Bécs jutalma és büntetése

A szerb betelepülés a Magyar Királyság területére a török hódoltság idején folyamatos volt.

Szinte megérkezésük pillanatától különleges jogokat, ma úgy mondanánk: területi autonómiát követeltek maguknak, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az érintett terület lakosságának kétharmada nem volt szerb. Követeléseik alátámasztására I. Lipótra hivatkoztak, aki a XVII. század végi törökellenes osztrák győzelmek folytatása reményében ígért kiváltságokat, de csak arra az esetre, ha segítségükkel sikerül lakóhelyüket felszabadítani. Miután a törökök visszafoglalták Belgrádot, a szerbek menekülni kényszerültek. Sokakat közülük a határőrvidéken telepítették le. Bécs közvetlen katonai igazgatása alá tartoztak, ami biztosította annak lehetőségét, hogy a magyarok ellen felhasználhatók legyenek. Jó részük viszont civil foglalkozást űzött (például kereskedett), s tekintélyes jövedelemre tett szert.

Ennek köszönhetően Pest a szabadságharc idején a szerbség egyik legfontosabb kulturális központja volt. Már 1790-ben megkísérelték a Délvidék Magyarországtól való elszakítását. 1804-ben pedig Sztevan Sztratimirovics karlócai érsek az orosz cárhoz folyamodott, szabadítsa fel Szerbiát, s az úgynevezett szerb vajdaság területét is csatolja hozzá. 1848-ban – a többi nemzetiséghez hasonlóan – ők sem elégedtek meg az úgynevezett áprilisi törvények által biztosított polgári szabadságjogokkal. Mivel az önálló Magyarországot könnyebb ellenfélnek tartották a monarchiánál, ismét előálltak a követeléseikkel. A március 17–19-i pesti népgyűlésen megfogalmazottak közül a legmerészebb az volt, hogy évenként megtartandó nemzetgyűlésük határozatait a magyar parlament megkerülésével közvetlenül az uralkodónak terjeszthessék fel.

Ezt a magyar politika és közvélemény szeparatizmusként értékelte, s nem támogatta. A pestit számos más gyűlés követte a határőrvidéken (Pancsova, Zimony, Újvidék stb.), amelyek hangulata egyre kevésbé volt barátságos. A szerém-karlócai hitközség által április 14-re Karlócára összehívott gyűlés végleg szembehelyezkedett a forradalommal: kimondta a független szerb vajdaság megalakulását a Magyarországból kiszakított Baranya, Szerémség, Bácska és Bánság területén, élén szerb vajdával. Az elfogadott határozatok érvényesítésére mozgalom indult, amelynek élére a pravoszláv egyház állt Josip Rajacsics karlócai érsek vezetésével. A felállított úgynevezett főbizottság küldöttségét Gyorgye Sztratimirovics földbirtokossal, a szerb felkelés későbbi vezérével Kossuth is fogadta. Követeléseik hallatán azonban kijelentette, nem engedheti, hogy a haza bármely részéből külön országot csináljanak. A bécsi udvart viszont feltétlen hűségükről biztosították a karlócai határozatok felterjesztői, a horvát együttműködésre számítva pedig kimondták a „szerb vajdaság” csatlakozását a „Háromegy Királysághoz” (Szlavónia–Horvátország–Dalmácia). Ebben a legmagasabb méltóság a horvát bán s mindjárt utána a szerb vajda lett volna.Törekvésük találkozott Jellasics horvát bánéval. Ő szintén az udvarhoz való feltétlen hűséggel próbálta elérni a horvát területek leválasztását a magyar koronáról, és egyesítésüket közvetlenül Habsburg-jogar alatt. Szívesen ráállt az együttműködésre, amely annyiban sikeres is volt, hogy többfrontos harcra kényszerítette és szétaprózta a magyar erőket.

Viszonylag hamar kiderült azonban, hogy a horvát és a szerb cél nem azonos. A magyarországi szerb lakosság feltüzelésében nagy szerepe volt az akkor még török vazallus szerb fejedelemségnek is. A határozatok megfogalmazásában részt vett ügynöke, a horvát származású Matija Ban, akinek életútja jól példázza azt az első pillantásra hihetetlennek tűnő tényt, hogy egyazon forrásból fakadt a magyar szabadságharcnak nyújtott lengyel segítség és az ellene kirobbant szerb felkelés! Ban Konstantinápolyban ismerkedett meg az 1831-ben levert lengyel felkelés emigránsaival és azzal a Jerzy Adam Czartoryski franciaországi emigrációban élő lengyel főnemestől származó elképzeléssel, miszerint a lengyel emigráció hozzásegíti a szláv népeket szabadságuk kivívásához, hogy aztán majd az ő segítségükkel Lengyelország is megszabaduljon az orosz igától.

Czartoryski életrajzának érdekessége, hogy I. Sándor orosz cár külügyminisztere volt. Ebben a minőségében tudomást szerzett a törökellenes szerb mozgalmakról. De csak később, amikor a megbukott forradalmi lengyel kormány miniszterelnökeként emigrációba kényszerült, dolgozta ki programját hazája felszabadítására. Úgy vélte, hogy a független Szerbia lehet a délszláv népek egyesítője, „Piemontja”. Tanácsait a szerb kormány számára Conseils sur la conduite a suivre par la Serbie címmel foglalta össze. Mivel ismerte a szerbek és oroszok egymás iránti hajlandóságát, óva intette pártfogoltjait attól, hogy orosz befolyás alá kerüljenek.
Tisztában volt azzal, hogy tervének megvalósulása a Habsburg Birodalom végét jelenti, amely iránt azonban ő csekély rokonszenvvel viseltetett. Az viszont megbosszulta magát, hogy a magyar politikusok közül kevesen látták be: Ausztriától különváltan Magyarország nem elég erős ahhoz, hogy a környezetében akkor már markánsan mutatkozó nemzetállami törekvéseket, nemzetiségei (elsősorban a románok, szerbek) erős vágyát, hogy a határon túl élő nemzettársaikkal egyesüljenek, féken tartsa.

Ilija Garasanin szerb belügyminiszter viszont ráérzett, hogy az 1848-as forradalmak időszaka kedvez az évszázados szerb álom, Dusan cár birodalma visszaállításának. Nacsertanije című külpolitikai programjában ehhez igazította Czartoryski tanácsait. Megfogalmazta: elsősorban Nagy-Szerbia létrehozására kell törekedni. Ügynökei e célból lázadást szítottak Boszniában, amit azonban, orosz támogatás híján, abba kellett hagyni. A Délvidéken viszont folytatta a szerbek izgatását, mert Magyarországgal kapcsolatban B terve is volt: ha nem sikerülne elérni a monarchia szétesését, talán le lehet választani a Délvidéket Magyarországról, külön koronatartománnyá alakítása komoly lépés lehetne az elszakadás és a Szerbiával való egyesülés felé.

Bécsnek érdekében állt a rebellis magyarok ellen a felkelő szerbek támogatása. Ezért nem mondott nemet a szerb vajdaságra, de megvalósítását lebegtette. Belgrádi képviselője, Ferdinand von Mayerhofer konzul tevékenyen részt vett a délvidéki szerb felkelés szervezésében, szerbiai önkéntesek toborzásában. 1848 decemberében a parancsnokságot is átvette. Miután délen a határzárat megszüntették, akadálytalanul áramolhattak be Szerbiából a martalócok. Kegyetlenkedéseikkel rémületben tartották nemcsak a magyar és a német, de a román, sőt esetenként a szerb lakosságot is. A benyomulás nemzetközi visszhangja többnyire negatív volt.

Oroszország a XIX. század elejétől pártfogolta a szerbeket, mert megkönnyíthették volna számára a győzelmet és a tengerszorosokhoz való kijutást egy esetleges orosz–török háborúban. A lengyel felkelés után azonban óvatos lett, és ellenezte a szerb intervenciót. Franciaország az orosz befolyás növekedésétől tartott. London hasonló okból nem akarta a monarchia túlzott meggyengülését. A Porta kétszínű volt, hallgatólagosan eltűrte a magyarországi szerbeknek nyújtott belgrádi támogatást.

A magyar kormány a közös külügyminisztérium útján tiltakozott a szabadcsapatok behatolása ellen. Szerbia erre deklarálta semlegességét. Titokban azonban továbbra is támogatta a felkelőket, mert veszélyben érezte a „szerb vajdaságot”, és mert rajta kellett tartania a szemét a főbizottságon, amelynek tagjai között a rivális szerb uralkodódinasztiának, a Habsburg-ház iránt lojális Obrenovicsoknak több hívük is akadt. Viszszatérésük a szerb trónra nem állt érdekében sem az uralkodó Alekszandar Karagyorgyevicsnak, sem a nagyszerb terveket dédelgető Garasaninnak. Utóbbi azonban 1849 márciusára belátta, Bécs nem teljesíti a szerbek követeléseit, és ekkor hazaparancsolta a szerb önkéntesek élén álló emberét.

Miután a magyar kormánybiztos, Csernovics Péter békéltetési kísérlete a Délvidéken sikertelen volt, az országgyűlés a felkelés fegyveres letörése mellett döntött. A harc azonban az addigra kialakult zűrzavaros helyzet miatt (például egyes bánsági német határőrezredek a magyarok oldalán harcoltak, mások a szerbekkel az osztrák hadsereg helyi egységeivel – a román ezredekkel és a horvát hadsereggel együtt – ellenük) váltakozó sikerrel folyt, Perczel Mórnak 1849 júniusára sikerült csaknem teljesen megtisztítania az ellenségtől a Délvidéket, a szerbek azonban a szabadságharc leveréséig nem tették le a fegyvert. A velük vívott harc, bár nem volt döntő a szabadságharc kimenetelét illetően, nagy erőket vont el más hadszínterekről.

Béketapogatózások voltak mindkét oldalról, eredménytelenül. Szerb oldalon megbomlott az egység: hatalmi harc alakult ki. A császár sem 1848. decemberi kiáltványában, sem az olmützi alkotmányban nem erősítette meg a magyar koronától független szerb vajdaságot, a magyarok 1849. tavaszi harctéri sikerei pedig demoralizálták a szerb csapatokat. Ennek ellenére a magyar kormány a legmesszebbmenőkig elment a megegyezés érdekében, de az ország területi egységének megbontására, ami a szerb megegyezési hajlandóság alapfeltétele volt, nem volt kapható.

Az 1849. április 14-i függetlenségi nyilatkozatot a szerbek örömmel fogadták, mert úgy vélték, ha az osztrák–magyar kibékülés lehetetlenné válik, megvalósulhatnak a karlócai határozatok. Annál nagyobb volt viszont az orosz beavatkozás fölötti csalódottságuk, hiszen az Bécs számára nélkülözhetővé tette szolgálataikat. Ami a végkifejletet illeti, arról találóan állapítja meg Szekfű Gyula a Magyar történet V. kötetében: „ a nem magyar népek Bécstől ugyanazt nyerték jutalmul, mint amit a magyarok büntetésül.” Az 1849. november 18-án létrehozott Szerb Vajdaság és Temesi Bánság területi, de több más szempontból is nagyon különbözött a szerb elképzelésektől, és alig több, mint tíz évig állt fenn.

A magyar harci sikerek láttán, amelyekhez lengyelek, elsősorban Bem tábornok bánsági, erdélyi győzelmei nagymértékben hozzájárultak, Czartoryski elérkezettnek látta az időt konferencia összehívására a közép-európai népek, szlávok, magyarok és olaszok föderációjának létrehozásáról. Távolabbi célja az Orosz Birodalom szétzúzása volt. Az 1849. május 18-ára Párizsba utazó magyar küldöttséget Kossuth azzal indította útnak, tudassák Czartoryskival: Magyarország kész a monarchia helyett a nemzetek általa elképzelt szövetségét megalkotni. Nem biztos, hogy ennek közvetlen szerepe volt a cár döntésében, miszerint Bécs segítségére siet a rend helyreállításában. I. Ferenc József azonban 1849. május 1-jén arra hivatkozva kérte a cár beavatkozását, hogy Kossuth seregében lengyel összeesküvők harcolnak. I. Miklós igenlő válaszára számítani lehetett, hiszen Szentpétervárott úgy értékelték: a lengyelek és a magyarok fenyegetik az oroszok által uralt lengyel tartományok békéjét.

A világosi fegyverletétel és a tanulságok levonása után Kossuth sok követője szegődött az osztrákokkal való megegyezés hívévé. A dualizmus korának egyik legnagyobb magyar politikusa, Tisza István már világosan látta: Nagy-Magyarország csak olyan nagy államalakulaton belül tartható egyben, mint az Osztrák–Magyar Monarchia. Ezért sokáig ellenezte az első világháborút, amelynek végkifejleteként megvalósult az, amiért a szerbek 1848-ban fegyvert fogtak a magyar szabadságharc ellen: a szerb vajdaság. Egyben az is bebizonyosodott, rövidlátó volt az osztrák politika, amikor azokra támaszkodott, akik később a vesztére törtek, miközben – az oroszok jóvoltából – a nagyhatalmi státusnak már csak a látszatát tudta fenntartani.