Kilencen voltunk testvérek, én voltam a negyedik gyerek, az első fiú. Akkor még nem szaladgáltak kórházakba, mindenkinek volt szülőfaluja. Úgy mondom, ahogy van, a pásztoroknál van babona. Ott volt édesanyám, édesapám meg a bábaaszszony. Amikor oszt’ a világra jöttem, azt mondja a bábaasszony édesapámnak: Pista bácsi, fiú! Fiú? Meg ne fürdesse addig, amíg nem fogom meg. Akkor volt először duda a kezemben, amikor apám behozta a dudát, és betette a magzatvizes kezembe a dudasípot, és tartottam. Mintha ráolvasna, azt mondta: lépj a nyomdokba, úgy őrizd a jószágot, és úgy neveld a családot, mint én, így éljél a világban – ezzel kezdődött 1919. február 25-én az a történet, amely most hétfőn Pál Pista bácsi halálával korántsem ért véget. Nemcsak azért, mert Pista bácsi hitte, hogy élete a földi halállal nem zárul le, hanem azért sem, mert amit örökül kapott édesapjától azzal a bizonyos dudasíppal együtt, azt átmentette a harmadik évezredbe, továbbadta a jövőnek.
Március 2-án meghalt Pál István, Magyarország utolsó dudása, a pásztorok több száz vagy inkább több ezer éves, egykor virágzó, szerteágazó tudásának egyetlen élő hazai tanúja. Tudását szerencsére csak részben vitte a sírba, az utóbbi két évtized alatt ugyanis rengeteg tanítványa volt, dalait felgyűjtötték, megtanulták, a pásztorélet letisztult bölcsességeit meghallgatták, megismerték. Életműve részben átmentődött az utókorra, jelenlétének hiánya azonban hatalmas űrt hagy maga után. Vele ugyanis egy egész kor tűnt végleg el. Az a világ zárult le, amelyben a becsületnek és a tiszteletnek még sokkal nagyobb rangja volt, amelyben az ember a természettel összhangban élt, amely az elődök bevált tapasztalataira és hagyományaira épített, és azokat nem kérdőjelezte meg a tudományra és a fejlődésre hivatkozva.
Pál Pista bácsi szinte kizárólag pásztor ősöket számon tartó családba született a Nógrád megyei Kétbodonyban. A család nem sokáig maradt ott, Pista bácsi Bánkon töltötte legénykorát, majd Tereskére nősült. Így lett belőle „tereskei dudás”. Kivételes zenei tehetsége hamar megmutatkozott, már hat-hét évesen meg tudta fújni édesapjának a fonóban a széken hagyott dudáját, kilencévesen pedig már a hóna alá is tudta venni a hangszert. A pásztoréletet, a furulyázást és a dudálást is a mindennapok részeként élte meg, amint járni tudott, édesapja vitte magával a legelőre, a népdalokat, táncdallamokat otthon, a fonóban és a hagyományos falusi összejöveteleken szívta magába. Édesapja később tanította dudálni, a furulyajátékot és a hangszerkészítést Ciglan Jánostól, édesanyja nagybátyjától tanulta. Szoros kapcsolatban állt édesapja barátjával, Koós Józseffel is, aki kitűnő dudás-furulyás juhász volt, és akinek felvétele a Pátria lemezeken is szerepel, a tőle való gyűjtésekből pedig Bartók Béla Magyar népdalok című könyvében is találunk néhányat. Tulajdonképpen édesapja annak a generációnak a tagja, amelytől Bartók Béla 1910-ben az Ipolyságon dudanótákat gyűjtött.
„A Felföld magyar dudásait 1910 – Kodály lukanényei és Bartók ipolysági gyűjtése – óta kíséri figyelemmel a népzenekutatás, és azóta hangoztatja a keserű megállapítást: az egykor Európa-szerte híres magyar dudazene utolsó szigetén is meg vannak számlálva a hangszer évei, a pusztulás megállíthatatlan. A 30-as évek elejétől a falu igénye a pásztorság hangszereire, a dudára és a furulyára egyre csökkent, ezért a pásztorok fiai, ha folytatták is az ősi mesterséget, a régi hangszereket már nem vették át apáiktól. A 60-as évek végére valóban kihalt az a pásztornemzedék, amely a dudát és a furulyát még mint a pásztorélet természetes tartozékait örökölte elődeitől, a tudomány pedig szomorúan tapasztalhatta, hogy a jóslata beteljesült, és az addig igen erőteljes kutatás leállt. Az utolsó dudásra, a kivételre, aki mégiscsak átvette a zenei hagyományt, ezért nem figyelt fel senki. Pedig keresve sem találhatnánk tökéletesebb példáját a pásztor zenésznek, mint ő: pásztorcsaládba született, egész életében pásztorkodott, a furulya- és dudazenét apjától és pásztortársaitól tanulta el. A 20-as években kisgyerekként még látta, hallotta apja nemzedékét lakodalomban dudálni, a fonókról, disznótorokról, fosztókról nem is beszélve. Rendkívüli zenei érzékével hamar magába szívta az örökséget, és később maga is szolgáltatott zenét falujának, amíg a falu igényelte ezt. Az igény fokozatos megszűntével egyedül maradt gyönyörű nótáival, de hűtlen soha nem lett zenei örökségéhez” – írja Juhász Zoltán Az utolsó dudás – Pál István nógrádi pásztor zenei öröksége című könyvében.
Juhász Zoltán Agócs Gergellyel, Páll Lászlóval és Hégli Dusánnal talált rá Pál Pista bácsira Tereskén. Akkor még csak annyit hallottak, hogy az adott címen lakik egy idős ember, aki gyönyörű furulyákat készít. Arra, hogy nemcsak a hangszerkészítéshez ért, hanem a környék teljes népdalkincsét ismeri, csak akkor döbbentek rá, amikor sikerült rávenniük arra, hogy meg is szólaltassa a furulyát. Ez 1992 májusában történt. Pál Pista bácsi ekkor már évek óta egyedül élt a Nógrád megyei Tereskén, fiai és felesége korábban meghaltak. A pásztorélet akkor már rég a múlté volt. Pista bácsi egyik fia, aki szintén pásztorként kezdte az életét, maga is felhagyott ősei foglalkozásával, hiszen akkoriban a téglagyári segédmunka sokkal magasabb szinten állt a társadalom szemében, mint a lenézett pásztorkodás. A szemlélet- és életmódváltással a hagyományos népzene is egyre inkább divatjamúltnak számított, majd fokozatosan kiszorult a mindennapi életből, Pista bácsi pedig úgy tengette életét, hogy meg volt győződve arról: amit tud, az senkit sem érdekel. Beteg volt, és nem sokat várt már a földi élettől.
Tehát 1992 májusában néhány népzenész felfedezte Pál Pista bácsit, Juhász Zoltán pedig mindjárt meg is hívta a néhány héttel később kezdődő első Egyszólam-táborba Síkfőkútra. Hosszú idő után itt fogott újra Pista bácsi dudát a kezébe, és rögtön kiderült: azt is mesteri módon meg tudja szólaltatni, és az összes dudanótát ismeri. Innen egyenes út vezetett az Egyszólam és a Kalamajka közötti „közös nevezőn”, Fábián Éva népdalénekesen keresztül a Molnár utcai táncházba, és rövid időn belül híre ment, hogy előkerült egy élő dudás, egy olyan palóc pásztor, aki még az anyatejjel szívta magába és fiatalon megélte ezt a hagyományt. A táncházmozgalom és Pista bácsi találkozása sorsdöntő volt mindkét fél számára. Pista bácsi visszanyerte életkedvét, a hazai népzenei élet pedig egyik legjelentősebb hagyományőrzőjére lelt. Az egyedüllét meghatározta Pál Pista bácsi sorsát, aki a sok magányos esztendő után különösen vágyta a közösséget, a társaságot, a táncházmozgalom pedig megadta neki ezt: a vállára vette, kézről kézre adta, és folyamatosan itta minden szavát, minden nótáját. Így vált a legjelentősebb hagyományőrző adatközlők egyikévé, aki nélkül komolyabb palóc zenei anyagra támaszkodó hagyományőrző műsort hosszú időn keresztül szinte nem is rendeztek. Több mint két évtizeden keresztül járta a népzenei táborokat, rendezvényeket, fiatalok tucatjai kezdtek el az ő hatására dudálni, furulyázni. Játékát, énekét számos lemez őrzi, életéről Szomjas György Pista bácsi, dudáljon kend címmel 1995-ben portréfilmet készített.
Pista bácsi adatközlőként kiapaszthatatlan forrásnak bizonyult: még közvetlenül a halála előtt is kerültek elő új nóták, és bizonyosan akad néhány olyan dallam, amely vele együtt végleg a sírba szállt. Minden környékbeli népdalt ismert. Dudálásában jelen volt a palóc vidék dudahagyományának minden eleme: régi stílusú, rubato dallamok, dudanóták, új stílusú dalok, motívumok rögtönzött összefűzéséből felépülő dudacifrák és ütemszerkezet nélküli rubato rögtönzések. Furulyajátékát a régies, variáló, díszítő játékmód jellemezte, ezt apjától, nagyapjától és azoktól a pásztoroktól tanulta, akik a legendás hangzó népzenei gyűjtemény, a Pátria sorozat lemezein szerepelnek, és akiket fiatalon személyesen is hallott játszani.
Éneklésében is a Pátria lemezeken megőrzött palóc énekstílus köszönt vissza, mint egy letűnt kor utolsó képviselője. Elsősorban az új stílusú népdalokat kedvelte, mivel ezek határozták meg a fiatalságát, de pontosan tudta a régi stílusú pásztordalokat is, ezeket azonban édesapja generációjával kötötte össze. A váltás a régi és az új stílus között ugyanis pont az ő gyermekkorára esett. Furulyán, flótán – a furulyához hasonlóan hatlyukú, ugyanakkor fuvolatechnikával megszólaltatott hangszeren – és dudán játszott, és a hangszerjáték terén is sok újat tudott mutatni még a gyakorló népzenészeknek is. Semmit sem tartott titokban, távol állt tőle az az attitűd, amely sok hagyományőrző cigányprímásnál visszaköszön, amikor azért nem árulják el a játéktechnikai trükköket, nehogy mások megelőzzék őket, és így rájuk már ne legyen szükség. Pista bácsi élete 1992 óta másról sem szólt, mint arról, hogy mindent át akart adni az utána következőknek. Többször beszélt arról, mennyire szeretné, ha a fiatalok ezeket a dalokat többször elővennék, énekelnék, és ők is továbbadnák.
Népszerűségének növekedésével párhuzamosan azt is felfedezték, hogy Pista bácsi nemcsak a népzene alapos ismerője, hanem mindannak a tudásnak az utolsó letéteményese, amely ennek a vidéknek a sajátos pásztorkultúrájához tartozik. Értett például az állatok gyógyításához vagy a gyógynövényekhez, az ezzel kapcsolatos régi egészségmegőrző módszerekhez, és ezekért az ismeretekért is sokan felkeresték, állatorvosok, állattenyésztők, gazdák. Az egykor a vidékre jellemző tárgyi népművészetből is rengeteg elemet megőrzött, az általa készített hangszerek életfás, szent koronás, országalmás, oroszlános, illetve pásztort, állatokat ábrázoló faragásai, a szabad felületeket teljesen beborító, pikkelyszerű „cifrázata” szintén a pásztorok öröksége. Sokan gyűjtöttek tőle szisztematikusan, azonban tudása, mint a széttört cserép, itt-ott, szilánkokban maradt fenn. Kit a zene érdekelt, kit a hangszerek, kit a juhok gyógyítása, kit az ezekhez kapcsolódó hiedelmek. Amit átadott, azt sokan átvették, egységben azonban senki sem örökölte meg tőle azt a komplex világot, amit a vele kihalt felföldi pásztorság évszázadok, évezredek alatt összegyűjtött és megőrzött. Éppen ezért most Juhász Zoltán és Agócs Gergely azon munkálkodik, hogy az összes fontos adatot összeszedje és egységbe rendezze.
Pál Pista bácsit, a magyar kultúra lovagját, a népművészet mesterét, a Madách Imre- és Artisjus-díjas előadóművészt ma temetik Tereskén, fél tizenegykor a katolikus templomban gyászmisét mondanak érte, erre, valamint tizenegy órára a temetőbe és az azt követő hagyományos torra minden tisztelőjét várják.
További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.
