Erről tudósított is az utóbbi napokban a hazai média színe-java. Talán kicsit ki is színezték a tollforgatók az egyébként tényleg megható történetet. Andraschek László valójában másfél évtizede nem hajléktalan, a kávézó nem az ő álma volt, hanem a feleségéé, ráadásul ez nem is klasszikus értelemben vett vendéglátó-ipari egység. Ahhoz, hogy megértsük, mi az igazi üzenetük a körülöttük zajló eseményeknek, érdemes leülni, elfogadni a szívesen kínált üdítőt, közben figyelmesen meghallgatni két ember drámaian megható történetét. Szavaikból kiderül, hogyan vált két emberi roncsból, akik már-már lemondtak önmagukról, csodálatos pár azáltal, hogy mióta megismerték a másikat, nem mondtak le soha egymásról.
Andraschek László energikus, élettel teli gyerek volt. Amolyan egyszerű, dolgos parasztlegény. Nem csupán passzióból rúgta a bőrt: járási, majd megyei bajnokságban szerepelt igazolt játékosként. Balszélsőként, később hátvédként sportolt két évtizeden át. Majd valami történt. Kerüli a konkrétumokat, inkább körülírja.
– Egy évre rá, hogy abbahagytam a focit, rokkantnyugdíjas lettem. Ennek az oka egy életelhagyási kísérlet volt, amely miatt elveszítettem az egyik lábamat. Nem tudtam, minek éljek, mit kezdjek az életemmel. Innen egyenes út vezetett a hajléktalansághoz. Huszonnégy éve ennek. Akkor még nem ismertem fel, de már alkoholista voltam.
Mintegy nyolc éven át élt a Győrtől több kilométernyi járásra fekvő – és itt a szó legszorosabb értelmében járásra, gyaloglásra érdemes gondolnunk – likócsi hajléktalanszállón. 1995-ben vallotta be önmagának, hogy komoly bajban van. Részt vett egy alkoholbetegek számára tartott lelkigyakorlaton, amelynek hatására két évig nem italozott. Ám nem volt, ami tartsa benne a lelket, így visszaesett. Odáig süllyedt, hogy kénytelenek voltak elbúcsúzni tőle a szállón. Ahogy ő fogalmaz: kidobták. Nem csupán a lelkében hagyott mély nyomot élete ezen szakasza. Egyetlen fog maradt mára a szájában, a többit „kiitta”. Albérletbe költözött, próbált megélni, túlélni, amikor egy szociális munkás kíséretében véletlenül találkozott Anikóval.
Történetünk másik főszereplője úri neveltetést kapott, grófi család gondozásában nőtt fel, ám nem kevesebb szenvedést élt át útjuk sorsfordító kereszteződéséig, mint jelenlegi párja. Első házassága után a második sem sikerült: akkori férje rendszeresen ütlegelte a családtagjait, Anikónak is bőven kijutott a verésből. Két jelentős mellékhatása lett az erőszaknak, ugyanis a korábban gyönyörű alkatú hölgy a kényszeres evésbe menekülve jelentősen elhízott, ráadásul mániákus depresszió lett úrrá rajta. Olyan súlyos pánikrohamai voltak, amelyek miatt egyszerűen képtelen volt elhagyni a lakást akkoriban, amikor László belépett az életébe. Ma, másfél évtizeddel később eljutott odáig, hogy személyautóval már tud utazni, de se buszra, se repülőre, se vonatra nem mer felülni. A súlyfeleslegből is jócskán leadott, amihez nagyon kellett, hogy valaki minden kínja, keserve ellenére szépnek lássa őt.
Anikó előbb befogadta Lászlót, majd megszerették egymást, néhány hónap múlva össze is házasodtak. Innentől a későbbi lottómilliomos már soha nem vált hajléktalanná. Az alkohol viszont továbbra is kísértette, nemegyszer visszaesett. Egészen 2009-ig tartott az üveg csábítása, amikor egy újabb lelkigyakorlat felszabadító pontot tett ezen történetszál végére. László olyannyira elkötelezte magát az alkoholtól való szabadulás ügye mellett, hogy a mai napig az alkoholmentő misszió azon győri csoportjának vezetője, amelynek alapító tagja volt annak idején. Ettől még nem lett sokkal rózsásabb a helyzetük, s bár a férj újságkihordással próbálta kipótolni a rokkantnyugdíjat, állandóan a tönk szélén táncoltak, napról napra éltek.
– Kölcsön, kezes, kenyér – vázolja László művészi alliterációval, mi körül forogtak akkoriban a gondolatai. Tizennégy évig lógott a pallos a fejük felett, rezsitartozásaik miatt állandó fenyegetésként élték meg a kilakoltatás lehetőségét.
Aztán bekerült a háztartásukba egy számítógép, s amíg László kereste a forintokat, Anikó legalább képzeletben úgy tett, mintha akár normális életük is lehetne. Szívesen böngészgetett ingatlanhirdetések között, s néha odahívta párját is, nézze csak meg, micsoda szép nyaralót talált az interneten.
– Álmodik a nyomor – bökte oda nemegyszer kacagva László.
– Nem kell más hozzá, csak meg kéne nyerni a lottót – ábrándozott tovább ilyenkor Anikó.
– Ahhoz venni is kéne néha egy szelvényt – tűnődött a férfi. Kétségkívül van benne valami Néhanapján azért csak előkerült annyi félretett kis pénz, amelyből egy reményszelvényt meg lehetett játszani, az esélytelenek nyugalmával. Ez a nyugalom 2013 nyaráig tartott, amikor a hírekből már jól ismert nyeremény náluk talált gazdára.
– Te már megint ittál – fogadta gyanakodva Anikó a táncolva, danolászva hazatérő Lászlót. De ki ne fakadna dalra nettó 636 845 925 forint megnyerését követően? Főleg úgy, hogy aznap épp kemény 500 forint volt a zsebükben, egy éve nem fizették már a lakbért sem. Ekkor új korszak következett az életükben, amit az immár milliomos férj így nevez: „a megtanulása a dolgoknak”. A sok pénz ugyanis komoly teher, nem utolsósorban meg kellett tanulniuk a nem adás képességét. Kérőből, hirtelen előkerülő „barátból” ugyanis van bőven, beszélgetésünk alatt is szinte megállás nélkül csörög a mobiltelefon. Olyan értelemben mindenképp megváltoztatta az életüket a pénz, hogy megszűnt az állandó szorongás, a túlélésért, a holnapért való aggódás, amihez szinte már életvitelszerűen hozzászoktak. Urizálásnak ugyanakkor nyoma sincs, de ha fél kilóval több karajt ad a hentes, nem esnek kétségbe.
– Nekem soha nem számítottak az anyagiak – szalad ki Lászlóból beszélgetésünk egyik kulcsmondata, aminek valamiért a maga igazságtartalma mellett nem tud nem keserédes íze lenni kettejük egész élettörténetére vonatkoztatva.
– Hiába a százmilliók, ugyanaz az értékrendünk, ami tizenhat éve volt. Ha nem így lenne, már szétszedett volna bennünket a pénz. Szoktunk persze mi is vitatkozni, mint minden pár, de folyton keressük a közös nevezőt. Nem döntünk egymás nélkül – vallja a férj.
– Minden alapja a szeretet. Nem tudnám szeretni Lacit, ha nem látnám rajta, hogy ő is így gondolja – kapcsolódik be a beszélgetésbe a feleség, aki néhány perce még a kávézó adminisztratív ügyeit intézte egy közeli asztalnál.
Ki gondolná, hogy a milliomos pár, akik mostantól elvileg bármit megtehetnek, mégis komoly korlátok között élnek?
– Úgy elmennék egy angol futballmeccsre! A Kanadában élő rokonomat is szívesen meglátogatnám. Anikó azonban nem mer utazni, csak ameddig személyautóval kényelmesen eljutunk. Persze mondja, menjek csak nyugodtan, én viszont egyedül, nélküle nem akarok menni sehová.
Bizony, van, amit nem lehet pénzen megvenni. Vezetni ráadásul egyikük sem tud, ki a pánik, ki a tönkrement láb miatt. Ezért vagy gyalogolnak, vagy sofőrt kénytelenek fogadni. Nem nagyzolásból, az élet hozta így. Szeretnék látni Rómát, Firenzét is – erre azért nagyobb esélyük van, mint eljutni a tengerentúlra.
– Nekünk a Jóisten adta ezt a pénzt. Ami azt is jelenti, hogy nem vagyunk mi istenek, nem kell nekünk a világot megváltani. Azt már megtette valaki más. Fontos feladatunk ugyanakkor, hogy észrevegyük, ha valaki szenved mellettünk – tereli át a szót Anikó a kávézóra. Ami egyébiránt maga a megtestesült terelés, hiszen dehogy akartak ők százmilliókkal a zsebükben egy viszonylag kicsiny helyiséget kicsinosítva vendéglátó-ipari bizniszbe fogni, közvetlenül egy étterem szomszédságában, a belváros legszélén, egy csendes utcácskában. Nem is értettem a hírek alapján, miért nem Győr szívében, a sétálóutcák valamelyikében nyitottak elegáns cukrászdát, ha már. A vendégek szívesen látása és az éhezők jóllakatása nem áll ugyan távol tőlük, sőt igazi kuriózumként még csokis kebabot is felvettek az étlapjukra, de ez csak a bevezetés vagy a jó szándékú „beetetés”. Az igazi cél olyan alapítvány létrehozása, amelyen keresztül szenvedélybetegek gyógyulását segítenék. Egy ilyen szervezethez pedig székhely kell, amely mégsem lehet a lakásuk. Itt, a kávézó hátsó szegletében nyugodtan, akár elkülönülten le lehet ülni, békésen, őszintén lehet beszélgetni a drogok, az alkohol béklyójáról, a szabadulás lehetőségéről, megerősítve egymást a rögös úton való kitartásban.
– Nem titkolt szándékunk, hogy a fiataloknak, a jövő értelmiségének is utat mutassunk: igenis lehet igényes körülmények között, alkohol nélkül is kikapcsolódni, jól érezni magunkat. A kávézó alkalmi kiállításai azt a célt szolgálják, hogy a finom ételek és italok elfogyasztása közben kulturális értékekkel is gazdagodjanak a hozzánk betérők – mondja a kávézó megálmodója, szülőanyja, aki szerint a hely kivitelezését illetően egyévnyi nehéz vajúdáson vannak túl, de megérte.
Valahol itt, a születés hasonlatának környékén válik kerekké László és Anikó története. Senki nem vitathatja ugyanis, hogy a sors bőven osztott nekik a keserű pirulákból. Csoda, hogy élnek. Amíg meg nem nyerték a hatalmas összeget, aligha akadt ember, aki szívesen cserélt volna velük életet, terhet, adósságot, lelki és testi nyomort. De most, hogy anyagi gondjaik már nincsenek, talán soha nem is lesznek, nem csupán utazási nehézségeik akadnak. Közös gyermekük ugyanis nem született. Eddig. Ez a hely viszont – nem én találtam ki, Anikó szavait idézem – kettejük szerelemgyermeke.
Az Albaca kávézó – a név jelentése: tiszta, fehér – elég indok arra, hogy akkor is Győrbe látogassunk, ha épp semmi dolgunk nem lenne arrafelé. Nem kell ahhoz szenvedélybetegnek lennünk, hogy beüljünk egy finom forró csokira, gyümölcskehelyre. Különben is: az ismert orvosi mondás szerint nincs egészséges ember, csak rossz diagnózis. Mindenkinek jólesik egy kis testi és lelki felüdülés, amelyben biztosan része lesz annak, aki ide betér. Én már kipróbáltam; jó szívvel ajánlom másoknak is ezt a szó szerint csodás terápiát.
