Csúcsforgalom

A Himalája csúcsaira igyekező hegymászóknak nemcsak a nehéz tereppel és a zord időjárással kell megküzdeniük, hanem egy olyan feszültséggel is, amely egyre jobban megnehezíti a profi mászók dolgát: a serpák és a nyugati alpinista csoportok között kiéleződő ellentéttel.

Kerek évfordulóra emlékezhettünk szerdán: hatvan éve lépett föl az első ember a föld legmagasabb pontjára, a Csomolungmára. Ő volt Edmund Hillary új-zélandi hegymászó. Vagy Tendzing Norgaj nepáli serpa.

Soha nem árulták el, melyikük ért fel hamarabb, az ezt firtató kérdésre mindig azt felelték: együtt, csapatként értek fel. Bár később beszámoltak arról, hogy Hillary lépett fel először a csúcsra.

Nem kétséges, hogy a hegymászás és a trekking azóta olyan iparággá vált, amely komoly bevételekhez juttatja Tendzing népét. Miközben a serpák szolgáltatókká váltak, az egyre nagyobb számban hegyre kívánkozó nyugati mászók jól fizető ügyfelekké avanzsáltak. A képzett serpa hegymászók teljesítményével vetekedni képes, magas hegyi teherhordót és oxigénpalackot nem használó élvonalbeli alpinisták száma pedig ma már elenyészik azokéhoz képest, akik úgynevezett kereskedelmi expedíciók tagjaiként palackok és serpahad segítségével érik el a világ tetejét.

A híradásokba az utóbbi időben nem a serpák és a nyugati mászók sikerei, hanem a konfliktusok és tragédiák kerültek be. A közelmúlt egyik legmegosztóbb nyilatkozatát például a Kancsendzöngán Erőss Zsolt tragédiájával egy időben mászó, ám a csúcs előtt visszaforduló Carlos Soria adta a spanyol Desnivelnek. Azt mondta, az a hegymászó, aki nem fizet a serpáknak, ne várjon tőlük segítséget. Aztán e hét elején napvilágot látott a hír, hogy meghalt az a katalán mászó, aki megmászta a Dhaulagiri nyolcezres csúcsát, majd lefelé jövet a bokáját törte. A baleset oka az volt, hogy az őt kísérő serpa megcsúszott, és magával rántotta. (Ami bármikor megeshet, teljesen lényegtelen, hogy serpa-e a társ vagy sem.) Egy másik eset, amely április végén történt, viszont arra világít rá, hogy mostanában egyre súlyosabb konfliktusok terhelik a nyugati mászók és a serpák viszonyát.

A történet főszereplője három alpinista, Jon Griffith, Ueli Steck és Simone Moro, akik a Csomolungmát mászták meg, amikor pedig visszaértek a kettes táborba, rájuk támadt az ott dolgozó serpák százfős csoportja. Ütötték, rúgták őket, Stecket kővel is arcon dobták. A többi mászó mentette meg őket. A támadás előzménye az volt, hogy Steck és Moro oxigénpalack használata nélkül mászott a hármas táborhoz vezető lejtőn, Griffith pedig filmezte őket. A csapat a serpák kérésére nem használta az általuk a falon rögzített – elvileg csak pénzért igénybe vehető – köteleket. Nem is értek hozzájuk, de állítólag zavarták a serpákat munka közben. A magasabb szakaszokon ráadásul kénytelenek voltak átlépni az útjukban lévő köteleken. A serpáknál ez verte ki a biztosítékot. Azzal vádolták meg a mászókat, hogy hozzáértek a köteleikhez. Szerintük az alpinisták mászás közben jeget is rugdostak le, ami megsebesített egy serpát. Aztán úgy tűnt, sikerül elsimítani a torzsalkodást, a táborba való visszaérkezéskor mégis dulakodás kezdődött, és a serpák azzal fenyegetőztek, hogy ha a hármak a táborban maradnak, megölik őket.

Steck a múlt hónapban beszélt az ügyről az amerikai Outside (outsideonline.com) magazinnak. Beszámolt róla, mennyire érződik a serpák és a kereskedelmi expedíciók közötti feszültség is. Szerinte ha ez nem szűnik meg, legközelebb meg is ölhetnek valakit a hegyen.

– Az Everest megmászása igencsak kinőtte magát, nagyon sok pénz van benne, a serpák meg nem hülyék. Látják ezt, át akarják venni az üzletet, és kirúgni belőle a nyugatiakat. Ez nagy harc – fogalmazott Steck.

Klein Dávid hegymászó nem tartja alaptalannak, hogy Steck fél attól, ismét tettlegességre kerülhet sor.

– Egyre többen vagyunk a hegyen, így előfordulhat, hogy két olyan ember találkozik, akik között kezelhetetlen konfliktus alakul ki – mondta. – A bajok gyökere az, hogy a hegymászó azért megy a hegyre, hogy szabad legyen. De ha sokan vagyunk, be kell vezetnünk szabályokat. Ezek viszont – illetve azok eltérő értelmezései – időről időre súrlódást okoznak, ez történt jelen esetben is. Ha ugyanis egy profi hegymászócsoportnak azt mondja egy serpacsapat, hogy nem mászhat föl addig, amíg nem rögzíti a köteleket, akkor ezért joggal megorrol egy profi csapat. Viszont ha a serpák azok, akik a köteleket rögzítik, akkor ők jogot formálhatnak arra, hogy ezért pénzt kérjenek a köteleket használó mászóktól, emellett pedig – ésszerű határok mellett – megszabhatják a kötélpályán való haladás rendjét. Ami helyes. Komoly gond azonban az, hogy miután szinte mindenki ezt a táncrendet követi, a serpák hajlamosak úgy kezelni a helyzetet, mintha ez lenne az egyetlen lehetséges megoldás. Azt azonban, hogy ez esetben pontosan mi történt, mivel nem voltunk ott, soha nem fogjuk megtudni.

Másik mászónk, Szlankó Zoltán szerint a serpák szemét szúrhatta az is, hogy Steckéknek nem volt szükségük a szolgáltatásukra, így nem fizettek nekik.

Ahhoz, hogy megértsük a serpák és a nyugati mászók közötti konfliktusokat, tudni kell, kik azok a nyugati mászók és kik azok a serpák. Ez utóbbi ugyanis nem teherhordót jelent, hanem egy etnikai csoportot jelöl. Többségük jakpásztor és földműves.

– Teherhordóként először a húszas években alkalmazták a serpákat a nyugatról érkezett expedíciók. Tapasztalt hegyi emberek voltak, de nem hegymászók, maguktól nem is mentek volna magasabbra a legelőknél – hangsúlyozza Klein Dávid. – De adottságaik miatt alkalmasak voltak arra, hogy teherhordóként a képzett nyugati alpinisták mellett dolgozzanak. A második világháború után változás történt. Innentől kezdve a serpák egyre motiváltabb alpinisták lettek, megnőtt a technikai tudásuk, önszervezőbbé váltak. Ennek eredményeként ma már a legtöbb serpa, aki a hegyen mozog, jól képzett és jól felszerelt mászó, aki a nyugati hegyi vezetőkhöz hasonlóan fizetett szolgáltatást nyújt. De volt már példa önálló, kizárólag serpákból szerveződő, sportcélú Everest-expedícióra is. Emellett remekül kiépítették nyugati hegymászókkal foglalkozó ügynökségeiket is, képzett vezetők, szolgáltatók lettek.

A serpák és más hegyi népek ma már több szolgáltatást nyújtanak, díjazásuk is többféle. Például a gumipapucsos teherhordók az alaptáborba való felhurcolkodásért, ami nagyjából egyhetes munkát jelent, 6000–7500 rúpiát kapnak a Karakorum hegységben, ami nagyjából 12–15 ezer forintnak felel meg. Máshol az alaptábor kiépítéséhez jakokat használnak. Az Everest északi oldalán az 5200 méteres alaptáborból a 6400 méteren található előretolt alaptáborig veszik igénybe ezeket a málhás állatokat, amiért az alpinisták jakonként nagyjából 100 dollárt fizetnek a hajcsároknak.

– Nagy szükség van teherhordókra, hajcsárokra és szakácsokra, úgy általában a helybéliek szolgáltatásaira, mert ma már az alaptábor kiépítéséhez is rengeteg felszerelést szállítunk föl. Első pakisztáni expedícióm például „minimalista” volt, négyen voltunk, de az alaptáborig így is huszonkét teherhordót alkalmaztunk. A mieinktől nagyban különböző „kereskedelmi expedíciók” sokkal népesebb személyzettel dolgoznak. Másrészt nekik magas hegyi teherhordókra is szükségük van az alaptábor feletti táborok kiépítéséhez, felszereléséhez – meséli Klein Dávid.

Szlankó Zoltán elmondja, hogy ezek a magas hegyi szakemberek már igen jól keresnek.

– Míg egy egyszerű, magának mindent megtermelő földműves nem tud előteremteni többet évi 200-300 dollárnál, addig egy kereskedelmi expedíció magas hegyi teherhordója egy szezonban nagyjából 1500 dollárt keres. Ebben nincs is benne az a baksis, amely akkor jár, ha sikeres az ügyfél csúcsmászása.

De nemcsak a sértett serpák nehezítik meg az élvonalbeli alpinisták életét, hanem az a bürokrácia is, amely ráépült Nepálban, Kínában és Pakisztánban a megnövekedett forgalomra és persze a bevételekre.

Erőss Zsolt hegymászó tavaly, a tragédiába torkolló Annapurna-expedíciót követően nyilatkozott erről lapunknak. (Az interjúnak ez a része akkori cikkünkben nem jelent meg, de most aktuálissá vált Erőss Zsolt és hegymászótársának halála és a téma okán is.) Erőss akkor arról számolt be, hogy néha igen nehéz boldogulni az ázsiai magaslatokon dolgozó összekötő tisztekkel. Ez a személy elvileg azért van a hegyen, hogy összekapcsolja a mászókat, a helyi szolgáltatókat és a minisztériumot, intézze az ügyeket, tartsa a kapcsolatot a helyi hatóságokkal, felügyelje azt, hogy a mászók betartják a törvényeket, nem szemetelnek-e. Zsolt viszont arra panaszkodott nekünk, hogy az összekötő tisztnek valójában nem sok köze van a mászókhoz, sem a mászáshoz, gyakorlatilag csak annyit tesz, hogy visszaél a státusával. Más mászók is említettek furcsaságokat az összekötő tiszttel kapcsolatban. Előfordult például, hogy a hegymászók azért fizettek a tisztnek, hogy ne jelentse a szemetelést. Az összekötő tiszt egyébként sem tudhat az esetleges szemetelésről, mivel sosem megy az alaptábor fölé, és az alaptáborban is csak kivételes esetben fordul meg. Azt a papírt azonban neki kell aláírnia, amely azt igazolja, hogy a mászó nem hagyott hátra hulladékot. Cserébe akár pénzt is kérhet, akkor is, ha a mászó tényleg nem szemetelt. Tehát „elasztikus” játszmák zajlanak a hegyen.

Manapság az expedíciók már nem közvetlenül vásárolják meg a szolgáltatásokat, hanem a velük foglalkozó ügynökségek járnak el helyettük. Az ő csomagjaikban pedig benne van minden, amire szükség lehet. És itt van hatalmas különbség a kereskedelmi expedíciók és az önerőből mászó alpinisták között. Az alaptábor fölötti szolgáltatásokat – például a magas hegyi teherhordókét, akik adott esetben az „ügyfelek” lábát is megmasszírozzák – jellemzően csak az előbbiek veszik igénybe, csakhogy ezek teszik ki az összes expedíció mintegy 90 százalékát. Ebből adódik a két expedíciótípus összköltsége közötti hatalmas különbség. Míg például a Csomolungma északi oldalán egy palack nélküli, minimalista mászás egy főre számítva hat-hét ezer dollárba kerül (amiben már benne van a repülőjegy ára és minden egyéb járulékos költség, beleértve a minisztériumnak fizetendő csúcsdíjat is), addig a legdrágább ügynökségek fejenként akár 65 ezer dollárt is elkérhetnek egy expedíció megszervezéséért, lebonyolításáért. A különbség tehát akár tízszeres is lehet. De az, hogy a kereskedelmi expedíciók tagjai kisebb vagyont fizetnek a csúcsokért, nem jelent garanciát arra, hogy tagjai minden esetben tisztelettel bánnak a serpákkal.

– Gond inkább a középkategóriás vagy annál is gyengébb cégek ügyfeleivel van, illetve azokkal az expedíciókkal, amelyek tagjai olyan országból érkeznek, ahol az alpinizmusnak nincsen kultúrája – hangsúlyozza Klein Dávid. Mint mondja, ők jellemzően megveszik a csúcsmászáshoz szükséges szolgáltatásokat, viszont nem tudják, hogyan kell viszonyulniuk a serpákhoz. Sokszor cselédként kezelik őket, aztán kialakul az ördögi kör, és az általuk megsértett serpák vezethetik le feszültségüket az olyan élmászókon, akiknek nincs is szükségük serpákra. Erre pedig az adhat apropót, hogy az élmászók sokszor úgy szambáznak a kötélpályát építő, amúgy nagy tudású serpák előtt, hogy ez presztízsveszteséget jelent nekik. Az áprilisi eset azonban így is kirívónak számít.

Kisebb gondokkal persze mindenki szembesül. Szlankó Zoltán például beszámolt arról, hogy amikor 2010-ben a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozat részeként a Cso-Ojut próbálták megmászni, elég magasan, nagyjából 6800 méteren került konfliktusba egy teherhordóval.

– Ott a kínaiak előre kifizettették velünk a kötelezés díját, a köteleket pedig ők építették ki nekünk. Utánuk mi is elindultunk, és a mászásból már csak az utolsó tíz méterem volt hátra, amikor föntről leérkezett egy felszerelés nélküli teherhordó, majd elkezdte rángatni a kötelet, mondván, azonnal szedjem le róla magamat, mert ő lefelé szeretne menni. Nem szedtem le magamat, fölmentünk, megbeszéltük a dolgot. De nem sok hiányzott a tettlegességhez, mert már a teherhordó társai is kezdtek gyülekezni, verekedéssel fenyegettek. Ugyanezen a szakaszon volt egy másik rossz élményem is. Fölfelé mentem, és azt vettem észre, hogy hullik rám a jég. Aztán egyszer csak abbamaradt. Gyorsan fölmentem, a fal tetején pedig mászótársam fogadott – meséli Szlankó. – Kiderült, hogy a teherhordó volt az, aki szántszándékkal dobálta lefelé a jégdarabokat, szórakozásból, egészen addig, amíg mászótársam le nem állította. Mindez azért történhetett meg, mert a hegyekre olyan mennyiségű kereskedelmi expedíció érkezik, hogy a szakképzett serpák vagy magas hegyi teherhordók már nem képesek ellátni a feladatot. A mi emberünk valószínűleg pályamódosított jakhajcsár volt. Bár hígul a szakma, a teherhordók többsége nem ilyen. Vannak olyan serpa barátaim, akikkel simán összekötném magamat, rájuk bíznám az életemet. Ám ahhoz, hogy a jövőben is ők legyenek többségben, a nyugati mászóknak meg is kell becsülniük őket.