Újmódi pásztorok

Beer Miklós Európa túléléséről, a cigányok felzárkózásáról és arról, miért harangozunk.

– Azt mondja, nem a harangozás a legfontosabb, s az egyháznak le kell mondania előjogairól. Kihúzta a gyufát a konzervatív katolikusoknál?
– Régóta tudják rólam, hogy vannak ilyen rögeszméim. Engem megerősít, hogy Ferenc pápa is ilyesmiket vall. Nagyon nehezen vesszük tudomásul, hogy az egyház, a protestánsokkal együtt, nem meghatározó tényező már Európában. Megtévesztenek bennünket a gyönyörű műemlék templomaink, a hagyományos egyházi ünnepek. De éppen az elmúlt hetek eseményei, például a párizsi terrortámadás, a muzulmán bevándorlás ügye, a kínaiak jelenléte egyértelmű üzenet, hogy a világ megváltozott. Én azt hangsúlyozom, ne a külsőségek határozzák meg a maradék keresztény jelenlétünket, hanem az életünk milyensége. A Szentírás szerint az igaz ember a hitéből él. Egyik kedvenc mondásom, hogy a keresztény élet nem akkor kezdődik, amikor bemegyünk a templomba, hanem amikor kijövünk onnan.

– Sokan kizárólag akkor találkoznak az egyházzal, akkor csípnek el esetleg valamit a tanításából, ha betévednek egy szép műemlék templomba, vagy egyszer egy évben, karácsonykor részt vesznek az éjféli misén...
– Amit közvetít a televízió is...

– Igen, csak arra gondolok, hogy a szimbolikus, illetve esztétikai értékek is segíthetnek akár abban, hogy valaki rátaláljon az útra, nem így gondolja?
– Természetes. A harmóniát, az arányokat tartsuk meg, akkor minden rendben lesz. Még Benedek pápától olvastam a gondolatot, hogy az egyház három meghatározó megnyilvánulása a szent tanítás, vagyis a Biblia, a liturgikus kapcsolat az Úristennel és a szolidaritás. A három egymást feltételezi, nincs fontossági sorrend. A templomba járó emberek nagy többsége ezt még nem tisztázta magában. Túl nagy hangsúlyt kapnak a parancsok, az, hogy vasárnap templomba kell menni, hogy pénteken nem szabad húst enni, de nincs harmónia, és gyakran épp a szolidaritás hiányzik.

– Sok a képmutató?
– Mondhatjuk. Jézus vitái a farizeusokkal mindig itt csúcsosodnak ki: a tizedet megadják, a törvényeket megtartják, de ez a nép – mondta ő – csak a szájával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Ez a farizeusi magatartás, a képmutatás. A szó is nagyon jó, azt a képet mutatjuk, mintha keresztények lennénk, közben nem úgy élünk. Van egy ilyen vicc is, hogy úgy jövünk ki a templomból, mintha mise történt volna.

– Az EU alapító atyjaként tisztelt Schuman szállóigévé lett mondása szerint a közös Európa keresztény lesz, vagy nem lesz. Ehhez képest ön is arról beszél, hogy a kereszténység nem igazán fontos tényező már a kontinensen. De akkor mi lép a helyébe, mi biztosít kohéziót?
– Baráti körben is szoktunk foglalkozni ezzel, Schumannal egyetértek. Európának a jövője ezen múlik. Németországban járva mindig szembetűnik a törökök jelenléte. Minden mozlim családban születik négy-öt gyerek, épülnek a mecsetek, napi szinten megélik a hitüket. A legtöbb mozlim ember Allah törvényét keresi, s még véletlenül sem szabad összekeverni őket a terroristákkal. Az igazság az, hogy mellettük megszégyenülünk. Azt érezzük, a mi keresztény hitünk kifújt, a mi közösségeinkben alig születnek gyerekek, rengeteg a válás. A fiatalok nem mernek elköteleződni, halasztják a gyermekvállalást. Nem vonzó a keresztényi életvitel, pedig Európa túlélése ezen múlik. Az egyik legnagyobb kihívás, hogyan döbbentsük rá erre magunkat.

– Állandó téma a menekültügy. Két végpontként mutatkozik meg a szolidaritás és az európai kultúra túlélése. Kiket fogadjunk be, kiket ne, mi a felelősségünk?
– Tudomásul kell vennünk, hogy a menekülthullám, a XXI. századi népvándorlás megállíthatatlan folyamat. Az én életemben megháromszorozódott az emberiség létszáma, korábban ötszáz évenként történt ilyen. Egyetértek vezetőinkkel, hogy ezt a hullámot kezelni kell, nem lehet mindenkit beengedni. Sőt mindenekelőtt saját ,,migránsainkkal\", a cigánysággal kellene törődnünk. Az embernek először a családjával kell foglalkoznia, aztán a szomszédaival, s utána az egyiptomi menekültekkel. Persze amikor belebotlunk egy éhezőbe, akkor azonnal segítenünk kell!

– A cigányság ügyével aktívan foglalkozik is. Itt, a püspökség körül működik egy kis mintagazdaság. Miért hozták létre?
– Szívügyem a cigányság felkarolása, több programot is indítottunk. A mintagazdaság kifejezés túlzás, de tényleg tartunk birkákat, tyúkokat, kacsákat...

– Így értettem a mintát...
– Igen, de emellett vidékfejlesztési irodát is felállítottam néhány éve azzal a céllal, hogy munkatársaink keressék a lehetőséget, miként lehet a hátrányos helyzetű embereket, főként a cigányságot munkához juttatni. Rögeszmém, hogy ne a tanulatlan embertől várjuk, hogy kitalálja, miben lehet sikeres. Nekünk kell látnunk, mi az, amit el tud végezni, s amivel közben még értéket is teremt. A közmunkaprogramot nagyszerűnek tartom, de még tovább kell fejleszteni, főként a mezőgazdaság területén.

– Hogyan találják meg azokat a családokat, amelyeket felkarolnak, elkezdenek támogatni?
– Amikor tizenkét éve átvettem a püspökséget, azzal fogadott egy polgármester, hogy öt éve nem született fehér gyerek a falujában. Nógrádban ma már több cigány gyermek jön világra, mint magyar. Plébánosainknak mindig elmondom, hogy a templomban nagyon kevés cigány emberrel találkoznak, ők csak a keresztelőt és a temetési szertartást kérik. Ki kell menni közéjük, s újfajta pásztori gyakorlatot kell folytatnunk. Az oktatásukat és foglalkoztatásukat kell mindenekelőtt segítenünk. Tanodákat indítottunk, amelyekben az általános iskola nyolcadik osztályának szintjére próbálunk felhozni felnőtt embereket. Működtetünk napköziket, ahol már cigány emberek is dolgoznak, s segítenek a diákoknak elvégezni a házi feladatot. Mindenkinek szerepet kell vállalnia a munkában, a templomba járó emberektől várom elsősorban, hogy megértsék, ez az ő felelősségük is. Nem várhatunk mindig az államra, helyben kell kitalálnunk, mit tehetünk.

– Ez valóban cigány, nem cigány kérdés, vagy a magyar társadalomban éppúgy látja a leszakadás jeleit?
– Hajlamosak vagyunk valóban csak a cigányokra gondolni, amikor leszakadásról beszélünk. A püspökségen december óta üzemeltetünk ingyenkonyhát, napi kétszáz adag ételt osztunk. Amikor megjelennek a rászorulók, néha sokkal nagyobb nyomort látok rajtuk, mint a cigányokon. Ők nem is hajléktalanok, csak talajt vesztett emberek. Szánni való állapot az elmagányosodás, amely a cigányokra kevésbé jellemző. Ezen kellene minél több személyes kapcsolattal segíteni, rányitni egymásra az ajtót. Ez össztársadalmi feladat.

– A püspökség előtt láttunk egy cédulát, amin kulturált viselkedést kérnek. Gyakoriak az ütközések?
– Előfordul. A legegyszerűbb dolog a szemetelés. Itt, a városban már nevetnek rajtam, hogy bolond a püspök, mert reggelente kimegy az utcára, s összeszedi a szemetet. Igaz, utána kezet mosok. Szeretném, ha ez az egész városban alapvető igény lenne.

– Mi következik abból, ha látják lehajolni a püspököt a szemétért? Elszégyelli magát, aki eldobta, vagy inkább úgy értelmezi, hogy na, lám, úgyis lesz, aki majd elvégzi helyettünk a munkát?
– Türelemmel kell lenni. Évekkel ezelőtt azért gyűlt össze például annyi szemét, mert a tárolók tönkrementek, eltűntek. Elmentem az önkormányzathoz, megkérdeztem, ki a kukafelelős, s jeleztem neki, mi a probléma. Rövid időn belül megjelentek az új szeméttárolók. Ha a környezetünket rendezettebbé tesszük, sokan meg fogják gondolni, hogy belerondítsanak-e.

– Ezek önként vállalt feladatok. Ugyanakkor az egyház több feladaton osztozik az állammal: iskolákat, kórházakat, szociális intézményeket tartanak fenn. Az állam azt szeretné, ha egyre nagyobb szeletet hasítanának ki önök a rendszerből. Mennyi kapacitásuk van még?
– Küszködünk. Az iskolák esetében eljutottunk a határig, többet felelősen nem tudunk átvenni. Ha csak a papok csapatát nézzük, már régen meghaladtuk képességeinket, egyházi iskoláinkban is egyre több a világi tanár. Ha az egyház alatt a hívő emberek nagy közösségét értjük, a keresztény értékrendű pedagógusokat is, akkor is eljutottunk a határig. Ugyanez a helyzet a szociális intézményeknél is. Szeretnénk, ha egyre több feladatot tudnánk vállalni, de ez már az új nemzedék feladata lesz, az ő lelkesedésükön múlik, sikerülni fog-e.

– Ha az egyházi iskolákat említjük, legtöbbünknek az elit intézmények juthatnak eszünkbe. De nem volna-e példamutató, ha azok felé nyitnának, akik nem juthatnak el ezekbe a csúcsgimnáziumokba?
– A hatvanas-hetvenes években megengedték a piaristáknak, ferenceseknek, bencéseknek, hogy néhány iskolát fenntartsanak. Akkor kényszerből kellett megmutatni, hogy milyen magas oktatási színvonalra vagyunk képesek. Ezt az örökséget tényleg hozzuk magunkkal, az arányokat tekintve valóban sok a gimnáziumunk és kevés a szakmunkásképzőnk. Új irányt mutat a tanodák indítása, ami tényleg a másik vége a történetnek. Ezen a területen valóban több feladatot kellene vállalnunk, ha lenne kapacitásunk.

– Találkozik azzal a jelenséggel, hogy a kisebb egyházak könnyebben elérnek a leszakadt rétegekhez?
– Irigykedve szoktam mondani, hogy könnyű a baptistáknak, nekik nem kell folyton templomot tatarozniuk. A mi történelmi egyházaink az intézményesített struktúra miatt nehézkesebbek. Mintha a traktort hasonlítanánk a mopedhez. Tanulnunk kell a kisegyházaktól, mivel jobban jelen vannak az emberek között. Ferenc pápa is azt hirdeti, először építsünk közösséget egy garázsban, aztán lehet templomot is építeni.

– Ledózerolni azonban mégsem lehet a régi templomokat, bár nyugaton erre is láttunk már példát...
– Súlyos problémánk ez. Hollandiában tavaly száz templomot zártak be. Ugyanezt halljuk Németországból is, magam láttam Münchenben, hogy hatalmas székesegyházak üresek. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt, idehaza még nem merünk arra gondolni, hogy templomot zárjunk be. De kikerülhetetlen, hogy felvessük: templomot akarunk tatarozni, vagy segítjük a cigány felzárkózást – mert ismerve a szűkös kereteket, ez vagy-vagy kérdés lesz hamarosan.

– Ön foglalkozik cigánypasztorációval, működtet ingyenkonyhát, segíteni próbálja a devizahitelek miatt bajba került családokat. Hogyan éli meg, hogy sokan azt mondják, az egyház ne szóljon bele a közügyekbe?
– Ez a pártállami diktatúra öröksége, azt sulykolták belénk, hogy a templomban megengedjük a vallásos együttlétet, de ennyi. Ma viszont már meg lehet és meg kell szólalnunk, amikor erkölcsi kérdésekről van szó, s hangsúlyozom, hogy nemcsak nekünk, papoknak, hanem a hívő, keresztény embereknek is fel kell emelniük a szavukat például a családok védelmében.

– Feladata-e a papságnak, hogy olykor képletesen a fejére koppintson azoknak a politikusoknak, döntéshozóknak, akik látványosan áthágják az erkölcsi mércéket?
– Jézus azt mondja, ha vét ellened a testvéred, intsd meg négyszemközt. Ha hallgat rád, akkor nyertél. Ha nem, vigyél magaddal két-három társat! Ha ez sem elég, mondd el a gyülekezetnek! Ha rájuk sem hallgat, akkor nincs miről beszélned vele. Fájó dolog látni egy vezető ember hibáit. Vállalni kellene nekünk, papoknak is s minden felelős keresztény embernek, hogy megmondjuk: ezt nem lehet. Vonatkozhat ez a közszereplő kicsapongó családi életére, irritáló költekezésére, amely ki is verte a biztosítékot több esetben. Hitelét veszti az ilyen ember, pláne, ha közben keresztény politikusnak vallja magát. Néha óhatatlanul elsodródunk, nem vesszük észre, hogy butaságokat csinálunk. Ilyenkor kell a baráti szó s a befogadására való képesség.

– Ferenc pápa derűs, szolidáris, nyitott egyházat hirdetett, erről beszélgettünk mi is. A magyarországi katolikus egyház felkészült erre, meghallotta az új idők szavát?
– Szeretném remélni. Ha egymás között beszélgetünk püspökök, papok, mindnyájan elmondjuk, hogy nem söpörhetjük szőnyeg alá a problémákat. Egyházmegyei zsinatot hirdettem, amely már két éve tart. Minden lényeges kérdést újratárgyalunk, mindig feltéve a kontrollkérdést, hogy Jézus mit tenne a helyünkben ma, a XXI. században. Miért harangozunk? - kérdezzük. Mert olyan szép. De elvesztette a jelentőségét. Nem mondom, hogy öntsük be a harangokat, ám ne is áltassuk magunkat azzal, hogy csupán attól keresztény lesz az ország, ha délben megszólalnak a harangok!