni róla. Ám a vitában a férfiak jellemzően agresszorként jelennek meg, a nők pedig áldozatként. Így e fontos társadalmi kérdés a nemek közti háborúvá silányul, ami elősegíti, hogy sokan dühösen elutasítsák a kérdés felvetését.

Két fontos tény ugyanis elsikkadni látszik a nagy felháborodás közepette. Az egyik, hogy a lakáson belüli erőszak áldozatai nemcsak nők, hanem jelentős számban férfiak is. A másik, hogy míg sokak számára az erőszaknak ez a formája pokoli valóság, másoknak csupán eszköz, hogy győztesen kerüljenek ki egy válóperből: annak során ugyanis immár rutinszerűen előkerülnek és jellemzően a hölgyek részéről, az „előre gyártott” kórházi látleletek, amelyek nem pusztán megtörtént esetekről, hanem a gyermekelhelyezés és vagyonmegosztás olajozottabbá tételéről szólnak. Vagyis a bíróságokon a kívülállóknak igencsak nehéz tisztán látniuk, ki ütött először, ütött-e valaki egyáltalán egy megromlott kapcsolatban. (Ami jól mutatja az ilyen típusú erőszak jogi elbírálásának nehézségeit is.)

– Ez olyannyira így van, hogy ma már a válóperes keresetek beadásakor, ha nem közös megegyezéssel válnak a felek, hanem úgynevezett tényállásos bontóperben, akkor az egyik első tennivaló a tettlegességet bizonyító látleletek beszerzése. Akár van erőszak, akár nincs. Mert mindenki tudja, ha válni akar, biztos, ami biztos, legyen legalább egy látlelete, amely szükség esetén felhasználható. Az ugyanis meghatároz majdnem mindent – szögezi le Madarász Noémi családjogi szakjogász és mediátor. Az ügyvédnő beszámol arról is, hogy a válópereknél az agresszió bizonyítása azért kiemelten fontos, mert ha a felek nem tudnak megegyezni, akkor az erőszakos magatartás jelentősen befolyásolja a gyerekelhelyezési esélyeket, és gyakorlatilag az erőszak bizonyíthatóságán múlik az is, hogy a bíróság természetben osztja-e meg a felek utolsó közös lakhelyét, vagy pedig valamelyik félnek kizárólagos lakáshasználatot ítél meg. Azaz ezen áll vagy bukik, ki marad a házban, lakásban, illetve hogy jár-e valamilyen kompenzáció annak, aki elmegy.

Ennek oka az, hogy ha az utolsó közös lakhelyről azért kell távoznia az egyik félnek, mert a másik fél magatartása lehetetlenné teszi az együttélést, akkor a lakáshasználati díj ellenértékének ráeső részét követelheti az, akinek emiatt távoznia kell. Függetlenül attól, hogy az ingatlan amúgy kinek a tulajdona. Ellenben ha az egyik fél egyszerűen csak távozik, akkor nem kérhető ez a díj. Sőt, ha az erőszak nem bizonyítható, és egyik félnek sincs másik lakása, akkor a bíróság a bontóperben természetben osztja meg a lakást. Így előfordulhat, hogy a vagyonjogi per végéig – ami hosszú éveket jelenthet – együtt kell lakniuk a volt házastársaknak, hiszen a közös ingatlan sorsa csak a vagyonjogi perben rendeződik. Ha pedig egyik fél sem tudja kifizetni a másikat, akár életük végéig is osztott lakáshasználatra kényszerülhetnek.

Azaz az egyik szobát a férfi kapja, a másikat a nő, a konyhát, fürdőszobát pedig közösen kell használniuk. Ebből pedig az is következik, hogy a „kötelező” együtt lakás gyakorlatilag csak úgy előzhető meg, ha bizonyítják, hogy valamelyik házastárs hajlamos a tettlegességre.

– Ezért van az, hogy ilyen dokumentumok kerülnek elő a perek legalább háromnegyedében. És persze sok a valós, hosszú évek óta tartó bántalmazás és annak következtében született látlelet, de azt is tudomásul kell venni, hogy az erőszak az esetek nagyjából egynegyedében nem is történt meg. Mindez azért lehetséges, mert ahhoz, hogy elkészüljön a könnyű testi sértésről szóló látlelet, elég az is, hogy megszorítsák a kart. Ami könnyen kiprovokálható – mondja az ügyvédnő.

Madarász Noémi hangsúlyozza, hogy a nők szinte mindig előre, tudatosan szerzik be a látleletet, amikor már tudják, hogy beadják a válókeresetet.

– Ez általában akkor történik, amikor a kapcsolat olyan mélypontra jutott, hogy otthon bármikor elcsattanhat egy pofon vagy elrepülhet egy tányér. Ilyen esetben az ügyvédek is azt javasolják, hogy az így keletkezett – akár kiprovokált – sérülések miatt történjen feljelentés, vagy legalábbis legyen látlelet. Függetlenül attól, hogy férfiról van-e szó vagy nőről. Bár nők esetében sokkal több a provokáció. Értem ezen például azt a helyzetet, amikor a feleség addig üti a férje fejét, míg az erőteljesebben le nem fogja. Ez ugyanis már elég lehet ahhoz, hogy az a kéz bekéküljön, a könnyű testi sértésről szóló látlelet pedig elkészüljön. És mivel a nők ezzel gyakran élnek, a válóperes ügyvédek tele vannak ilyen jellegű ügyekkel – hangsúlyozza a családjogász.

De ha a férj nem provokálható, akkor arra is bőven van példa, hogy a nők nekimennek az ajtónak, vagy megkérik egy barátjukat, hogy pofozza fel őket. A tettes kiléte ugyanis ujjlenyomat híján nem bizonyítható. Mire pedig a büntetőeljárásban esetlegesen bebizonyosodik, hogy a sérülés nem is származhatott a férjtől, addigra az a bontóperben már rég megbélyegzetté, „agresszív vadállattá” vált. Madarász Noémi szerint minderre férfiaknál nincs példa, ők nem szereznek be látleletet megelőző jelleggel, csak akkor, ha a nő jön elő az erőszakkal. Sőt az a tapasztalat, hogy a férfiak inkább csak akkor hozakodnak elő azzal, hogy könnyű testi sértés vagy súlyos testi sértés kísérletének elszenvedői, amikor a gyerekért küzdenek. Ezt leszámítva titkolják az ilyen eseteket. Olyannyira, hogy a válóperes apuka még az ügyvédnek is csak legvégül mondja ezt a problémát, akkor, amikor már biztos benne, hogy ezért nem fogják lesajnálni. De amikor a házasság megromlásának okait sorolja, mindent előbb említ. Beleértve az anyagi problémákat, a megcsalást, megromlott szexuális életét, sőt még azt is, ha szexuális teljesítőképessége a nullával egyenlő. Minden mást előbb vall be, mint azt, hogy házastársa megverte vagy veri. A női ügyfelek viszont ezzel nyitnak, és tudják, hogy a per szempontjából ez jól használható. Másrészt nekik ezt nem kell úgy szégyellniük, mint egy férfinak.

De miért is szégyellik a férfiak? Erről kérdeztük Várhalmi Judit mentálhigiénikust, pár- és családkonzulenst.

– Kezdetben én is csak családon belüli erőszakot elszenvedett nőkkel találkoztam, később azonban, mondhatni véletlen folytán, férfiakból álló önsegítő csoporttal is foglalkoztam – mondja a szakember. – És érdekes, de az erősebb nem képviselői pusztán azért kerestek meg, mert egy női problémákról szóló rádióműsorban megemlítettem, hogy ezek a gondok nemcsak az asszonyokat érintik, hanem a családfők is szenvednek tőle. Ezt követően állt össze a férficsoportom.

Kezdetben a kollégái sem akarták elhinni, hogy erőszakot elszenvedett férfiakkal foglalkozik, mondván, olyanok nincsenek.

– És tényleg, ezek az emberek senkinek nem beszélhetnek a sérelmeikről, senki nem tud róluk – hangsúlyozza Várhalmi Judit. – Olyannyira nem, hogy a konkrét bántalmazásról még egymás közt, a csoportban is csak virágnyelven értekeztek, és csak hónapok elteltével nyíltak meg. Akkor sem teljesen.

A szakember szerint a férfiak bántalmazása szinte mindig verbális agresszióval kezdődik, azzal, hogy a nő kimondja: a férje egy senki. Rendszerint azért, mert a férfi elveszítette a munkahelyét.

– Úgy lesz kézemelés a szóváltásból, hogy a párjával elégedetlen nő például forró tejjel leönti a férjét, vagy éppen levessel forrázza le. Vagy tűvel és villával szurkálja, tányérral dobálja, tárgyakkal csapkodja. Az arzenál rendkívül gazdag. Eközben a férfi tudja, ha egyszer odacsap, abból már pusztán a testi ereje miatt is baj lesz. És csak ez az egy szempont fékezi. Illetve az, hogy olyasmik történnek vele, amikről el sem hiszi, hogy megtörténhetnek. Támogató hátországnak pedig nyoma sincs. Ezt mutatja az is, hogy a férfiak még az önsegítő csoportban sem a problémáról beszélnek, hanem arról, hogy miért nem beszélhetnek arról. Mert ugyan a társadalomban a homoszexualitás az egyik legnagyobb tabutéma, de a férfiak még azt is hamarabb fölvállalják, mint azt, hogy párjuk bántalmazza őket. Mert ez rettenetes szégyen egy férfinak.

A nagymértékű látenciát hangsúlyozza Tamási Erzsébet kriminológus, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa is.

– A legfontosabb, amit a férfiak ellen elkövetett családon belüli erőszakról tudni kell, az, hogy az ilyen tettek sokkal nagyobb százalékban maradnak rejtettek, mint a nőket érintőek. Mind az amerikai, mind a nyugat-európai családkutatók megállapították, sőt az utóbbi öt évben már az igen tekintélyes áldozati statisztikával rendelkező német kutatók is azt mondják, hogy a férfiak és a nők a családon belüli erőszakban ötven-ötven százalékban vesznek részt – mondja lapunknak a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán is oktató kriminológus. Kiemeli emellett azt is, hogy míg a kutatások szerint az áldozat és az elkövető szerepkörét mindkét nem hasonló arányban tölti be, addig abban hatalmas a különbség, hogy a párkapcsolati konfliktus miatti tettlegesség mikor és hogyan kerül napvilágra.

– Ez már erősen a nemektől függ. Ha ugyanis a konfliktus bűncselekménybe csap át, akkor azt látjuk, hogy a nők már könnyű testi sértés esetén is nagy arányban tesznek feljelentést. Szemben a férfiakkal, akiknek ügye csak súlyos testi sértés vagy gyilkosság esetén kerül a hatóságok elé. És jellemzően még az előbbi esetben is csak amiatt, mert az orvos vagy a férfi környezete jelzi. A férfiak ugyanis nem jelentik még a nagyobb sérüléseket sem – mondja a kriminológus.

Tamási Erzsébet beszámol arról is, hogy emellett kutatások alátámasztják, a férj nem nyújtja be a válókeresetet pusztán a fizikai erőszak miatt. Ugyanis annyira szégyenli.

Emiatt viszont a bántalmazott férfiak számáról semmilyen nyilvántartás nincs. Igaz, itthon még a nőkéről is csak becslések vannak.

Tamási Erzsébet szerint ezeknek a közléseknek az alapjaként a magyar civil szervezetek azokat a nyugat-európainak mondott, de valójában amerikai, még a nyolcvanas évekből származó kutatásokat használják, amelyek szerint tízből két nőt bántalmaz a társa. Ezekkel viszont az a baj, hogy nem reprezentatív mintán végzett felmérésekről van szó, hanem olyan nők körében végzett kutatásról, amelyben jellemzően gyakrabban fordul elő a családon belüli erőszak, mint átlagos esetben.

– Így viszont nem is hiteles a kutatás – szögezi le a kriminológus. Ami pedig a hazai felméréseket illeti, azt kell mondanom, hogy mivel nálunk a családon belüli erőszak nem külön büntetőjogi tényállás, előfordulásáról pontos statisztika sem készül. Ez alól talán az emberölés az egyetlen kivétel. Ott viszont meglepő az eredmény – mondja Tamási Erzsébet. – Azt látjuk ugyanis, hogy a férfiak családon belül évente átlagosan ötven nőt vagy férfit ölnek meg [a férfiak férfi vagy fiú családtag ellen irányuló agressziójáról jellemzően megint csak kevés szó esik], míg a nők átlagosan húsz férfi életét oltják ki. De emellett a nők évente megölnek közel húsz gyereket. Nem férfit, gyereket, és ezeknek a gyerekeknek a döntő többsége fiú. De akkor ki az erőszakos, miről beszélünk, mire hivatkozunk? – teszi fel a kérdést a kriminológus. Ami pedig az egyéb statisztikákat illeti, Magyarországon a mai napig egyetlen gyűjtött adat van arra vonatkozóan, hány embert érint a családon belüli erőszak. Ezt az Országos Kriminológiai Intézet publikálta 2005-ben.

– Ez a kutatás egy hatéves országos és átfogó felmérésen alapult, eredménye pedig azt mutatta, hogy a partnerkapcsolatban elkövetett erőszakos cselekedetek áldozatainak harminc százaléka a férfi – hangsúlyozza Tamási Erzsébet. Emellett tény az, hogy az erőszakra vetemedő nők áldozatai gyakrabban családtagjaik közül kerülnek ki, mint a férfiak esetében. (Végletesen leegyszerűsítve: a nők inkább családi körben pofozkodnak, mint nyilvános helyen.) Tamási Erzsébet beszámol arról is, hogy ezen a területen pusztán statisztikákra nem is nagyon érdemes hivatkozni.

– A gond az, hogy ezek az adatok akkor keletkeznek, amikor az ügy már olyan stádiumban van, hogy az bűncselekménynek számít. Holott a családon belüli erőszak nem arról szól, hogy a felek tesznek-e feljelentést vagy sem, hanem arról, hogy mi zajlik a tettlegességet megelőzően. Ugyanis a megkérdezéses szociológiai felmérések kölcsönös bántalmazást mutatnak. De a tettlegességet mindig többéves konfliktus előzi meg. A mi vizsgálatainkban például nem volt arra példa, hogy az erőszakot megelőző két-három, de minimum egyéves időszak konfliktusmentes lett volna. A cél tehát inkább az lenne, hogy a párok ne jussanak el odáig, amikor elcsattan az első pofon.