Budapest ékkövét elborítja a szemét

Bár sokféle terv született már a Gellérthegy és környéke felvirágoztatására, a megvalósítás jó ideje várat magára.

Átlagos nyár végi hétköznap délutánja van, a turistaszezon még tart, legalábbis erről tanúskodnak a Szirtes úton pöfögő városnéző buszok és a szelfibottal járkáló külföldiek. A Búsuló Juhász vendéglő irányából a Citadella felé menet az első, ami szembetűnik, a szemetesedényekből kiömlő hulladék. A kukák mellé kötözött szemeteszacskók tovább rontanak a képen, azok is tele vannak. A Szirtes úti parkolóba nagyjából kétpercenként érkezik egy újabb városnéző busz, a sofőrök egy pillanatra sem állítják le a motort. Zaj, fullasztó kipufogógáz, az út mentén kiszáradt facsemeték, a korhadó padokról hiányzik az ülőfelület. Bár a parkolóban körülbelül 12 busz és ugyanennyi személyautó számára van hely, a forgalom ennél sokkal nagyobb. Öt-hat éve vált tarthatatlanná a helyzet, amikor a „Hop on, hop off” és más turistabuszok elárasztották a Citadellához vezető utat és környékét – meséli János, aki több mint negyven éve lakik a Szirtes út Citadella felőli végén.

A férfi több busztársaságnak és hivatalos szervnek, egyebek mellett a XI. és az I. kerületi önkormányzatnak is írt már (a Gellérthegy közigazgatási szempontból két kerülethez tartozik) a problémával kapcsolatban, ám a válaszokból az derült ki, hogy mivel a gépjárművek motorjának leállítására Magyarországon semmiféle jogszabály nem létezik, a sofőröket legfeljebb a józan belátásra hagyatkozva lehet kérni, hogy amíg áll a jármű, ne járassák a motort.

Hogy a – nem mellesleg – természetvédelmi területté nyilvánított Gellérthegy a lehangoló körülmények ellenére is vonzó a turisták számára, az nem meglepő. A Szirtes útról és a Citadella sétányról pazar a kilátás, egyszerre látni a budai várat, a Parlamentet, a dunai hidakat, a budai hegyeket és az egész pesti oldalt. Igaz, az ember komfortérzetét némileg rontja, hogy a távcsövekkel ellátott, kifejezetten a panorámában való gyönyörködésre kialakított kiszögellésen a padok töröttek, a kutakból nem folyik a víz, és a talajt mindenütt csikkhegyek borítják. Hátranézve még kevésbé épületes a látvány: rozsdás állványokon foszladoznak a Magyarország történetének egy-egy eseményét bemutatni hivatott képek: a Rothschild-gépgyár munkásai, a menetelő katonák, a lebombázott Duna-híd cafatokban lóg a furnérlemezekről.

Ha néhány lépést feljebb megyünk, már látni a Budapest emblematikus helyének kikiáltott, műemléki védettségű Citadella bejáratát. Az 1848–49-es szabadságharc leverése után az osztrákok által építtetett erőd eredetileg a – „lázongásra hajlamos” – pesti lakosság ellenőrzésére és megfélemlítésére szolgált. A Citadella a második világháborúban légvédelmi bázis volt, a későbbiekben pedig működött itt szálloda, étterem, turistaszálló, zenés rendezvényeknek is helyt adott, néhány éve azonban semmiféle funkciója nincs, üresen áll, a bejáratánál most éppen álmos biztonsági őr unatkozik. A Citadella sétányon néhány ideiglenes pavilonban méregdrága „hungarikumokat” árulnak.

A Szabadság-szobornál újabb turistahad, a szelfibotoktól alig látni a panorámát. Több lépcső is vezet lefelé a hegy oldalába, elindulunk az egyiken: ajánlatos figyelni, ha az ember nem szeretné kitörni a nyakát, a burkolat ugyanis töredezett, a lépcsőfokokból itt-ott hiányzik egy darab. A térdig érő a gaz, az üres pillepalackok, cigarettásdobozok, összegyűrt műanyag poharak látványát pedig már kezdjük megszokni. Lejjebb a gyalogútról darabokban hiányzik az aszfalt, de legalább van két új pad, bár már azokat is összefirkálták. Nem messze egy kút, félmeztelen kőszoborral. A hölgy tekintete a távolba mered, talán ő sem érti a méltatlan helyzetet: a csap letörött, vízgyűjtőjében rothadó fadarabok úszkálnak. Lejjebb néhány esernyőszerű építmény, nyilván az időjárás viszontagságaitól óvta meg a kirándulókat, amíg tetejéről nem hiányzott még a fedél. Nem sokkal odébb összefirkált falú, elhagyatott, használaton kívüli mellékhelyiség. Kár, hogy bezárták, mert a közeli bokrok alatt gyanús papírhalmok sorakoznak.

Egy kicsit feljebb a Jubileumi parkba érünk. Ezt persze csak akkor tudjuk meg, ha észrevesszük az eredeti helyéről elmozdult, fűben heverő súlyos emlékkövet, amelyen felirat tájékoztat: „Gellérthegyi park: létesült Budapest felszabadulásának 20. évfordulójára.” A kavicsos úton haladva fűvel benőtt homokozó után újabb elhagyatott, hervasztó állagú vécébe botlunk. Aztán a felújított Cerka-firka játszótér Játszóterek tekintetében a Gellérthegy igazán nem szégyenkezhet, a Vuk, a nemrég felújított csúszdás, a Cerka-firka játszótér méltán a gyerekek kedvence.

A Cerka-firkáról lefelé vezető út már korántsem oly szívderítő, a két összefirkált toi-toi vécé után dugig rakott, bűzlő szemeteskonténerek, aztán az eddigihez hasonlatos hullámos, hiányos aszfaltú út, kitörött járdaszegélykövek A látvány tehát enyhe kifejezéssel élve is lelombozó. Pláne annak tudatában, hogy Budapest egyik legértékesebb területén sétálgatunk.

Persze nem mi vagyunk az elsők, akiknek ez feltűnt, a Gellérthegy-védők például már sok évvel ezelőtt is tiltakoztak a turistabuszok, valamint a minden hónap első szombatján megtartott motorkerékpáros felvonulás és a tabáni zenés rendezvények ellen. Annak idején szerepük is volt az engedély nélkül épült Citadella-terasz lebontatásában, ám úgy tűnik, az egyesület feladta a harcot, honlapjuk nem működik, vezetőjük elérhetetlen.

A civil kezdeményezések mellett időről időre újabb és újabb ötletek születnek kormányzati oldalon is a terület megújítására. A Miniszterelnökség tavaly júliusban ötletpályázatot írt ki a Gellérthegy átalakítására. A pályázatra 68 beadvány érkezett, 14-et részesítettek elismerésben.

A pályaműveket végignézve kézenfekvő megoldások mellett egészen meglepő elképzelésekkel is találkozhatunk. Szinte mindegyik terv erősítené a Gellérthegyen a sportolási lehetőségeket, kiemeli a természeti adottságok fontosságát, hangsúlyt fektet a tájépítészetre, a környezetvédelemre. A tervezők a Citadellát kilátóként, múzeumi és kulturális rendezvények helyszíneként képzelik el, van, aki szállodát, éttermet, színpadot vagy éppen élményfürdőt rendezne itt be.

Akad olyan tervező, aki úgynevezett magyar panteonná alakítaná a Citadellát, számos történelmi kiállítással. A nemzeti panteon ötlete egyébként nem új keletű, Széchenyi annak idején nemzeti sírkertet képzelt el a Gellérthegyen. Az ötletet először a Kelet Népében vetette fel, majd az 1843-ban kiadott Üdvlelde című munkájában is foglalkozott vele. A sírkertből végül a Citadella megépülésével nem lett semmi. Az ide irányuló közlekedést siklóval, függővasúttal, a hegy belsejébe épített lifttel, barlang-, sőt hullámvasúttal képzelik el a tervezők, illetve született olyan elgondolás is, hogy sajátos csúszdarendszer segítségével lehetne lejutni a Szabadság-szobortól a Gellért térig. Terveztek még ide helytörténeti tanösvényt, sőt panorámateraszt és medencéket, egy újabb elképzelés pedig a Szabadság-szobrot egész éves napórává alakítaná.

Ami a sikló ötletét illeti, a Rác fürdő és a Citadella sétány közötti kisvasút építése már sokszor felvetődött, 2005-ben például a Rác fürdő felújítása kapcsán. Néhány évvel ezelőtt arról lehetett hallani, hogy hamarosan megkezdik a sikló építését, amely a Rác fürdőtől az Orom utcáig alagútban közlekedne, onnan a felszínen menne fel a Citadelláig. Az is a tervek között szerepelt, hogy buszparkolót létesítenek a sikló alsó állomásának közelében, valamint felmerült, hogy a turistabuszokat kitilthatják a Gellérthegy területéről, és a látogatók kizárólag a siklóval mehetnek fel a Citadellához.

A turisztikai szakmai szervezetek már akkor aggályaikat fejezték ki a lehetséges döntéssel kapcsolatban, és azt is kétségbe vonták, hogy a negyven férőhelyes sikló képes lesz-e fel-le szállítani azt a több ezer fős tömeget, amely főszezonban megfordul a Gellérthegyen. Mások amiatt fejezték ki nemtetszésüket, hogy buszparkoló kialakításával a Tabánban csökkenne a zöld terület nagysága. Bár néhány évvel ezelőtt arról lehetett hallani, hogy a siklóberuházás megvalósításához szükséges engedélyek rendelkezésre állnak, és nemsokára kezdődik az építkezés, azóta sem történt semmi.

Annak ellenére, hogy rendre felröppen a Gellérthegy átalakításának terve, valójában az utolsó nagy építészeti beruházás a hatvanas évek közepén a Jubileumi park kialakítása volt. Hogy a tavalyi ötletpályázatot mikor követik szakmai, építészeti tervek, és – ha lesz – meddig tart a megvalósítás, azt még találgatni sem érdemes. Addig pedig azoknak, akik a gellérthegyi panorámában szeretnének gyönyörködni Budapest egyik legszebb pontján, marad a szemét, a gaz, a kosz, a kipufogógáz.