Kétségbeesett szülők, tehetetlenségüket széttárt karral jelző ügyvédek. Így lehet jellemezni azt a helyzetet, amellyel akkor szembesül az ember, amikor külföldre vitt gyermekéért küzdő apával vagy anyával, jogi képviselőjükkel találkozik. Velük beszélgetve hamar rájövünk: kevés kilátástalanabb helyzet létezik, mint amikor egy szülő az országhatáron kívül harcol csemetéje hazahozataláért. Pedig egyre gyakoribbak az ilyen esetek a külföldön munkát vállaló, gyerekkel együtt kiköltöző családok, vegyes házasságok miatt. Nyilvántartás nincs az ilyen ügyekről, hiszen a határon túl indított perek eleve nem a mi bíróságaink előtt zajlanak. Ezekkel a magyar hivatalok nem is foglalkozhatnak. A házassági és szülői felelősség iránti pereket – legalábbis az unión belül – egy brüsszeli rendelet szabályozza.
– Ilyen esetekben már a válóper sem egyszerű, az ugyanis abban az államban zajlik, amelyikben beadják a keresetet. De nem ez az egyetlen kritérium, ugyanis a joghatóságot, vagyis azt, hogy melyik állam bírósága jár el az ügyben, a házastársak „szokásos tartózkodási helye” is kijelöli. Ez utóbbi nem keverendő össze sem a személyi igazolványban feltüntetett állandó lakcímmel, sem a tartózkodási hellyel: a bíróságok azt a területet értik rajta, ahol huzamosabb ideje ténylegesen élnek az érintettek. Ez az időszak jellemzően minimum egy év – magyarázza Madarász Noémi családjogász. Az általa mondottak azt jelentik a gyakorlatban, hogy ha a pár külföldön élt a válást megelőzően, a keresetet pedig a kint tartózkodó fél a kinti bíróságnál adja be, akkor az eljárást az ottani tárgyalótermekben fogják lefolytatni. Akkor is, ha mindkét fél magyar, egyikük pedig már haza is költözött. Emiatt ha valaki Magyarországon akar elválni külföldön élő párjától, neki kell itthon hamarabb bírósághoz fordulnia. Vegyes házasságoknál még bonyolultabb a helyzet: ilyenkor a hazatérő magyar állampolgár nem is nyújthat be azonnal keresetet. Ezt csak akkor teheti meg, amikor már legalább hat hónapja újra itthon él. Emiatt viszont esélye sincs rá, hogy megelőzze párját a per kezdeményezésével. Ami egyben azt is jelenti, hogy szinte biztosan külföldre kell bíróságra járnia.
Külföldi bíróságra nemcsak akkor kényszerülhetnek magyar családok, ha külföldön éltek, hanem akkor is, ha volt párjuk a hazai válóper után dönt úgy, más országban telepedik le a gyermekkel együtt. Így járt Tamás, aki Budapesten élt feleségével és fiával, soha nem dolgozott határainkon túl.
– Amikor megromlott a kapcsolatunk, megegyeztünk a válásról és a gyerekelhelyezésről. Úgy tűnt, minden rendeződik, hetente találkoztam a fiammal. De aztán jött a fordulat: volt feleségem fogta magát, és vele együtt Németországba költözött – mondja Tamás. A férfi hetekig azt sem tudta, hol van a családja. Aztán levelet írt neki az asszony, amelyben tudatta: külföldre ment szerencsét próbálni. Mivel a válás már lezárult, és volt bírósági határozat a kicsi láthatásáról, Tamás furcsállta a közlést, tudta, hogy felesége megsérti az ítéletet, hiszen így nem tudja biztosítani neki a láthatást. Ennek ellenére reménykedett, hogy az asszony jobb belátásra tér, és magától visszajön. A téli és tavaszi szünetben, majd a nyári vakáció alatt ez meg is történt, telefonon is egyre többet beszéltek. Az asszony hitegette, azt mondta neki, a következő tanévre hazatérnek. De nem így történt, Tamás pedig padlóra került.
Az igazi hideg zuhany akkor következett, amikor végre észbe kapott, és újból ügyvédhez fordult. Ekkor tudta meg, hogy itthoni hatóságoknál már nem tehet panaszt az ítélet megsértése miatt, mert a gyerek túl régóta él Németországban. Ami egyben azt jelenti, hogy csak külföldön tud pereskedni. Az ilyen eljárások nemcsak az ügyvédi díj miatt rónak nagy megterhelést az itthon élő érintettekre, hanem az útiköltség és a szállás ára miatt is. Más megoldás viszont nincs: a családjogászok körében sokat emlegetett brüsszeli rendelet ezt az egy lehetőséget hagyja az ilyen helyzetbe kerülteknek.
– Mivel a szülői felelősséget – azaz többek közt a gyermekelhelyezést és a láthatást – érintő pereket a gyermek szokásos tartózkodási helye szerinti országban kell megindítani, az ilyen ügyeknél tehetetlenek a hazai bíróságok, gyámhivatalok. Ha azt látják a keresetben, hogy a gyermek egy éve külföldön él, már nem is foglalkoznak az üggyel, megállapítják a joghatóság hiányát – hangsúlyozza Madarász Noémi. Hozzáteszi, hogy a kiskorúval távozó szülők még az alól is ki tudnak bújni, hogy a gyermek végleges külföldre viteléhez elvileg gyámhatósági engedély kell. Az idegen országban történő munkavállalás ugyanis nem tekinthető véglegesnek: a szülő minden további nélkül nyilatkozhat úgy, hogy csak átmeneti, maximum egy-másfél éves időszakról van szó. Emiatt az itthon élő fél számára csak egy lehetőség marad: a külföldi pereskedés.
A kint született ítéletek a költségesség mellett rendszerint értelmetlenek. Azzal a döntéssel ugyanis nem sokra megy az apuka, ha „jogában áll” minden második hétvégén látni a tőle ezer kilométerre élő gyerekét. Maradnak a tanítási szünetek, de akkor is neki kell megoldania, hogy kiutazzon, szállást szerezzen magának és gyermekének. Ráadásul a csemetéjét külföldön nevelő szülőt sem ösztönzi semmi arra, hogy haza- vagy legalábbis közelebb költözzön. Még arra sem kötelezhető, hogy legalább felerészben állja volt párja útiköltségét. Emiatt van az, hogy rendszerint nem is pereskednek az ilyen helyzetbe került apák és anyák, hanem inkább kiutaznak évente néhányszor pár napra. Vagy pedig kényszerből kiköltöznek.
Így járt Beáta, aki legális „gyermeklopási ügy” miatt veszítette el két kisfiát.
– Volt férjem német, itthon ismertem meg, idővel kiköltöztünk, és született két fiunk – kezdi történetét az asszony. Amikor megromlott a kapcsolatuk, Beáta úgy döntött, hogy egy hazalátogatásról nem megy vissza Németországba, hanem itthon marad a kicsikkel. Ekkor közölte férjével azt is: el akar válni. Ügyvéd barátja már ekkor mondta neki, hogy amint lehet, adja be a bontóper iránti keresetet, de az asszony nem látta ennyire sürgősnek. Szemben az apával, aki Németországban – mint utólag kiderült – azonnal elindította az eljárást. Megtehette, hiszen Németországban élt, a felek utolsó „közös tartózkodási helyén”. Aztán egyszer csak megérkezett autóval Beáta szüleihez, és a kerti medence partjáról szó szerint ellopta a gyerekeket, meg sem állt velük a hazájáig. Mindezt legálisan tehette, hiszen a felügyeleti jog közös volt, a kicsik mindkettejükkel utazhattak. Nem sokkal később el is kezdődött a válóper Németországban, az anyuka pedig egyvalamit tehetett: kiutazott, lakást bérelt, és ügyvédet fogadott. Szerencséjére megtehette, mivel családja tehetős. De nem jött ki jól a dologból, a fiúk ma az apukánál nevelkednek, nála hetente egyszer és minden második hétvégén lehetnek. Emiatt az asszony kénytelen kint élni.
Mindez nagy eséllyel fordítva történt volna, ha megelőzi férjét itthon a keresettel, vagy ha legalább a férfi nem tudja magával vinni a fiúkat. Ráadásul az apát sem lehet kárhoztatni a „gyermeklopásért” és a gyors perindításért, hiszen az ő szemszögéből nézve egészen másképp fest a történet. Ő annyit érzékelt, hogy az anyuka hazajött családlátogatóba, pár hét múlva bejelentette, el akar válni, a csemetéket pedig tőle távol, egy másik országban akarja nevelni. Érthető, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy ezt megakadályozza. Minden lépése logikus, hiszen a gyermekelhelyezési perek többségéből az jön ki jól, akinél van a kicsi. Emiatt Beáta csak abban reménykedhet, hogy amikor pár év múlva kéri a döntés felülvizsgálatát, a bíróság már őt találja alkalmasabbnak. Addig is ingázik a két ország között.
Nehezebb helyzetben van Marianna, aki a tengerentúlon, Kanadában küzd kislányáért. Esetében a repülőjegy borsos ára miatt föl sem merül a hazalátogatás, mi is csak videotelefonon tudtuk elérni. Első hívásunk idején vele volt kislánya, akit nemrég tudott visszaszerezni legalább heti néhány napra, így röviden foglalta össze gondját. Másodszor már egyedül ücsörgött pinceszobájában, akkor már kétségbeesett asszonyt láthattunk, aki könnyeivel küszködve mesélte kálváriáját.
– Egy év telt el azóta, hogy minden rosszra fordult. Volt párommal, aki kanadai–magyar állampolgár, egy évvel azelőtt költöztünk ki Kanadába – kezdi történetét. Párját még itthon, a Balatonnál ismerte meg, ahol akkoriban élt. Kapcsolatuk a hatalmas távolság ellenére komolyra fordult, öt évig felváltva éltek együtt a két kontinensen: közös életük során a férfi tizenötször jött hazánkba, Marianna négyszer volt kint. Gyermekük, Klaudia Magyarországon született, hét hónapos volt, amikor szülei úgy döntöttek, Kanadában folytatják életüket. El is utaztak 2012 nyarán, Marianna háromszáz kilónyi cókmókját hajóval szállíttatták új otthonukba. Érkezésük után derült ki, nem minden fenékig tejfel. Az asszony nem jött ki jól anyósával, kifogásolta a vele való bánásmódot is, elmondása szerint még szüleivel sem tudta rendesen tartani a kapcsolatot, minden mozdulatát felügyelték. Azt is csak tavaly nyáron tudta elérni, hogy látogatóba hazautazhasson kislányával és párjával. Meglepetésére a közös út csak a kanadai reptérig tartott: ott azzal kellett szembesülnie, párja meg akar szabadulni tőle, ám ő maga Klaudiával – aki időközben kanadai–magyar kettős állampolgár lett – maradt volna a tengerentúlon. Marianna ekkor tudta meg azt is, hogy a férfi gyermekelhelyezési pert is indított, sőt olyan papírt is lobogtatott a reptéren, amely szerint átmenetileg övé a felügyelet. Az asszony úgy érezte, csapdába csalták, így megmakacsolta magát: nem utazott el, esze ágában sem volt otthagyni akkor 18 hónapos lányát. A megromlott kapcsolat miatt nem lakhatott korábbi otthonában, két hónapig menekültszállón élt. Aztán talált egy családot, amely gyermekfelügyeletért cserébe szállást és kosztot adott neki. Ügye azóta is bíróság előtt van, eddig egy év alatt két eredménytelen békítőtárgyalást tartottak, márciusban pedig született egy olyan döntés, amely szerint a kislány hetente több napot is vele tölthet, többször nála is alhat. Azt megelőzően csak heti háromszor két órára láthatta kislányát, azt is csak egy gyorsétterem játszóházában.
– Nagy eredmény a tavaszi változás, az ügyvédem szerint azt jelzi, hogy a bíróság nem hisz el mindent volt páromnak. Ő azt állítja, veszélyes vagyok a kislányomra nézve – panaszolja Marianna. Az asszony célja az, hogy visszakapja gyermekét, emiatt viszont Kanadában kell maradnia, ott kell bíróságra járnia. Nem túl fényes a helyzete, mivel ahhoz, hogy bizonyítani tudja, képes eltartani a lányát, állásra lenne szüksége. Munkavállalási engedélyt viszont hiába kért, nem kapott. Ilyesmit nem lehet egykönnyen szerezni az észak-amerikai államban. Sőt jelenleg az országban is csak azért tartózkodhat, mert ügye miatt engedélyezték neki. Utóbbira való tekintettel már kap segélyt is: havi 600 kanadai dollárt, amelyből 550 dollár egyből elmegy bérelt pinceszobájára. Egyetlen szerencséje, hogy kirendelt ügyvédje van, így legalább arra nem kell költenie.
Perének végkimenetele viszont kérdéses, hiszen aligha kifogásolható az a kanadai bíróság, amely úgy dönt, a házzal és autóval rendelkező, majd harminc éve az észak-amerikai országban dolgozó apa alkalmasabb a gyereknevelésre, mint az édesanya, aki jelenleg nincstelenként él Kanadában. De Marianna ettől függetlenül kint marad, kitart, és küzd kislányáért. Ha hazajönne, és innen intézné ügyét, a most két és fél éves Klaudia kevésbé kötődne hozzá, ami az apa kezében adu ász lehetne a perben. Így hát marad a remény: megkapja a kanadai letelepedési engedélyt, és dolgozni kezd, mielőtt túlzottan előrehalad bírósági ügye. Enélkül aligha tudja bizonyítani a bíróság előtt, hogy alkalmas egy „kanadai állampolgár” nevelésére.
Családjogász szakértőnk szerint egyetlen módja lett volna annak, hogy Marianna megelőzze ezt a Canossa-járást: ha sikerül hazautaznia kislányával, majd ő maga indítja el a gyermekelhelyezési pert azt követően – és itt jön a képbe a már emlegetett „szokásos tartózkodási hely” –, hogy a kicsi elég időt töltött itthon. Így viszont, mivel az apuka már benyújtotta a keresetet Kanadában, és volt ideiglenes hatályú végzése is a gyermekelhelyezésről, az asszony tehetetlen, kint kell megpróbálnia mindent.
A hasonló történetek egyre gyakoribbak, az általunk megkérdezett ügyvédek kapásból sorolták amerikai, ausztriai, németországi, angliai, norvégiai, szerbiai eseteiket. A legfőbb nehézségnek mindannyian ugyanazt tartották: perelnie annak a szülőnek kell, akitől elszakították a gyermeket, a nemzetközi egyezmények miatt viszont abban az országban, amelyikben a kicsi él. Még akkor is, ha a csemetét a válás után vitték ki hazánkból, a szülő pedig abban bízva, hogy hazahozzák, késett le minden itthoni határidőt. Ha ez a helyzet, a pórul járt fél nemcsak vagyonokat fizethet a külföldi perért, hanem ki is költözik, ha jót akar magának. Folyamatos jelenléte nélkül ugyanis aligha kötődhet hozzá a gyermeke annyira, hogy esélye legyen a miatta folyó per megnyerésére. Ezt pedig túlzás nélkül nevezhetjük patthelyzetnek.
