Nagyon meglepődtem, amikor hátat fordítva a hatalmas IBM emblémának először mentem le a Rákóczi híd budai hídfője alatt átvezető gigantikus aluljáróba. Az egyik bejárata autókra méretezett kétsávos út. A túloldalon már lépcsőkön kell felmennie annak, aki innen szeretne eljutni a város egyik legkedveltebb kirándulóhelyévé fejlesztett Kopaszi-gátra. A föld alatti átjáró egyik oldala úgy fest, mintha egy szegény családok életét bemutató televíziós sorozat díszletei közé került volna az ember. Fotelek, ágyak, óriási plüssfigurák. Az oszlopok köré tekert köteleken ruhák és élelmiszeres zsákok lógnak. Az egerek miatt kell őket felakasztani. Tövükben evőeszközök, edények. Ha az ember túlesik az első meglepetésen, és jobban körülnéz, kiderül, hogy egy falevél, papírfecni vagy eldobott csikk sem hever a földön. Rend van és tisztaság. Az itt élő hajléktalanok tartják rendben a helyet, ez az otthonuk.
Beszélgetőtársam egy rendezett külsejű, frissen borotvált, szinte divatosan öltözött, ötvenes évei elején járó férfi volt. Azt kérte, hogy még neve kezdőbetűit se írjam le. Attól fél, ha ráismernek, elveszti a munkáját.
Magáról annyit árult el, hogy tíz éve még jó egzisztenciával rendelkező géplakatos volt. A kérdésre, hogy lett belőle hajléktalan, egy szóval válaszol: játékgép. Volt felesége és fia ma is sikeres vállalkozók. Nem tartja velük a kapcsolatot, nem kér segítséget. A fiával három éve beszélt utoljára. Akkor – ezt maga is belátja – hibázott, és részegen hívta fel a gyerekét.
A fia közölte, hogy attól számított négy éven át hallani sem akar róla. Idén telik le a büntetés: olyan, mint egy ítélet – mondta furcsa, keserű mosollyal.
– De nem ezért igazán fura ez az élet. Azt nem tudom megérteni, miért köpködnek ránk a fiatalok, akik átmennek az aluljárón. Nem vagyunk koszosak, nem vagyunk büdösek. Itt nem kell a köztisztaságiaknak takarítaniuk, egy csikket nem látsz a földön. Jó, a dolgunkat el kell végezni valahol, de keresünk helyet, ahol nem zavarunk, leöntjük hipóval is, hogy ne legyen büdös. Erre jönnek a fiatalok, és azt mondják ránk, hogy csövesek. Annak idején az volt a csöves, aki szűk nadrágot hordott.
A férfi tíz éve hajléktalan. Ha valamiért, azért hálás ennek a kormánynak, hogy kitiltották a kocsmákból, presszókból a játékgépeket. Határozottan állítja: sokkal kevesebben válnak hajléktalanná, mióta eltűntek a pénznyelő masinák. Jó – folytatja –, most meg itt a tippmix, de az azért mégse annyira veszélyes.
A tíz év földönfutóként eltöltött esztendő alatt bőségesen szerzett tapasztalatokat. Az emberek egy része segítőkész. Hoznak nekik ruhákat – igaz, néha olyanokat is, amelyeket azonnal dobnak ki a kukába. Többnyire azonban rendes, hordható, akár menő holmikkal is meglepik őket. Párja hajléktalanok készítette újságot árul. Törzsvásárlójának férje hentes. Karácsonykor tizenöt kiló hússal lepte meg az aluljáró közösségét. Húsvétkor is sonkát, kolbászt hozott nekik. Nagyon szeretik az úgynevezett Bike Maffia „vitaminkommandósait”, akik minden héten eltekernek hozzájuk a bringájukon, és zöldséget, gyümölcsöt, főtt ételt hoznak. Ha valami egyebet kérnek, matracot, takarót, azt is szereznek nekik. A máltaiak utcai szolgáltatásaival kevésbé elégedettek, de az általuk vezetett menhelyeket, szállásokat nagyon dicsérik.
Ez az érem egyik oldala. Mások viszont beléjük kötnek. Most telik le másfél éves felfüggesztett szabadságvesztése, amelyet azért kapott, mert egy fiatalokból álló társasággal szemben megpróbálta megvédeni két véresre rugdalt sorstársát. Nem ütött, csak a földre vitte az egyiket, majd kihívta a rendőröket. Ügyvédet valamiért nem kapott, végül őt ítélték el testi sértés és garázdaság miatt. Ilyen is van – mondja lakonikusan.
A budai átjáróban pár éve stabil hatfős közösség jött létre. Voltak mások is, de nem tudtak beilleszkedni, menniük kellett. Az alapító, Sanyi bácsi hat éve tanyázik ott. Egykor kerékpárversenyző volt. Egyetlen vagyona egy elég jó bringa. Ha az idő engedi, hétvégenként felpattan rá, és bejárja az országot. Két nap alatt három-négy száz kilométert is leteker. Van az itt „lakók” között focibíró is. Őt bízzák meg az ügyek intézésével, mert még most is nagyon gyorsan futkos.
Ismerik, elfogadják, segítik egymást. Beosztják, mikor ki őrködik a holmik felett. Mindannyian dolgoznak is valamit. Ha más nincs, újságot árulnak, üvegeket gyűjtenek, közmunkát is kapnak időnként. Amikor megkérdem, mennyi a hajléktalanok rezsije, mennyinek kell összejönni havonta, hogy jusson ételre, italra, cigarettára, hatvan-hetven ezer forint körül áll meg a kassza. Ebben már a dohány és némi ital is benne van. Kell az, anélkül nem nagyon működik ez a furcsa lét. Persze ennél sokkal kevesebből is ki lehet jönni – pontosítanak. Hétvégenként összedobják a pénzt – fejenként nyolcszáz forintot –, amelyből közösen főznek. Ilyenkor általában annyi étel készül, hogy még a hét elejére is marad.
A volt géplakatos nem talált szakmájának megfelelő munkát. Egyszer majdnem sikerült, ám miután minden tesztet sikeresen kitöltve már úgy érezte, helyrezökkent az élete, a hajléktalanszálló telefonszámát adta meg elérhetőségnek. Többet nem hívták. Most is van munkája, és mobiltelefont használ. Keresetét beosztja. Húsvétkor még moziban is járt. A Halálos iramban hetedik részét nézték meg párjával. Az asszony kedveli Vin Dieselt, de a kedvence mégis Jason Statham. Szegény Paul Walkert (a 2013 novemberében autóbalesetben elhunyt színészt) pedig mindketten nagyon sajnálják. A húsvéti mozi emléke még most is fellelkesíti őket.
– Vagy tíz éve nem voltunk moziban. Most ez volt a húsvéti ajándékunk. Nem volt olcsó, de megérte! – mesélik lelkesen.
Amikor a kitörési lehetőségekről kérdezem őket, azt felelik: a hajléktalanlét olyan, mint egy jéggé fagyott csúszda. De nagyon meredek ám – nyomatékosítja szószólójuk. A szállóért egyre többet kell fizetni – az albérlet eleve túl drága. Az is felháborítja őket, hogy munka után nem ihatnak meg pár sört meg felest. Érkezéskor szondát kell fújni, és akinél az egy sör, egy feles határnál többet mutat a készülék, órákat sétálhat a hidegben, mire beengedik. Inkább az utca – vélekednek. Arra, hogy a hajléktalanszálló és az utca mellett egyéb lehetőségek is akadnak, nem vesztegetnek sok szót. Drága. Az jó lenne, ha kapnának valahol egy kis területet, ahol kunyhót építenének, de erre nincs sok esély. Marad az aluljáró. Itt megtűrik őket, ők meg elviselik, hogy a nappalijuk és a hálószobájuk szó szerint átjáróház. Nyaranta éjjel is hömpölyögnek a vidám fiatalok. Nem jó, de van rosszabb is. Jövő? Kapaszkodni a jeges csúszdán, furcsa, társadalmon belüli rezervátumban élni, amíg lehet. Mint az indiánok. Aztán majd kiderül.
Bármilyen furcsa is, de Európa egyik legjobb hajléktalanellátási rendszere működik Budapesten. Olyan sokrétű, annyi mindent tudunk, amire nálunk gazdagabb országokban is büszkék lennének – szögezi le beszélgetésünk elején Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, akit az aluljárós találkozó után kerestem meg.
– Megoldjuk, hogy ne fagyjanak meg télen, ne haljanak éhen. Közben azért elfogadjuk, hogy a bokrok között végzik a szükségüket. Leterített matracok között szlalomozva sietünk az aluljárókban, roncskunyhók mellett kirándulunk az erdőkben. Tudomásul vesszük, hogy ők ott élnek, egy társadalmon belüli rezervátumban. Tisztázni kellene a hajléktalanság fogalmát is – folytatja Vecsei Miklós. A máltaiak szerint attól, hogy valakinek éjszakára van hol lehajtania a fejét, beengedik a kis szobába vagy a sufniba, még ugyanolyan hajléktalan, mint azok, akikkel együtt tölti a nap további részét. Ezzel a matematikával azonnal százezres nagyságrendűvé válik a tízezer hajléktalanról szóló probléma.
– Mi a hajléktalanságnak azzal a szeletével is foglalkozunk, amely nem szúr szemet – mondja Vecsei. – Egy hajléktalan a Nyugati téri aluljáró környékén ötven méteren belül talál nyilvános vécét. Nem kell sokkal távolabb mennie ahhoz sem, hogy hosszabb-rövidebb időt tölthessen egy fűtött helyiségben anélkül, hogy kiküldenék, tehát túlélhet. Ha sokáig egy helyen áll, ül vagy fekszik, és maga elé tesz egy üres poharat, az nem marad üres estére. Biztos, hogy a társadalmi lelkiismeret anyagilag is segítségére lesz. Nemcsak azért tanyáznak sokan az aluljárókban, mert ott nem esik az eső, vagy kevésbé fúj a szél, hanem mert ott van a legtöbb járókelő, ami nyilvánvalóan növeli a potenciális adományozók számát.
Tehát az említett példánkban a Nyugati téri aluljárótól viszonylag kis távolságra talál a hajléktalan olyan helyet, ahol kap ingyen enni, kimoshatja a ruháit, megmosakodhat, orvosi ellátásban részesülhet, jogi segítségnyújtásért is folyamodhat. Ezzel szemben rengeteg az olyan vidéki település Magyarországon, ahol feleennyi lehetőség sem áll az ott lakók rendelkezésére. Egy hátrányos térségben lévő kis faluban a kisgyermeknek egyszerűen nem érdemes arról panaszkodnia, hogy télen fűtetlen szobában kell aludnia, hogy éhes, hogy nincs cipője, mert nincs a környezetében, aki meghallaná.
– A szegénység súlyos hiányállapot, de amíg létezik valamiféle cél, addig van remény – hangsúlyozza a máltai alelnök. – Ennél sokkal súlyosabb a nyomor. Ide akkor ér el valaki vagy egy közösség, amikor a hiány mértéke már elpusztítja a holnapot. Aki nem tudja, mennyire hatol a csontok mélyére a fájdalom mínusz húsz fokban, az rácsodálkozik, hogy felszedik a parkettát is a lakásban, ha az az egyetlen éghető anyag. Vagy a tetőszerkezetből fűrészelnek ki annyi gerendát, amely nélkül még nem roskad össze. A nyomor hieroglifái még egészen közelről is nehezen érthetők. Ezért nem elegendő új házat építeni, lakást adni, és így tovább, amíg nem vizsgáljuk meg azt, mire van a legnagyobb szükség. Mindig rehabilitálni akarunk, holott először habilitálni kellene. [A rehabilitáció megmaradt képességek fejlesztésén alapul, a habilitáció az eredeti funkció pótlását jelenti.]
– Nagyon hosszú az út, amely a nyomorból, a mélyszegénységből a szegénységig vezet – mutat rá Vecsei Miklós. – Irgalmatlan hosszú folyamat – folytatja –, amíg újra érdemes lesz célokban hinni. Egy nyomorban élő gyerek honnan tanulna célt, amikor a szüleinek sincs Ilyenkor be kell avatkozni, különben a kedves, maszatos gyermekből veszélyes és ijesztő felnőtt cseperedik. A beavatkozás természetesen nem azt jelenti, hogy elvesszük a szüleitől, mindenáron kiragadjuk a családjából. Be kell avatkozni, de nem erőből, hanem óriási érzékenységgel. Mi erre használjuk a szociális diagnózis szót. Nincs más elv, mint hogy minden gyerek, minden ember egy-egy – mondjuk így – „projekt”, az utcán is. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat szeret nagyon egyszerű fogalmakat használni. Arra a kérdésre, mennyi ideig tart egy rehabilitáció, azt szoktuk mondani: annyi ideig kell szeretni valakit, amennyi ideig nélkülöznie kellett a szeretetet. Akkor vagyunk nullán.
Vannak gyönyörű történetek, ám aki kilábal a reménytelenségből, aki képes újra felemelt fejjel élni, tenni magáért, visszatérni a társadalomba, azt valaki szeretni kezdte. Kibogarászni öt-, tíz-, húszéves zuhanásból, hogy melyik szakaszban ki miért felelős, nem igazán lehet – hangsúlyozza a szakember. Találni kell valamit, ami miatt úgy érzi egy nyomorban élő ember, hogy mégis érdemes. Az otthon nélkül élőket segítők munkájában az az egyik legnagyobb feladat, hogy mindezt megértessék azokkal, akik a döntéshozó testületekben nyomogatják a zöld és a piros gombokat.
Az elmúlt években őrületes erőfeszítéseket tettek, rengeteg forintot költöttek el az illetékesek, hogy változásokat érjenek el a hajléktalanhelyzetben. 2010 óta nyolcszáz hajléktalanellátásra szolgáló férőhelyet hoztak létre, ami rettenetesen sok pénzbe került. (Összesen közel hétezer férőhely áll rendelkezésre a fővárosban.) Jelentős összegekhez jutott az ország uniós forrásokból, foglalkoztatási programok indultak, és így tovább. Ezek jelentős része valóban sikeres, leginkább azért, mert rövid, kampányszerű akciók helyett több éven át tartó, folyamatos munkát tettek lehetővé. Ezek jó hírek, elmondhatjuk, hogy aki valóban változtatni akart a helyzetén, el akarta és tudta fogadni a segítséget, annak lett esélye a továbblépésre. Most ott tartunk, hogy az említett nyolcszáz férőhely megtelt.
Fekszenek az ágyakon. Az ott lakók többsége számára elfogadhatóak a körülmények. Léteznek egyéb lehetőségek is. Beszállhatnak olyan uniós programba, ahol segítséget kapnak az albérletig, ahol kicsit jobb foglalkoztatási típusban vehetnek részt, tehát picit kinyílt a rendszer. Nagyon picit. De mi van azokkal, akiknél az is kérdés, tudnak-e még egyáltalán akarni? Milyen mértékben szabad és lehet beleavatkozni az ő döntéseikbe? Vannak, akik azért vonakodnak bemenni hajléktalanszállásra, mert szégyellik, hogy már hónapok óta nem váltottak ruhát. Alsóneműt sem. Betegségtudat sincsen, csak fájdalomérzet. Rettenetes dolgokat látunk.
– Meg kell vizsgálnunk – mondja Vecsei Miklós –, hogy mit tehetünk a látszólag elmozdíthatatlan emberekkel. Mit kezdjünk egy olyan emberrel, aki öt-tíz éve elutasítja az intézményes ellátásban való részvételt? Ha nincs megfelelő terápia, akkor meg kell teremteni.
Sokan haragszanak a hajléktalanellátásban tevékenykedőkre, de azt azért látni kell, hogy nem ők „gyártják” a hajléktalanokat, nem ők hozzák létre a hajléktalanságot. Az termelődik, sőt a szakemberek azt tapasztalják, hogy egyre rosszabb állapotban kerülnek be hozzájuk emberek. Két alapvető réteggel kéne gyorsan valamit kezdeni. Az egyik azokból tevődik össze, akik hosszú távú szociális ellátásra szorulnak. Nem hajléktalanok, viszont betegek, nyomorultak, öregek, akiknek hosszú távú bentlakásos gondoskodásra lenne szükségük. Az, hogy a hajléktalanszállókon pelenkát is kell cserélniük az ott dolgozóknak, őrült hiányállapot következménye. A hajléktalanellátás nem ezért jött létre, és nem ez a dolga. De csinálják, mert sokan élnek a hajléktalanszállókon és éjjeli menedékhelyeken, akik erre is rászorulnak.
A másik a hajléktalantársadalom felső része, amelyik munkásszállóként használja az ellátást. Ezért gondolkoznak a máltaiak azon, hogy az eleinte nagyon olcsó bérleti díj időről időre növekedjen, míg az ár összeér a munkásszálló díjával. Vagy a folyamatosan talpra álló „páciens” továbbléphet egy támogatott bérlakásba.
Itt jön az a kérdés: mit enged meg a társadalom? Miként reagálna arra, hogyha a hajléktalantámogatási rendszerben részt vevők folyamatosan kapnának közmunkát? Joggal kérdeznék meg azok a létminimumon küszködő családok, amelyek iszonyatos erőfeszítéssel tartják magukat a felszínen, hogy nekik miért nem jár ilyen garancia. Ezeket a konfliktusokat fel kell oldani. Meg kell fogalmazni, mire képes a hajléktalanellátás, és mi az, ami nem oda tartozik. Rosszul segíteni bűn. Kulcskérdés, hogy mindig annyi támogatást kell adni, amennyire épp szükség van. Ha ez nincs jól kicentizve, akkor megeshet, hogy egy még elviselhető, de nem jó helyzet állandósul. Aki tíz évet élt hajléktalanszállón, igen kis eséllyel törekszik arra, hogy ismét olyan szállása lehessen, ahol maga kapcsolhatja le a villanyt.
– Arra nyilván nem lehet számítani, hogy óriási új források érkeznek a területre, viszont át kell gondolni, hogyan csoportosítsuk az elérhető anyagi lehetőségeket. Kulcskérdés, hogy a lakhatás alsó szegmensére találjunk alternatívákat. Ha valakit kilakoltatnak, találhasson olcsó lakhatási lehetőséget, mielőtt behullana a hajléktalanspirálba. Ez piaci alapon működhetne, a résztvevők jövedelmét valamiféle támogatással kellene kiegészíteni. Olyan támogatott lakhatási formára lenne szükség, amely jelenleg nincs Magyarországon – zárja a beszélgetést Vecsei Miklós.
Kétezer-tizenöt február 3-án 10 928 hajléktalan helyzetben lévő ember válaszolt a Február Harmadika Munkacsoport országos felmérésének kérdéseire. Közülük 3689 ember közterületen élt, 7239 hajléktalanszállón lakott. 76 településről 278 szolgáltató működött közre az adatfelvételben. Ebben az évben is kétszer annyi fedél nélkül élő embert talált a felmérés a vidéki városokban (2488 fő), mint Budapesten (1201 fő). Évről évre hullámzó, egészében enyhén csökkenő a közterületeken élők száma Budapesten. Ezen belül is a belső kerületekben csökken, Budán és a pesti, dél-pesti külső kerületekben növekszik a fedél nélkül élők száma.
Szegeden, Debrecenben és különösen Pécsett több ember él fedél nélkül, mint ahányan szállón kapnak helyet. Budapesten, Győrött és különösen Dunaújvárosban, Szombathelyen a fedél nélkül élők aránya a hajléktalan népességen belül az országos átlagnál kisebb.
Öt év alatt legalább ötvenezer különböző ember volt kénytelen hosszabb-rövidebb ideig közterületen éjszakázni vagy hajléktalanszállást igénybe venni. A sokak által vitatott hajléktalanellátás öt év alatt legalább ötvenezer krízishelyzetben lévő embernek nyújtott segítséget. Ez egyben azt is jelenti, hogy hátrahagyott gyerekeikkel, közvetlen családtagjaikkal együtt öt év alatt legalább százezer embert érintett közvetlenül a hajléktalanság Magyarországon.
Továbbra is nagyon sokan betegek, munkaképtelenek, tartósan munkanélküliek a hajléktalan helyzetben lévők közül, tíz hajléktalan emberből mindössze egy él rendszeres, kettő él alkalmi munkából.
