A magyar történeti irodalom joggal nevezi polgári forradalomnak az 1848–49-es átalakulást, hiszen az ország ekkor tette meg a legnagyobb lépést a feudális társadalmi-politikai rendszerből a polgári rendszerbe. Ugyanakkor az is közismert, hogy Magyarországon az ország (s általában a régió) társadalomfejlődéséből következően a polgári forradalmat nem az elenyésző számú, bizonyos területeken a feudalizmus intézményrendszeréhez a nemességnél is jobban kötődő polgárság, hanem a polgárosodás útjára lépő, a haza és haladás, a nemzeti önrendelkezés és a társadalmi-gazdasági fejlődés ügyét összekapcsoló köznemesség vezette.
Természetesen az is kérdéses, kit tekinthetünk polgárnak az adott időszakban. Nyilván azokat, akik már 1848 előtt polgárjoggal rendelkeztek, polgári foglalkozást űztek, s életformájukban is a polgári normák érvényesültek. Miután a forradalom és szabadságharc társadalomtörténete meglehetősen kidolgozatlan, tanulságos egy szűkebb régió, így az akkori Felső-Magyarország polgárainak megnyilatkozásai alapján végzett mentalitástörténeti vizsgálat: hogyan élték át ezek a polgárok a szeptemberben megkezdődött önvédelmi, majd 1849 áprilisától függetlenségi harcot?
Vizsgálódásunk tárgyául a különböző felső-magyarországi városokban élő polgárok naplóit és visszaemlékezéseit választottuk. Közülük Miskolcon élt Szűcs Sámuel és Miklós: mindketten id. Szűcs Sámuel miskolci ügyvéd gyermekei voltak, s maguk is jogot tanultak. Csorba Károly szintén jogot végzett, s Kassán lakott. Sandhaas Kázmér Pozsonyban volt harmincadhivatali felügyelő, Andreas Christian Zipser pedig Besztercebánya tudós férfijai közé tartozott. Miután ezek a naplók és emlékiratok – a műfaj sajátosságaiból következően – eltérő részletességűek, érdekesnek ígérkezett a szabadságharc néhány jelentős csomópontjával kapcsolatban feljegyzett reagálások vizsgálata.
Jellasics horvát bán 1848. szeptemberi betöréséről viszonylag kevesen írnak. Sokkal több naplóban találkozunk az V. Ferdinánd által a magyarországi csapatok fővezérévé kinevezett s Pesten népítélet áldozatául esett Lamberg halálának feljegyzésével. „Nem hittem, hogy Pesten ilyesmi történhessék, nem vélvén elég bátornak a népet ily merényre – (politikai okból) tartok tőle, hogy ez eset újabb bajok forrása lesz reánk nézve.” „Ez volt a jel a nyílt forradalomra” – kommentálta a pozsonyi Sandhaas Kázmér, aki még pozsonyi hadosztályparancsnokként legalább látásból ismerte Lamberget. Február 6-án „kénytelen volt” a meggyilkolt Lambergért tartott gyászmisén részt venni. Kommentár nélkül jegyezte fel a hírt a miskolci Szűcs Sámuel. Csorba Károly szerint Lamberg, „ezen vakmerő férjfiú” célja az országgyűlés szétverése volt, s „a pesti hídon a bécsi tanulók által leszúratott, agyonveretett és felakasztatott október elején”.
A pákozdi csata csak a két miskolci lakos naplójában fordul elő: ott is főleg a magyar táborban lévő borsodi önkéntesek kapcsán. „Nagy aggodalommal voltunk a borsodi önkéntesek miatt, míg megtudtuk, hogy egy sem esett el közülök a csatában” – írta Szűcs Miklós. Szintén a borsodi nemzetőrök kapcsán emlékezik meg a győzelemről Szűcs Sámuel naplója: „vitézül viselték magokat”.
Sokkal nagyobb nyilvánosságot kapott az október 6-i bécsi forradalom és a schwechati csata. Szűcs Sámuel szerint „Bécsben e hó elején nagy zavar támadt, melyben g. Latour ausztriai hadügyminiszter kegyetlenül meggyilkoltatott és azután felakasztatott”. Csorba Károly részletezve szól arról, hogy Bécsben „kravall történt, hadi miniszter Latour a kemencébe bújt, ott agyonszúratott s felakasztatott”.
A schwechati csatáról beszámolva Szűcs Miklós már arról írt, hogy „az ellenség ereje a mienknél sokkal nagyobb, hazánkból a reakció már több részeket elszakított, a győzelemhez hát kevés reményünk lehet, pedig jaj nekünk, ha meggyőzetünk”. Testvére, Sámuel csupán azt tartotta kiemelendőnek, hogy hála istennek sem Pákozdnál, sem Schwechatnál nem esett el egyetlen borsodi nemzetőr sem, s hogy ki is tüntették magukat.
Kollektív élmény volt viszont a megszállás és az ostromállapot, hiszen e városok némelyikét legalább kétszer foglalták el a cs. kir. és az orosz csapatok. Sandhaas Kázmér számára a legmaradandóbb élmény az volt, hogy a félig üres pozsonyi színházban „egy csomó különböző fegyvernemhez tartozó tiszt jelent meg”, s az volt az első dolguk, hogy követelték az osztrák néphimnusz, a gotterhalte eljátszását. A szegény muzsikusoknak kotta nélkül kellett játszaniuk, „a közönségnek azt állva, fedetlen fővel kellett meghallgatnia”. Miután a vármegyei pénztáros elfelejtette levenni a kalapját, leverték a fejéről. Az általános lefegyverzés kapcsán fájó szívvel adott be egy szép tőrt s egy apjától örökölt „művészies kivitelű zsebpisztolyt”, s noha néhány év múlva visszaadták a nyugta ellenében átvett fegyverek egy részét, „az én két tárgyam azonban már nem volt található”. December 26-án „kénytelenek voltunk az osztrák csapatok bevonulása miatt a dómban tartott Te Deumon részt venni”.
Andreas Christian Zipser 1849 januárjában, a Görgey vezette fel-dunai hadtest kivonulása után valósággal várta a cs. kir. csapatokat. Amikor azonban Christian Götz vezérőrnagy kemény hangú levelet intézett a besztercebányai városi tanácshoz, „nem tudtam eléggé csodálkozni, hogy a magyarok dühe mellett valami hasonló létezhetik”. Megcsodálta a bevonuló katonák fegyelmét, az azonban már kevésbé tetszett neki, hogy indokolatlanul tartóztattak le tisztviselőket. Besztercebányán két nap késéssel, február 2-án tűzték ki a fekete-sárga zászlót a középületekre. Zipser aztán a cs. kir. csapatokkal is elégedetlenkedett, egyrészt a városra kivetett ötvenezer forint (nem Kossuth-bankóban fizetendő) hadisarc, valamint a tisztújítás miatt. 1849. március 22-én már a kivonuló cs. kir. dzsidásokat bírálja, akik „túlzott követeléseik miatt kevés becsületet szereztek maguknak nálunk”. A kritikus megjegyzések 1849. április elején egyre szaporodnak. Amikor pedig Trenck őrnagy különítménye kivonult Besztercebányáról, Zipser naplójában úgy búcsúztatta, mint a magyar csapatokat 1849 januárjában: „Trenck, a szájhős elment az övéivel. Bárcsak soh’se jönne többé vissza!”
Nem keltett különösebb visszhangot – s főleg lelkesedést – a trónfosztás és függetlenség kimondása sem. „E desperált lépést én csak annak tulajdonítom, hogy mindegynek tartják már, akármit csinálunk” – kommentálta a történteket a Kossuthtal szemben egyébként nem ellenséges Szűcs Miklós. A május 6-i miskolci függetlenségi ünnepély kapcsán pedig megjegyezte: „Furcsa függetlenség, midőn az ország nagy része még ellenséges kézben van.” Testvére, Sámuel először csupán magát a tényt jegyezte fel, december végi összefoglalójában már „vakmerő lépésnek” nevezi, amelyet siker kísért; majd a szabadságharc történetének nagy ívű és kritikus összefoglalójában arról ír, hogy ez a lépés váratlanul lepte meg a nemzetet, s „ezen salto mortale, magyarán szólva, csak bolondjában tétetett”, amit el lehetett volna kerülni, ha a képviselők, mint 1848 előtt, követutasítással vannak ellátva.
Zipser június elején az orosz csapatok árvai betöréséről értesülve azt írja, hogy az oroszok „menet közben állítólag rabolnak is, s pánszlávok is csatlakoztak hozzájuk”. Rövidesen meg is győződhetett arról, hogy a hír igaz volt. „Köztudomású, hogy nem egy zsarolást s tolvajlást követtek el. Akárhányan ételt rendeltek, s ha fizetésre került a sor, azt mondták: Isten fizesse meg! – hiszen mi tiértetek harcolunk. A lovakat útközben kifogják, magukkal viszik a rakományt, főleg ha az gabona, betörik a hordók fenekét, kézre kerítik az egyes házakban az élelmiszereket, vajat, szalonnát, főzeléket stb.; az éretlen krumplit úgy tépték ki a földből, mint a káposztát, s kissé megsózták, s nyersen falták, nem is szólva egyéb kihágásról, amelyet útközben elkövettek.” Csorba Károly Kassán akkurátusan feljegyezte az oroszokkal érkező muszka vezetők nevét. Legfőbb tapasztalata neki is a rablás és a néha esztelen pusztítás volt.
„Némelyek még most is képtelenségnek tartják a muszka beavatkozást, diplomaticai okokból, s állítják, hogy csak Galícia megőrzésére rendeltettek, többször volt híre, hogy már onnan is visszamentek” – írja Szűcs Miklós május 23-án. Testvére ugyanezen a napon sokkal borúlátóbb: „Isten, önmagunk, Európa egyik vagy másik nemzetének tettleges részvéte ugyan megsegítendnek bennünket; de minden esetre szomorú jövőnek nézünk elébe, a hadnak el nem maradható rossz következései miatt.”
Görgey 1849. augusztus 13-i fegyverletételének hírét Szűcs Miklós a Miskolcon keresztülutazó honvédektől hallotta augusztus 17-én. „Inkább akartuk hinni, hogy ezek szökevények és hazudnak.” Végül az újságok hírei s a később érkező újabb honvédek elbeszélése győzte meg őket az ellenkezőről. Csorba Károly ugyanilyen módon értesült a történtekről, bár úgy tudta, hogy „a huszároknak egy része és a tirolisi [sic!] vadászok magokat a muszka táboron áttörvén, Bemhez futottak”.
A polgárokat természetesen igen-igen érdekelte a gazdaság normális működése, ezen belül a pénzviszonyok alakulása. A pozsonyi Sandhaas Kázmér mint harmincadhivatali felügyelő szakmailag is érintve volt a pénzügyek körüli zavarokban. Így tőle tudjuk, hogy a bevonuló cs. kir. csapatok először megtiltották a magyar bankjegyek elfogadását, de miután nem volt más pénz, s a nyugdíjasok is abban kapták meg nyugdíjukat, végül engedélyezték kicserélésüket „a lassanként beérkező osztrák bankjegyekre”. Március 12-én végleg betiltották a magyar bankjegyeket, majd 26-án a törvényesen kibocsátott egy- és kétforintosok becserélését, „amely egynehány nap alatt befejeződött”. Ugyanilyen gördülékenyen zajlott le a csere Besztercebányán is.
„Lehetetlen, hogy a papírpénz elszaporodtának is jó vége legyen, mi lesz a magyar bankjegyből, ha bukni találunk?” – írta 1848 végén Szűcs Miklós. Zipser az aprópénz hiányát az átvonuló magyar hadseregnek tulajdonította, minthogy „a magyar hadsereg, amelynek feles papírpénze, javarészt Kossuth-bankója volt, nagy bevásárlást tett a városban, s beváltotta a maga nagy bankóit, ezért hiány volt részint kis bankjegyekben, részint ezüst pénzben”. Emellett egy aranyért hét-nyolc forintot fizettek bankóban, s „ily eljárás mellett a szegény ember még akkor sem volt képes vásárolni, ha egy egyforintos bankóval jött a boltba”.
A naplók írói időnként kilépnek az események egyszerű feljegyzésének és kommentálásának köréből, s a kilátásokat is mérlegelik. „Jó kimenetelhez semmi reményem, s úgy látom, csak a főszerepvivők s az európai viszonyokat nem ismerők bíznak, saját hadi erőnk tapasztalatlan volta, a segédszerek kimerülése, az árulástóli félelem aggódtat, valahányszor a jövőre gondolok, kibéküléshez semmi remény. [ ] Ügyünk igazságán nem kételkedem, de mily keveset nyom ez a politikában. Vagy nekünk, vagy Ausztriának veszni kell, s Európa alkalmasint az utóbbinak lesz pártolója” – írta Szűcs Miklós 1848 végén. Testvére, Sámuel nemigen mérlegelte az esélyeket; Miklósénál visszafogottabb naplójában csak az 1849. tavaszi sikerek kapcsán lesz egy kicsit – de csak egy kicsit – lelkesebb: „ a felkelők ügye mostanában meglehetősen áll, Bem Erdélyt visszafoglalá, Perczel Mór Szenttamást és a római sáncokat bévette, a császáriak folyvást veszítenek.”
Levonható-e valaminő következtetés mindebből? Talán csak annyi, hogy a békés lakosság szívesebben olvasott a háborúról, mint hogy átélje azt. Nem véletlen, hogy az országos eseményekkel kapcsolatban akkor találkozunk határozott véleménynyilvánítással, amikor azok helyben történnek: azaz éppen Pozsonyt, Besztercebányát, Kassát, Miskolcot szabadítják fel vagy foglalják el; amikor éppen ott semmisítik meg a Kossuth-bankókat; amikor éppen ott vannak letartóztatások. Ugyanakkor igen tanulságos, hogy a cs. kir. hadijelentések 1848–49 telén és 1849 tavaszán ennek az országrésznek a „rossz szellemére” is szinte ugyanúgy panaszkodnak, mint például az Alföldére. Ami arra mutat, hogy a lakosság nagy többsége mégiscsak a sajátjának érezte a szabadságharc ügyét.
