Bújócska

Ma is idegenül cseng sok olyan betegség neve, amely felismerés híján évekig tartó kálváriát okoz. Ráadásul miközben a társadalombiztosító vagy épp a beteg vagyonokat költ fölösleges ellátásra, hatékony kezelés híján sok érintett lerokkan, igen súlyos állapotba kerül.

Napjainkban már népbetegségnek számít a diabétesz, a szív- és érrendszeri panaszok, nem egy daganattípus is ebbe a kategóriába tartozik. Ám vannak rajtuk kívül olyan kórok, amelyek gyakoriak ugyan, mégsem ismerik föl őket sokáig sem a betegek, sem az orvosok, emiatt egyre súlyosbodnak. Akad közöttük olyan urológiai betegség, amelyből ma egy év alatt háromszor annyit diagnosztizálnak, mint korábban összesen, és nem azért, mert elterjedtebb, hanem mert valamivel ismertebb lett. Egy másik a tüdőt teszi tönkre, hazánkban nagyjából félmillió embert érint. Csakhogy a betegek 70 százalékánál még nem ismerték föl, pedig a korai diagnózis pluszéveket, akár -évtizedeket jelenthet. Mindez nemcsak életminőségben és emberéletben, hanem pénzben is mérhető, hiszen attól, hogy egy kezelés nem jelent megoldást, még van költségvonzata, nem is kevés. Másrészt a megfelelő ellátás elmaradása miatt sok beteg lerokkan, munkáját, megélhetését is elveszítheti.

– Évekig küszködtem, mire kiderült, mi a bajom. Felfázásszerű tünetekkel folyamatosan orvoshoz jártam, de hiába kezeltek, az állapotom nem javult. Másrészt nem is találtak nálam semmit, ami okot adott volna a panaszra. Minden leletem negatív lett, de biztos, ami biztos alapon sorra kaptam az antibiotikumokat, fölöslegesen, mert egyik sem segített. Hólyagtáji fájdalmam is egyre fokozódott, végül már húszpercenként kellett kimennem a mosdóba, ami a munkahelyen és a magánéletben is gondokat okozott – meséli történetét Eszter. A harmincas éveiben járó asszony orvostól orvosig zarándokolt, pszichológust is fölkeresett, mert nem tudta kezelni a betegsége miatt ránehezedő nyomást. Időközben el is vált, házassága sem bírta ki a tünetek okozta frusztrációt. Kálváriájának pár éve lett vége, amikor megállapították, hólyagfájdalom-szindrómája van, és elkezdték kezelni. Ez a kórkép szinte mindenkinél hosszas tortúrával jár.

– Magyarországon húszezerre tehető a hólyagfájdalom-szindrómában szenvedők száma, ám jelenleg csak az érintettek egy százalékánál ismerik föl. Többnyire náluk is csak többéves szenvedés után – mondja Lovász Sándor urológus főorvos. Hozzáteszi, hogy a húszezres számra a nyugat-európai és amerikai adatokból lehet következtetni: ezeken a területeken a betegség százezer emberből kétszázat érint. Ehhez képest nálunk mindössze pár száz diagnosztizált eset ismert, aminek oka az, hogy az orvosok nem ismerik föl a kórképet. Szerencsére történt előrelépés, tavaly például háromszor annyi beteget diagnosztizáltak, mint amennyit addig összesen.

A késői felismerés oka az, hogy a szindrómának nincs igazán jellegzetes tünete, fájdalmat és gyakori vizelési ingert sokféle kóros állapot okozhat. Ilyenek például a bakteriális húgyúti fertőzések, a hólyag- és húgycsőkő, számos nőgyógyászati és sebészeti betegség, gyulladás vagy daganat. Ezért ingázik sok páciens belgyógyász, sebész, urológus és pszichológus között. A főorvos például találkozott olyan beteggel, akinél tizenöt év után állították fel a diagnózist, kezdték meg a kezelést. Ez azért gond, mert a betegség végkifejlete nagyon súlyos.

– E szindrómánál az okozza a problémát, hogy elégtelen a hólyagot bélelő nyálkahártya felszínén lévő nyákréteg. Ennek feladata, hogy a vizeletben lévő sók és maró anyagok ne tudják ingerelni a hólyag nyálkahártyáját. Mivel nem működik megfelelően, a hólyag nem teljesen védett, az egyes területein állandósuló kémiai irritáció pedig gyulladáshoz vezet. Mindez nemcsak rövid távon okoz problémát és fájdalmat, hanem hosszú távon is, mivel a vizeletben természetes módon jelen lévő anyagok egyfolytában, krónikusan izgatják a hólyagfalat. Súlyos szövődményei is lehetnek, a kezeletlen pácienseknél zsugorhólyag és veseelégtelenség alakulhat ki – sorolja a főorvos. Hozzáteszi, hogy a betegség legfőbb tünete a fájdalom, amely hólyagtájon, a húgycső tájékán is jelentkezhet. A szimptómák legtöbbször erősödnek a húgyhólyag telítődésével, a megkönnyebbülés pedig rövid ideig tart a mosdó felkeresését követően. Részben ez az oka a második főtünetnek, az igen gyakori vizelési ingernek, a kis vizeletporcióknak. Van olyan beteg, akinek egy nap alatt ötvenszer-hatvanszor és éjszaka is félóránként ki kell mennie a mellékhelyiségbe. Nem nehéz megérteni, miért vezethet ez súlyos pszichés zavarhoz, szociális elszigetelődéshez, depresszióhoz. Beszédes az is, hogy míg Eszternek „csak” a házassága ment rá a szindrómára, a kilátástalan betegek között mintegy 70 százalékkal gyakrabban fordul elő öngyilkosság, mint normál esetben.

Bár a hólyagfájdalom-szindróma nem gyógyítható véglegesen az orvosok mai tudása szerint, de az idejében megkezdett szakszerű kezeléssel lassítani lehet a betegség súlyosbodását, emellett tartós, akár évekig tartó panaszmentességet is el lehet érni. Emiatt lenne fontos a betegség felismerése.

Jóval több embernek okoz gondot a krónikus obstruktív tüdőbetegség, más néven COPD (ezt a köznyelv krónikus hörghurutnak vagy tüdőtágulásnak nevezi). Kilencven százalékban a dohányzásra vezethető vissza, a világon a negyedik leggyakoribb halálok, hazánkban nagyjából félmillió embert érint. És ha azt nézzük, hogy gyakorlatilag csak a 45 éven felettiek között van ennyi érintett, akkor bizony jelentős az előfordulási aránya. Ennek ellenére a dohányosok alig ismerik, pedig sokkal gyakoribb, mint a tüdőrák. Ráadásul míg ez utóbbi, ha nagyon kis eséllyel is, de gyógyítható, addig a COPD lefolyása csak lassítható.

– Sajnos az összes beteget nem kezelhetjük, mert az érintettek nagyjából hetven százalékánál még nem ismerték föl a bajt. Ennek oka az, hogy a páciensek sokszor még a háziorvost sem keresik föl panaszaikkal, mivel azt gondolják, tüneteik csak a dohányzás okozta irritáció miatt jelentkeznek. Szakemberhez pedig jellemzően csak akkor fordulnak, amikor már nagyon súlyos az állapotuk – mondja Hidvégi Edit tüdőgyógyász főorvos.

László esete iskolapéldája a doktornő által elmondottaknak. A hatvanéves férfi fiatalkora óta dohányzott, tisztában volt ennek ártalmaival. Rendszeresen járt tüdőszűrésre, még ha tudta is, hogy ez a módszer a tébécé kimutatására való, a tüdőrák nem mindig szűrhető ki vele idejében. A reggeli köhögésekkel viszont nem foglalkozott, a cigarettázás „természetes velejárójának” könyvelte el őket. Amikor tüdőgyógyászhoz küldték, már légzési rokkant volt, oxigénpalackot kapott otthonra. Fél év múlva kórházba került, ahol három hét után elvesztették az orvosok.

E betegségnél nagyon fontos a korai felismerés, hiszen a túlélési idő attól függ, kinek mennyire használódik el a tüdeje, mire fölismerik és kezelni kezdik a kórt. Ezért nem célszerű házilag, pusztán köhögéscsillapítókkal enyhíteni a tüneteket. Felismerésekor azonnal meg kell kezdeni a szakszerű kezelést, a cigarettát pedig le kell tenni. A betegség lefolyását már pusztán ez utóbbi is lassítja, vele pluszéveket, sőt akár egy évtizedet is lehet nyerni. A korán diagnosztizált, a dohányzással azonnal fölhagyó COPD-os páciensek között akad olyan, aki húsz év leforgása alatt jut el a betegség végstádiumáig. Annak érdekében, hogy a háziorvosok a páciens panaszkodása nélkül is nagyobb eséllyel ismerjék föl a betegséget, folyamatos az ő képzésük is. Emellett egyre több rendelőben tűnnek föl a kórképpel kapcsolatos betegtájékoztatók.

Ugyancsak gyakori, ám sokszor félreértelmezett betegség az irritábilisbél-szindróma. Az IBS néven emlegetett tünetegyüttes roppant kellemetlen. A becslések szerint 1,5-2 millió embert érint hazánkban, a legnagyobb gond pedig az vele, hogy mire felállítják a diagnózisát, a beteg már szinte az összes létező vizsgálaton átesett.

– Másfél évig vizsgáltak, mire elhittem, nincs súlyos bajom, addig gyakorlatilag rendelőből rendelőbe jártam. A vizsgálatok, tükrözések után minden orvos azt mondta, nem lehet semmi problémám, minden rendben van velem, ne aggódjak. Pedig volt, hogy napokig ki sem mertem mozdulni otthonról, szinte minden étkezés után rohannom kellett a mosdóba. Emiatt rettegtem valamilyen rejtett betegségtől. Aztán találtam egy orvost, aki elmondta, mi bajom, mi a betegségem lényege. Csak akkor tudtam megnyugodni – meséli Bálint. A harmincas évei közepén járó fiatalember ezt követően fogadta el, hogy baja nem gyógyítható ugyan, de kezelhető, a folyamatos kellemetlenségeken kívül pedig nem jelent más veszélyt.

– Régóta ismerjük az irritábilisbél-szindrómát, bár korábban krónikus colitisnek [ejtsd kolitisz, vastagbélgyulladás], ideges bélpanaszoknak neveztük az általa okozott tüneteket. Több altípusa van, az egyik leggyakoribb az, amelyik a vastagbél működési zavara miatt fokozott bélmozgással jár – mondja Papp János gasztroenterológus főorvos. Hozzáteszi, hogy ez tulajdonképpen a bél működését irányító vegetatív idegrendszernek egyfajta betegsége, túlérzékenysége, ami a visszajelzésekben is tükröződik. Alapesetben ugyanis nem érezzük, mi történik a bensőnkben, emészt-e a gyomrunk vagy sem. Csupán azt észleljük, ha néha kordul, csikar a hasunk, ezen túlmenően más nem jut el az agykérgünkig. Nem ez a helyzet az IBS-ben szenvedőkkel, akiknél az észlelési küszöb sokkal alacsonyabb. Ezt már ballonos kísérletekkel is igazolták.

A szindróma pontos kiváltó okát a mai napig nem ismerjük, hiába vizsgálják a pácienseket, bélrendszerükben semmilyen alaki eltérést, gyulladást, polipot, daganatot, követ, szűkületet vagy tágulatot nem találnak. Minden tökéletesen rendben lévőnek tűnik, csak éppen rosszul működik. Csak hát ez nem felel meg annak a klasszikus orvosi szemléletnek, amely a hibakeresésre koncentrál. Emiatt van az, hogy az IBS-betegeket minden esetben elkezdik vizsgálni, amikor pedig semmilyen morfológiai eltérést nem találnak náluk, sok orvos hajlamos azt mondani, hogy a beteg makkegészséges, nincs baja. Holott ez nem igaz, mert mint Papp doktor hangsúlyozza, morfológiai eltérés valóban nincs, de a bélműködés ettől függetlenül zavart.

Ma azt gondolják, hogy a betegség létrejöttében a pszichés tényezőknek van nagy szerepük, nem véletlen, hogy a pszichoterápia jelentősen javíthatja a páciensek állapotát. És itt a következő csavar: a páciensek többsége kézzelfogható betegséget „szeretne”, gyógyszerrel akarná enyhíteni panaszát. Emiatt viszont furcsán néz arra a gasztroenterológusra, aki bélpanaszok miatt pszichológushoz akarja küldeni. Pedig ezt a pácienseknek ugyanúgy el kellene fogadniuk, ahogyan az orvosoknak sem kellene fölösleges köröket futniuk, nem kellene sokszor csupán a beteg kérésére újabb és újabb betegségeket hajszolniuk. Más kérdés, mennyire van felkészülve erre az az egészségügy, amelyben alig érhető el az államilag finanszírozott pszichoterápia.