Joggal, körömmel

Sokan hatóságként tekintenek a szerzői jogok kezelését végző Artisjusra, pedig az e jogok miatt milliárdokat beszedő, majd jutalék lecsípése után a pénzt a szerzők közt szétosztó egyesület nem az. Vitatott igényei miatt már perek is indulnak, és ha nem lesz változás, újabb jogkezelő is piacra léphet Magyarországon.

Képzeljük el, hogy veszünk egy autót. Megalkudunk az eladóval a vételárban. Majd amikor fizetni szeretnénk, a háttérből előpattan egy jogvédő szervezet munkatársa, és közli, neki külön is fizetnünk kell. Azért, hogy ő azt – némi kezelési költség levonása után – továbbíthassa a kocsi tervezőjének.

Bár ez egy kicsit abszurd példa, jól illusztrálható vele az, ahogy alapesetben a szerzői jogokat kezelik a zeneművek esetében. Nem csak nálunk.

Ma már nem lepődnek meg a koncertszervezők azon, hogy az együttesek gázsija mellett a dal- vagy zeneszerzők pénzét is rendezniük kell a jogkezelőkön keresztül. Ahogyan a vendéglátósok, kocsmárosok számára sem újdonság az, hogy ha éttermükben zene szól, akkor annak költsége nem merül ki egy rádió beszerzésében és kihelyezésében, áramfogyasztásában. Mert a szerzők érdekképviselete ez esetben is kopogtat, és beszedi a zeneszerzők jussát. De ugyanígy elkérik részüket a művészek a CD-k és a DVD-k, az okostelefonok és a fényképezőgépek memóriakártyái vagy éppen az mp3-lejátszók eladása után.

Ez a rendszer világszerte hasonlóképp működik, tehát a zeneszámok lejátszása után szinte mindenhol külön díj illeti meg az alkotót. Viszont az ezzel kapcsolatos magyar szabályozás bizonyos hibáit egyre többen kifogásolják, jogszerűségét pedig esetenként vitatják. És miközben emiatt már pereket is vállalnak az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesületnek milliárdokat fizető hotelek és vendéglátóhelyek, sokan zúgolódnak a jogvédő szervezet által elvileg képviselt szerzők közül is. Ők egyelőre azt próbálják elérni, hogy a rendszer legyen átláthatóbb, a pénz beszedése és a szerzők közti szétosztása pedig korrektebben történjen.

Ha pedig ezt nem tudják elérni az itthon a szerzői jogokat kezelő, monopolhelyzetben lévő Artisjusnál, akkor az elégedetlenkedők nem tartják kizártnak, hogy akár maguk is létrehozzanak egy olyan szervezetet, amely a szerzői jogokat kezeli. Mert ha szigorú feltételek mellett is, de erre már a törvény is lehetőséget biztosít.

A szerzői jogok hazai kezelésének egyik legnagyobb problémája abból adódik, hogy ha például ma Magyarországon egy kávéház tulajdonosa meghívja barátja együttesét zenélni, a zenekar pedig saját nótáit adja elő, a tulaj akkor is köteles az Artisjusnak fizetni a szerzői jogokért, mondván, a szervezet azt majd eljuttatja a dalok szerzőinek. Jelen esetben a tulaj barátjának. Még akkor is, ha az amúgy nem kérne egy fillért sem. De ez nem számít, a kéretlen közvetítőnek a szabályok szerint fizetni kell, ráadásul a jogkezelő 20 százalék körüli jutalékot csippenthet le az így megutaztatott pénzből. De ugyanez a történet nagyban is így működik.

– Mi az élő programok után, a konkrét műsorfelosztás leadásával fizetünk átalányjogdíjat külön tárgyalás után. És ha jól tudom, az egyik legnagyobb befizetők vagyunk az országban, éves szinten sok tízmillió forintot utalunk a fesztiváljaink után – árulja el lapunknak Gerendai Károly, a hazánk legnagyobb fesztiváljait szervező Sziget Kft. ügyvezetője. Majd elmondja azt is, hogy ő maga nem tartozik azok közé, akik alapjaiban kérdőjelezik meg a szerzői jog intézményét. – Tény és való, hogy a szerző munkát végez, ezért pedig illik díjazást kapnia. Az, ami picit zavar – de ez már inkább jogi kérdés –, hogy miért nem lehet a zenészekkel külön megállapodni, miért kell közös jogkezelővel tárgyalni. Mert sokkal egyszerűbb lenne közvetlenül megegyezni a fellépő együttesekkel. De persze erre mondják azt, valamelyest jogosan, nem biztos, hogy az előadó egyben a szerző is, és nem biztos, hogy így a díj eljut magához az alkotóhoz. Viszont ha az Artisjus szedi be a díjat, akkor az biztosan nem ragad a zenekarnál – mondja Gerendai.

A szerzők többsége él is a szerzői jogok közös gyakorlásával, mert ez egyszerűbb számukra, mint dalaik lejátszása után nyomozni, az azok után járó díjakat pedig beszedni. Másrészt pedig hazánkban „minden szerző úgy születik”, hogy jogait az Artisjus kezeli. Az ezzel kapcsolatos törvény ugyanis úgy rendelkezik, hogy aki zenét szerez, előad vagy zenei hanganyagot előállít és közzétesz, az automatikusan belép a közös jogkezelés alá. Ha pedig ez nem tetszik neki, akkor külön ki kell lépnie.

Ami nem is olyan egyszerű. A szerzői jogi törvény ugyanis azt mondja ki, hogy ezt a szándékot a szerzőnek a naptári év vége előtt több mint három hónappal kell jeleznie. Ami azt jelenti, hogy például erre az évre vonatkozóan már senki nem léphet ki az Artisjus közös jogkezelése alól, hiszen annak, aki ezt tervezte, jeleznie kellett szándékát tavaly szeptember végéig. Aki pedig erről lecsúszott, az már csak jövő év január elsejétől léphet ki a közös jogkezelés alól, feltéve, hogy jelzi szeptember végéig.

De nem ez a szerzői jogokkal kapcsolatos egyetlen furcsaság hazánkban. A másik az, hogy a jogkezelő hivatkozhat arra, hogy ha egy üzletben olyan eszközt helyeznek el, amelyen zenét is lehet hallgatni, „akkor azon akár védett zene is szólhat”. És ezt még akkor is vélelmezheti, ha a fölhasználó szentül megesküszik rá, hogy üzletében csak nem jogdíjas, azaz már megváltott dalokat játszik, amelyekért más cégnek még külön fizet is. Ez ugyanis nem számít, mert az Artisjus a törvényre hivatkozva ettől függetlenül is jogot érezhet rá, hogy beszedje az ilyenkor igen erősen vitatható szerzői jogdíjakat. Legalábbis ezt válaszolták kérdésünkre azok a hotelvezetők, akiktől azt tudakoltuk, hogy szállodáik helyiségeiben vagy éppen liftjében – amelyekben a magas díjak miatt egyre többen állítják le a háttérmuzsikát – miért nem játszanak jogdíjas zenék helyett olcsóbb megoldást jelentő „megváltott zenéket”.

– Ilyenkor megfordul a bizonyítás, azaz nekünk kell bizonyítanunk azt, hogy nem játszunk le védett zenét. Ezzel pedig az a gond, hogy tudomásunk szerint hazánkban az ilyen kérdések eldöntésére még nincs kialakult bírói gyakorlat, a bizonyítás pedig érthető módon igen nehézkes. Hiszen azt kell bizonyítanunk, hogy valamit nem teszünk. Azt viszont látjuk, hogy lassan megkezdődnek az olyan perek, amelyek azért indulnak, mert a hotelek, vendéglátóhelyek és üzletek sok esetben vitatják az Artisjus pénzbeszedési jogát. Én például már most két ilyen ügy megindításáról tudok – mondja egy neve elhallgatását kérő forrásunk. Majd hozzáteszi: míg nálunk emiatt bíróságra kell menni, addig külföldön nemhogy per nem kell hozzá, de teljesen megszokott dolog, hogy a hotelek és üzletek megváltott jogdíjas zenét játszanak. Ugyanis szinte minden országban vannak olyan cégek, amelyek ilyen háttérzenét biztosítanak. És bár ilyen szolgáltatók nálunk is léteznek, a hoteleknek és üzleteknek a tapasztalatok szerint még akkor is számítaniuk kell az Artisjus bejelentkezésére, ha ezt megelőzendő eleve ilyen céggel szerződtek.

A szállodáknak nem csak a megváltott zenék bizonytalan helyzete miatt van gondjuk az Artisjusszal. Díjszabását kifogásolják a jogdíjköteles muzsikák esetében is.

– A szerzői jogdíjról szóló törvény kimondja, hogy ezen tételeknek arányosaknak kell lenniük az általuk generált bevétellel. Ehhez képest a mi díjaink úgy növekedtek folyamatosan, 2008 óta összességében mintegy 20 százalékkal, hogy a hotelek bevétele az elmúlt években folyamatosan csökkent, jobb esetben is csak stagnált. Olyannyira, hogy még a 2007-es, 2008-as szintet is csak most sikerült újra elérnünk – mondja Kopócsy Andrea, a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetségének elnöke. Hozzáteszi: a hotelek fő bánata a szállodai szobákban lévő televíziókészülékek után fizetendő jogdíj, amelyet pusztán a tévé megléte miatt kell leróniuk, attól függetlenül, hogy a vendég esetleg be sem kapcsolja. Emellett a szállodáknak külön-külön kell fizetniük minden egyes olyan helyiségük – a társalgó, a hall és lift – után, amelyben gépi háttérzene szól. Az ebből adódó költség pedig éves szinten milliós nagyságrendű is lehet.

De nem csak a szállodáknak jelent súlyos terhet a jogdíjfizetési kötelezettség. Ugyancsak jelentős összeget rónak le a zenés-táncos szórakozóhelyek és a diszkók. A díjfizetést nem ússzák meg a bevásárlóközpontok, áruházak és kisebb üzletek sem, ahogyan az éttermek, sörözők és kávézók sem mentesülnek. Mindenkinek le kell rónia ezeket a díjakat, aki nyilvános területen – legyen az szépségszalon, edzőterem vagy taxi – tévét vagy rádiót üzemeltet, koncertet rendez, bált vagy táncházat, műsoros előadást tart. Végső soron tehát mindannyian, akik étterembe megyünk, megszállunk valahol, vagy taxiba ülünk, megfizetjük a jogvédelem árát, hiszen nyilván minden szolgáltató beleépíti díjaiba.

A jogdíjfizetők közt persze nem csak cégek vannak. Hanem kakukktojások is. Ilyen például a Nemzeti Adó- és Vámhivatal, amely tavaly és tavalyelőtt egyaránt 1,8 millió forintnyi jogdíjat rótt le a szerzői jogokat kezelő Artisjusnak. Mint megtudtuk, erre azért volt szükség, mert a NAV-pénzügyőrzenekar országosan ismert és kedvelt hivatásos fúvószenekar, tagjai pedig rendszeresen koncerteznek. Az előadott számok után pedig jogdíjat kell fizetniük. Emellett pedig a hatóságnak amiatt is kell fizetnie, mert a hivatal oktatási létesítményeiben használnak tévéket is.

Általában az állami szervek és cégek nem fizetnek sok jogdíjat, ezalól mindössze egyetlen kivétel van. Ez viszont az Artisjus talán legnagyobb díjfizetője, a többek közt a Magyar Televíziónak, a Duna Televíziónak és a Magyar Rádiónak is műsort és tartalmat szolgáltató Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA), amely tavaly 570 millió forintnyi díjat fizetett az Artisjusnak a teljes közmédia után. És bár náluk ez üzleti titok, de nyilván hasonlóan fontos jogdíjfizető valamennyi nagy tévétársaság és rádióadó.

A különböző cégektől és szervezetektől beszedett jogdíjak nemcsak azok irreálisnak tartott mértéke miatt adnak okot folyamatosan vitára, hanem szétosztásuk módszertana miatt is.

– Az, hogy hogyan osztjuk el a jogdíjakat, publikus, küldöttgyűlésünk által elfogadott szabályzatunkban benne van – mondja Tóth Péter Benjamin, az Artisjus stratégiai és kommunikációs igazgatója. – Ezt a 33 fős testületet egyébként csaknem kétezer tagunk választja meg. A szabályzatból egyértelműen kiderül, hogy alapvetően nyolc forrásból – így például a nyilvános lejátszások és az üres hordozók után, a tévék és a rádiók műsorai után – szedünk be ilyen díjakat. A tagjainkon kívül nagyjából nyolcezer szerzőnek végzett jogkezelés mellett az előadók és a lemezkiadók jogkezelő szervezeteinek is szedünk be jogdíjat. Így végül e nyolc különböző forrásból befolyó teljes összeg 29 százalékát ők osztják fel, 71 százalékát pedig mi fizetjük ki a szerzőknek.

Tóth Péter Benjamin megosztja velünk azt is, hogy e nyolc forrás közül hatnál egészen pontosan szét tudják osztani a pénzt a ténylegesen felhasznált művek szerzői közt.

– Erre az teremt lehetőséget, hogy például a rádióktól megkapjuk a lejátszott zeneszámok listáját, ahogy a koncertek és más előadások szervezőitől is. És persze a hanglemezkiadóktól is kapunk pontos adatokat. Ezeket számítástechnikai támogatással és sok manuális munkával dolgozzák fel a kollégák, így a jogdíjakat a játszások pontos arányában kapják meg a jogosultak – magyarázza az igazgató. Majd beszámol arról is, hogy a vendéglátó üzletektől és a hotelektől beszedett pénz, valamint az üres hordozók eladása után befolyó díjak felosztása okozza a legtöbb vitát a szerzők között. Ez utóbbiak közé tartoznak az akár védett zenék másolására is használható CD-k és DVD-k, a fényképezőgépekben (is) használt SD vagy XD memóriakártyák, sőt sok egyéb mellett még a zenelejátszásra is használható telefonok. Ezt pontos lejátszási és rögzítési adatok híján – mivel nem tudható, hogy az adott hotelben vagy vendéglőben milyen zenét játszanak, az adott CD-re pedig milyen zenét írnak ki – a küldöttgyűlés által meghatározott „fogyasztási kosarak” alapján osztják föl. Mint megtudtuk, ezen az elven a gépzenék után befolyt bevételek 28 százalékát élő zenei, 25 százalékát rádiós adatok, hat százalékát televíziós, 41 százalékát pedig hangfelvétel-kiadási adatok alapján fizetik ki az egyes szerzőknek. Ugyanez a helyzet az üres hordozók jogdíjaival, amelyeket másik kulcs szerint osztanak föl, de hasonló alapon. Ezeknek 30 százalékát eleve az előadóművészek közös jogkezelője kapja, míg 25 százalékát a hangfelvétel-előállítók szervezete (e másik két szervezetnek járó pénzeket is az Artisjus szedi be és küldi tovább nekik). Az Artisjusnál így megmaradó 45 százalékot hanglemez-eladási, rádiós lejátszási és internetes fogyasztási adatok alapján kapják meg az egyes szerzők.

Az ezen adatok alapján történő pénzelosztás miatti vita pedig vélhetően nem csak azért rendszeres, mert sokan kétségbe vonják, hogy a fiatalok azokat a zenéket töltik le nagy mennyiségben, a hotelek pedig azokat a dalokat játsszák a legnagyobb arányban, amelyeket a rádiók, televíziók, koncerttermek és lemezkiadók ontanak magukból. Hanem azért is, mert a nem pontos műsoradat alapján leosztott összegek igen nagy tételt jelentenek.

Súlyos milliárdokat. Ugyanis az Artisjus tavalyelőtti, jogdíjakhoz köthető nettó árbevétele 12,9 milliárd forint volt, amiből a beszedett és kiosztott jogdíjak értéke nagyságrendileg 10 milliárd forintot tett ki. És ennek több mint felét nem pontos adatok, hanem a szerzői választott testületek által meghatározott kulcsok szerint osztották szét. A szemeket pedig emellett köztudottan szúrja az is, hogy nem publikus, ki mennyi pénzhez jut a szerzői jogok által. Ezt ugyanis az egyesület a személyes adatok védelme miatt nem árulhatja el.

Az Artisjustól kapott szerzői jogdíj összegével kapcsolatban lapunk megkeresett pár zenészt, közülük pedig néhányan el is árulták, mekkora jogdíjat kapnak évente. Takáts Tamás énekes és gitáros, aki többek közt a Karthago, a Senator és az East zenekar tagja volt, majd a Takáts Tamás Dirty Blues Band alapítója lett, évente nagyjából 1-1,5 millió forintot kap ezen a jogcímen. Nagy Feró énekes és dalszövegíró, a Beatrice és az ős-Bikini frontembere sem kap sokkal többet, mint mondja, éves szinten pár millió forintnyi díj jut el hozzá. Benkő László billentyűs és zeneszerző, az Omega együttes tagja szintén pár milliós nagyságrendben kap évente jogdíjat. Hasonló összeget sejtetett Lovasi András, a Kiscsillag zenekar és a Kispál és a Borz a frontembere is, de pontos számot ő sem említett.

– Nekem egyébként nincs nagy bajom az Artisjusszal – mondja Lovasi –, ellentétben sok kollégámmal, akikről azt gondolom, egyszerűbb megsértődniük amiatt, hogy a fejük felett dőlnek el a dolgok, mint fogni magukat és utánanézni, mi alapján kapják vagy nem kapják ezeket a pénzeket. Én egyébként azt látom, hogy a jogvédő egyesület működése az utóbbi tíz évben jóval átláthatóbb lett. De erre rá is lett kényszerítve, mert a zenészek észrevették, hogy csökkenő lemezeladásaik miatt egyre fontosabb a szerzői díjakból befolyó összeg. Persze nem mindenki választja az Artisjust, én is tudok olyan zenészről, akinek jogait a német GEMA kezeli. Mondjuk őt gyakran játsszák Angliában, és lehet, hogy a németek hatékonyabbak a brit piacon. Vannak egyéb trükkök is. Mert például a romániai jogvédő hivatalnál alacsonyabbak a kezelési díjak, így ha valaki Romániában jelent be egy hangfelvételt, akkor alacsonyabb díjat kell utána fizetnie. És még sok ilyen apróság van. De én akkor is azt tapasztalom, hogy az Artisjusszal szót lehet érteni. Persze nekem is vannak kritikai észrevételeim, de amikor fölteszem a kérdéseimet, kapok rájuk választ.

Nem mindenki ennyire elégedett a hazai közös jogkezeléssel. Részben emiatt alakult meg tavaly ősszel a Magyar Zenészbázis Egyesület, amelynek határozott célja az is, hogy átláthatóbbá tegye a szerzői és egyéb jogdíjak kezelésének rendszerét.

– Egyik legfőbb célunk az, hogy az igazságosság és méltányosság keretein belül megtaláljuk azt a középutat, amelyben ugyan megjelenik a szociális érzékenység és a kulturális támogatás, de alapja az, hogy a jogosultak a lehető legnagyobb pontossággal kapják meg azokat a jogdíjakat, amelyek ténylegesen megilletik őket. Mert jelenleg azt látjuk, hogy ez a rendszer nem tud megvalósulni a torzítások miatt – mondja Vilmányi Zsuzsanna, az egyesület titkára és szóvivője. Hozzáteszi: véleményük szerint a ma rendelkezésre álló technológia már képes lenne biztosítani a pontos leosztás alapját. – Ahhoz, hogy a befolyó jogdíjak elosztása precízebb lehessen, csupán emberi döntésekre volna szükség. Az általunk szorgalmazandó újítások pedig a pontosabb díjleosztás mellett alkalmasak lehetnek arra is, hogy csökkentsék a jogkezelő lényegében általunk fizetett, sokunk szerint magas, majdnem hárommilliárd forintos működési költséget. Ez egyaránt kedvező lehet a jogosultak és a jogdíjfizetésre kötelezettek számára.

Társasága azzal is tisztában van, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben nem könnyű kitermelni a fizetendő jogdíjat, de a legtöbb hotel és vendéglátó mégis befizeti. Vilmányi az egyesülettel kapcsolatban kiemeli azt is, hogy elsődlegesen persze azt szeretnék, hogy a szerzői jogdíjakat maga az Artisjus kezelje átláthatóbban és korrektebben, de ha ez nem oldható meg, nem tartja kizártnak azt sem, hogy nyolcezer tagot számláló társaságuk önálló életre keljen, maga is jogdíjkezelő szervezetté váljon. Ezt ugyanis már lehetővé teszi a törvény.

Ősrégi történet

A közös jogkezelő szervezetek magyarországi története egészen az Osztrák–Magyar Monarchia idejére nyúlik vissza. Históriájukat pedig remekül összefoglalja Táborszky Bence András két évvel ezelőtti szakdolgozata. Mint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem polgári jogi tanszékének beadott dolgozatában írja, a hazánkkal is foglalkozó, zenei jogvédelemre szakosodott Gesellschaft der Autoren, Componisten und Musikverleger in Wien elnevezésű szervezet még 1897 decemberében alakult, nevét pedig a következő évtized végén változtatta Gesellschaft der Autoren, Komponisten und Musikverlegerre (AKM). Ebből vált ki 1907-ben az Írók, Zeneszerzők és Zeneműkiadók Szövetkezete, amely 1912-től már a Magyar Szövegírók, Zeneszerzők és Zeneműkiadók Szövetkezete (Mars) nevet viselte. Ennek alapítói igyekeztek minél hamarabb kapcsolatba lépni a hasonló külföldi társaságokkal, ezt azonban szinte lehetetlenné tette, hogy azok érdekeit még az osztrák szervezet képviselte, amelynek illetékességi köre a Monarchia egész területére kiterjedt. Aztán 1910-ben az AKM végre átadta a magyar társaságnak a saját, illetve a velük szerződött francia, német és spanyol szövetkezetek magyarországi képviseletét, és így megkezdődhetett az érdemi munka. A szövetkezet jogdíjigényének elismerése természetesen nem volt zökkenőmentes, sok per megnyerése kellett ahhoz, hogy a zenefölhasználókban felébredjen a fizetési hajlandóság.

A Mars nem sokkal a magyarországi rádiózás kezdete után, 1925-ben kötött szerződést a Magyar Rádióval, aminek alapján a szerzők részesedtek a rádió előfizetési díjából is. Aztán 1933 végére a szövetkezet elérte, hogy az összes fővárosi mozgóképszínházzal is szerződése legyen. A szervezet egészen 1952-ig ebben a formában működött, akkor viszont felszámolták, vagyonát pedig államosították. Ezt követően, 1953-ban jött létre a Magyar Szerzői Jogvédő Hivatal, amely egészen 1996-ig ellátta a közös jogkezeléssel kapcsolatos feladatokat. Amikor is Artisjus néven ismét egyesületté alakult. Hazánkban pedig azóta is ez a szervezet látja el a zenei és irodalmi szerzők által egyedileg nem gyakorolható szerzői jogosítványok érvényesítését. Ez utóbbi pedig magában foglalja a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium által jóváhagyott szerzői jogdíjak felhasználóktól történő beszedését, majd annak szerzők közötti felosztását. Az, hogy ezt a tevékenységet egyesület végzi, nem pedig állami szerv, egyáltalán nem meglepő. Ezeket a jogokat ugyanis csak a volt szovjet tagországokban – Ukrajnában, Fehéroroszországban és Kirgizisztánban –, valamint Afrikában kezeli az állam, de ott is csak elvétve. Máshol mindenütt külön jogvédő társaságok működnek. Nálunk pedig ezekkel a külföldi szervezetekkel is az Artisjus tartja a kapcsolatot, irodalmi és zenei repertoárjukat pedig kölcsönös képviseleti szerződések útján jogosítja hazánkban.