A 128-as dandár

Kárpátalján nagy a baj – aki csak tud, menekül. Az ukrán fizetőeszköz, a hrivnya árfolyama az elmúlt hetekben csaknem felére esett.

Két napot töltöttünk Kárpátalján, a Magyar Református Szeretetszolgálat munkatársait kísérve. Az első nap adományokat osztottunk velük, második nap pedig orvoscsoportot kísértünk, mely fogyatékos gyermekeket vizsgált meg. Egyetlen vicces pillanata volt a riportkészítésnek, amikor két géppisztolyos kölyök megállított bennünket egy mező kellős közepén, ahol még tök vagy dinnye sem volt, amelyet őrizni kellett volna. Minden iratunkat ellenőrizték, fotós kollégám ingerülten felhorkant: mi a fene ez?! Mintha háborús övezetben volnánk! Nos, abban vagyunk, drágám, emlékeztettem, még ha ez nem mindig látszik is.

A határon átjutni tortúra, mindenbe belekötnek, amibe lehet. Pál Sándor kuratóriumi elnök útközben felkészít, hogy az utóbbi időben rohamosan romlik a helyzet, mindennapos az éhezés és a fűtetlenség a térségben, egyre több az elesett ember, aki alapvető szükségleti cikkekhez sem tud hozzájutni. Az utak katasztrofálisak, az utcán ténfergő embereket látni, a szovjet időkben „talán szatyor”-nak hívták azt a hiánygazdaság szülte alkalmatosságot, amely megint előkerült. Most nem az a kérdés, hogy kapni-e valamit, hanem az, hogy mennyiért. Reggel még nyolc hrivnya a kenyér, este már kilenc, egy nap alatt változnak az árak, az emberek jövedelmének értéke egy hónap alatt egyharmadára esett. A boltokban gyanúsan nagy halmokban áll a selyemcukor, s bár még minden van, láthatóan tünedeznek el a polcokról az importáruk, a nálunk megszokott nyugati márkák nem mind kaphatók, banán sincs, a narancs fonnyadt és régi. A krumpli földes, a paradicsom penészes, van viszont hat gondola pezsgő, 15 méternyi szárított hal és szusirizs meg savanyított gyömbér – csak tudnánk, kinek!

A Beregszászi járásban tízezreknek jelentik az ingyenkonyhák a meleg ételt, főleg amióta megszűnt a kisiskolásoknak járó közétkeztetés, amelyért nem kellett fizetni. A református szeretetszolgálat is működtet ingyenkonyhákat és pékséget is, ahonnan a rászorulóknak is juttatnak vekniket, de az infláció az ő dolgukat is megnehezíti: nem szívesen kötnek szerződést a beszállítók a folyton változó árak miatt. Ma már mindenki dollárban számol, az árfolyam folyamatosan nő. Szerencsére Kárpátalján a református egyháznak vannak földjei és állatai, megtermelik, amit csak lehet, és így van ezzel a falusi lakosság is, de a víz- és gázkorlátozással sújtott blokkházi lakosságnak marad a kilátástalanság.

Megérkeztek az első menekültek: a túlnyomóan magyarok lakta Beregszászi járásba eddig körülbelül ötezer kelet-ukrajnai érkezett, de ez csak a hivatalos adat, ennél sokkal többen vannak, akik ilyen-olyan ismerősük révén telepedtek le. Hely van nekik, mert a magyarok menekülnek, ki merre lát. A városokban minden második lakás eladó, ebből következik, hogy nincs ára: egy két és fél szobás, nyolcvan négyzetméteres, társasházi téglalakást két-, két és fél millió forintnál nem lehetne többért adni – ha lenne, aki megvenné. Az ukrán menekülteket most még az önkormányzat látja el, de lassan le fognak telepedni, az etnikai viszonyok pedig örökre megváltoznak. Aki elmegy, az vagy munkát vállal a környező országokban – nemcsak nálunk, hanem Csehországban, Szlovákiában és természetesen nyugaton is –, vagy végleg Magyarországra települ.

Ha csak a behívót kell megúszni, de maradni akar valaki, akkor a következő lehetőségek állnak a magyar férfiak előtt 18–52 éves korig: átjönni Magyarországra ukrán útlevéllel, és visszamenni magyarral, és akkor az ember hivatalosan nem tartózkodik Ukrajnában. Már közel tízezer ember élhet így. Ennek a módszernek az a hátulütője, hogy aki nincs otthon, az nem is szavazhat, de ezt még kihevernék az érintettek, ha vállalhatnának hivatalosan munkát. Az új módi ugyanis az, hogy a behívót a munkahelyre kézbesítik, és a munkáltatót büntetik meg, ha nem adja elő a hadköteles állampolgárt; de az is feltűnő lehet, hogy úgy van valakinek munkajövedelme, hogy nem is tartózkodik az országban. El lehet még válni, és az apa nevére íratni a gyerekeket; ha pedig nőtlen személyről van szó, gyorsan el kell venni egy háromnál több gyerekes asszonyt. A roma nők körében ifjú katonafeleségnek lenni ma már mindennapos megélhetést jelent: néhány száz dollárért hozzámennek bárkihez.

A Kárpátalján élő 150 ezer magyar között a református vallás a legjelentősebb körülbelül nyolcvanezer hívővel és 108 gyülekezettel. Rengeteg szociális intézményt tartanak fenn: iskolákat, otthonokat, fogyatékosintézményeket, szociális missziókat. Az emberi katasztrófához közelítő helyzetben Kárpátalján a karitatív munkát végző egyházi embereknek egyre komolyabb feladat és küzdelem etetni azokat, akiknek nincs mit; ruházni, taníttatni, reményt adni azoknak, akiknek nincs hova fordulniuk, akik felett összecsapni készülnek a hullámok – és még csak most indult el a menekültáradat.

A Magyar Református Szeretetszolgálat az első tartósélelmiszer-adagot a beregszászi fogyatékkal élők nappali klubjába viszi. Ez a sötét, ázott, blokkházi helyiség egykor arra szolgált, hogy a közös sorsban élők összejöjjenek itt, és sakkozzanak meg beszélgessenek, de ebből ma már csak fénymásolt sakktábla, turkálószagú adományruha-halmok maradtak, meg lábatlan embernek deszkára szerelt kerekek és szétmeredő hajak, vad tekintetek és csonkra kopott mankók. De van meleg, ami jó, mert otthon már sokan nem tudnak fűteni, és internet, amely szórakoztat kicsit. Errefelé még élnek olyan kedves szovjet hagyományok, hogy a vállalatok kifizetik a rezsit. Az egyencsomagok mellé jár egy meleg vekni a református pékségből – boldogan szagolgatják; az idősebbeknek elmentek a gyerekeik, akiknek meg itthon vannak, ők támogatják a fiatalokat a múlt szerdai árfolyamon 10-15 ezer forintot érő rokkantnyugdíjukból. Az árak nagyjából magyarországiak, úgyhogy rejtély, hogy csinálják, valójában senki sem tudta megmondani, még nekik is új ez a pokoli infláció.

A következő állomás a városháza, fogad a polgármester, Babják Zoltán, valamint Fanta Olga, akinek az ajtajára szegezett táblát – melyen ez áll: főszakember – le is fényképeztem. Babják Zoltán fiatal ember, szókimondó, vagány, rengeteget dolgozik, de egy dologtól ő is fél, a jövőtől. Ő is közkonyhákról, fűtetlen szobákról beszél, éhes gyerekekről meg vergődő egészségügyről. Kijev magára hagyta a beregszászi kórházat, az orvosok elmennek, néhány szerencsétlen dolgozó küzd a lehetetlennel, gyógyszer, kötszer, kollégák nélkül. A környék egyetlen CT-je elromlott, szerencsére a szeretetszolgálaton keresztül küldenek majd valakit, aki megpróbálja megjavítani. A mesterek is elmentek, van olyan környék, ahol naponta csak kétszer van víz, mert eltörött a főnyomócső, és nincs, aki megszerelje. Mindenki reménykedik, hogy Minszkben születik megállapodás, különben gáz sem lesz. Rengeteg a munkanélküli, a szociális juttatások elértéktelenedtek – meg akadozik is az utalásuk, sok családnak egyáltalán nincs biztos jövedelme. A polgármester határozottan aggódik: most még csak reménytelenek az emberek, de ha így folytatódik a pénzromlás, kitörnek az indulatok, elkezdődhet a fosztogatás és az utcai bűnözés a betevő falatért.

Indulunk a munkácsi katonai kórházba, csatlakozik hozzánk több Kárpátalján akkreditált diplomata is, hiszen fontos eseményről van szó: a kórház kötszereket, egyszer használatos felszereléseket, infúziós szerelékeket kap; ezekhez az adományokhoz az Emberi Erőforrások Minisztériuma is hozzájárult. A munkácsi vár a napsütésben fenségesebb, mint valaha, de gyönyörködni nincs idő, se mód. Kárpátalja a vesekövesek Mekkája, annyira rossz az út, hogy örülünk, ha a nyelvünket nem harapjuk el, az erődítmény képe ugrál a szemünk előtt. Egyébként is vár bennünket Beker Jarema Romanovics alezredes, a kórház parancsnoka. Kedves, vidám, apró ember, a válla a sok rózsa miatt szélesebb, mint amilyen magas ő maga. Láthatóan rajong a giccsért, a szobájában szivárványglóriás Krisztustól ugrani készülő bronztigrisen át négyes fogatot formázó üvegbe töltött konyakig minden csoda fel van halmozva, de a legnagyobb izgalmat a főhelyre kihelyezett golyóálló mellény váltja ki a magyarokban: a parancsnok büszkén közli, hogy a frontról való. A sebesülteket a keleti frontról repülővel hozzák Ungvárra, s onnan mentővel a munkácsi kórházba, másokat meg Lembergben tesznek vonatra. A legtöbb kárpátaljai a 128-as dandárba van beosztva, de harcolnak magyarok az 51-esben is. A munkácsi katonai kórházban eddig egy magyar katona fordult meg, aki telis-tele volt szilánkkal. Őt a református szeretetszolgálat áthozatta Debrecenbe, ott is operálták meg, azóta felépült, és visszament a frontra. Most nincs a kórházban magyar. A parancsnok, miután hangot ad abbéli reményének, hogy hamarosan békés megoldás születik az ukrán–orosz konfliktusban, egy darabig még ellenáll, aztán legyint, azt mondja, egye fene, bemehetünk, és körülnézhetünk a betegek között is, személyesen kísér végig minket.

Hozzá van szokva a szemünk a posztszovjet lepusztultsághoz, de a kórházban egész más kép fogad: a Vészhelyzetben láttunk ilyen elegáns luxust. Frissen vasalt ruhás, válogatottan gömbölyded nővérkék, komoly és gondterhelt doktorok, okos arcú betegtologatók mintha propagandafilm forgatásába csöppentünk volna. Pedig nem, tényleg nem tudhatták előre, hogy újságírókat engednek be ma ide. Megnézünk egy szobát, három sebesült katona osztozik rajta, itt is minden olyan, mint egy szállodában. Az egyik katonának, aki munkácsi illetőségű, az egyik keze sínben, a lába is bekötve, repesz tépte szét a testét. Andrejnek hívják, tolmács segítségével beszélgetünk, büszke mosollyal mesél a frontról, ahol a hazáját védte. Mutogatja a sok rajzot, amely az ágy köré van ragasztva a falra, óvodások és kisiskolások rajzolták, akiket behoztak ide, a kórházba, hogy a hősöktől tanuljanak hazaszeretetet.

Fiatal még ez az ország, csak 24 éves, egy ilyen korú embernek is munkája van azzal, hogy meghatározza, ki is ő valójában, egy országnak még inkább szüksége van saját mítoszokra. A háború értelmetlen és ostoba dolog, de mégiscsak a leggyorsabb módja annak, hogy egyberántsa azokat, akik egy nemzethez tartozónak vallják magukat. Hirtelen anyaföld lesz az, ami addig csak nemzetiségek lakhelye vagy egy szovjet köztársaság volt. Az izmos, erős, fiatal, sebesült katona pedig archetipikus kép, a hősiesség legősibb szimbóluma; hiába minden pacifizmus, hiába a bennem élő virággyermek, a zászlók, a sebesült katona, a büszke mosoly, a szívekkel teli gyerekrajzok el kell ismerni, hatásos. A következő katona egészen másképp vigyorog, mikor azt meséli, hogy gyönyörű orosz mesterlövésznő lőtte keresztül a combját. Elkaptak egy rádióüzenetet, onnan tudták, hogy mesterlövészek érkeznek az állásaik közelébe, de arra nem számított, hogy olyan közel jönnek, hogy látni is fogják őket. Ez a fiatalember is megerősítette, amit már hallottam, hogy a lőtt seb először nem fáj, csak az erő megy ki az érintett testrészből. Idővel aztán megérkezik a fájdalom is, de ezt egy „ugyan már, semmiség” grimasszal érzékeltette. Magyarokkal mindenki találkozott a fronton, azt mondták, jó harcosok, igaz patrióták, nagyon sokra tartják őket, jó bajtársak. Arra a kérdésre, hogy szerintük van-e a magyaroknak közük ehhez a háborúhoz, azt válaszolták, hogy ha nem éreznék hazájuknak a magyarok Ukrajnát, nem harcolnának érte. Ez egy kórházi ágyon fekve csodás kijelentés, kár, hogy nem igaz.