Hogy ez nem 1956 lesz, az sajnos már most látszik, pedig szépen elférnének egymás mellett is. Egyelőre az van, hogy többségünk kitűzi a kokárdát, és ezt megtanítja a gyerekeinek is, elvisszük őket Erdélybe, ahol Bem és Vasvári járt, és a Nemzeti dal ismerete még kötelező az iskolákban. Majd minden faluban van Kossuth, Jókai és Petőfi utca, és nem csak állami szinten kerülnek elő a tavaszi szélben a szirmok, a virágok és a koszorúk. Még tart a vita is, hogy akkor most áruló volt-e Görgey, vagy sem, ami életkor és habitus kérdése, mindenesetre ez sem fulladt unalomba és teljes érdektelenségbe. Egyébként persze nem volt az, Világosnál már nappali sötétség lepett be mindent, minden további áldozat hiábavaló lett volna, mert a Habsburgokat virtusból hazavágtuk, de a muszka már akkor sem viccelt.
De pompás ez így, mert békeviselt nemzedékeinknek lövésük sincs arról, hogy valójában mit jelent az, hogy hí a haza, és menni kell, és otthon marad asszony és gyerek, és sár van, hideg és vér. És halál, hősi. Vagy hazatérés, esetleg súlyos testi és lelki sérülésekkel, majd a szembesülés azzal, hoppá, most már mindjárt kiegyezés van meg konszolidáció, viszont lábam csak egy. És akkor mi végre? Ezért, ezekért? A hazáért, persze, de mi is a haza? Az a haza, amelyik magára hagyta azokat, akik fegyvert fogtak érte 1848–49-ben és 1956-ban. Tudjuk, a honvédek szegényen, magukra hagyva haltak meg, és láttuk az ötvenhatosokat kilencven után. Van egy album, minden márciusban előveszem. Negyvennyolcas honvédportrék (Zrínyi Katonai Kiadó, 1992), Plohn József fotográfus felvételei. 1848–49-ben fegyvert fogó és 1903-ban még életben lévő magyar férfiak láthatók a képeken. Döbbenetesek a tekintetek. Százötvennégy katona, közülük nyolcvankilencnek ismert a neve. A többiek ismeretlenek. Ismeretlen katona és a sírja, és még az ismeretlen sírok tömege és a tömegsírok. Ezek az emberek szinte kivétel nélkül földesúri függésből szabadult telkes jobbágyok, házas és házatlan zsellérek, földművesek, jószág után élő pásztorok, gazdasági cselédek voltak, tehát a legkevésbé sem olyanok, akik a sajátjukat védték volna, mert az nem nagyon volt nekik. A puszta életüket meg nem védték, inkább adták. Egy olyan hazáért, amely nem sokat tett értük. Marad a JFK-i gondolat, hogy ne azt kérdezd, mit tett. A kötet végén Plohn József portréja látható. Simán beférne a honvédek közé. Hálából el is vitték 1944-ben, egy vagonban halt meg.
Ezután következik még egy album, az Ezernyolczszáz negyvennyolcz – Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben; a Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság adta ki Budapesten az ötvenedik évfordulóra 1898-ban; szerkesztette Jókai Mór, Bródy Sándor és Rákosi Viktor. Lenyűgöző munka, Kossuth első ábrázolásával indít, és a sírjával zárul. De nézzük mindjárt a két zseniről, Bemről és Petőfiről szóló passzust, amelyből kiderül, hogy ösztönszerű vonzódással csapódtak egymás mellé! Bemet a szabadság ígérete és az elnyomás gyűlölete vitte idegen földre, amelynek szokásait nem ismerte, nyelvét nem értette, vezéreit kerülte, de népét szerette.
Petőfi hasonlóképpen magányosnak érezhette magát. A derék táblabírák egy elcsapott diákot láttak maguk előtt, egy vándorszínészt, akinek se földje, se hivatala, se diplomája, a tekintélyt nem tiszteli, versei parasztosak és zabolátlanok, híjával finom horatiusi fordulatoknak. Egy kávéházi izgatót, aki nem képes összedobni egy rendes fel- vagy leiratot, viszont feszt vegzálja a kormányt, hogy nyomtassa ki a verseit, és osztogassák a nép között, ráadásul az a heppje, hogy ő csinálta a forradalmat a haverjaival. Ami egyébként így is történt. De az istenadta nép sem mutatkozott nagyvonalúnak, egy árva mandátumot is sajnáltak tőle. Az egész hazában mindössze három ember akadt, aki tudta, ki is ő valójában. Kemény Zsigmond, aki mindent tudott, Eötvös József, aki mindent megértett, és Bem. Minden együtt volt hát ahhoz, hogy Petőfi jól besértődjön, egy ideig még sétálgasson a koltói kertben Júliával, majd jól elhúzzon Amerikába aranyat szitálni.
Ehelyett természetesen összeakadt Bemmel, akitől még az ágyúi is reszkettek, de éjjelenként a sátrában Mickiewicz szonettjeit olvasgatta, és hallgatta a magyar költőt, aki franciául szavalta neki költeményeit. És mialatt a korlátoltak Debrecenben nyakkendőviselés elmulasztása miatt szobafogságra ítélték az őrnagy urat, kinyomtatta harci dalait, és maga osztotta szét a székelyek között. És amikor az utolsó nagy csata után félholtan húzták ki a mocsárból, első kérdése Petőfi volt. Senki sem mert felelni. Mert ugye akkor már hófehér ingben, nyakkendő nélkül, szembefordulva
Állok Segesvár mellett egy kukoricás szélén, és halkan dudorászom: Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki. Mert így megy ez, ezt kell megtartani.
