Korzózni a szivárványon

A politikailag nem nyilvánvaló identitással rendelkező vagy besorolhatatlan művészek ismertsége és tekintélye jóval alacsonyabb közéletileg is aktív társaikénál.

Jó, akadtak részsikerek. Herczeg Ferenc például, akinek 1929-ben megjelent egyik regényéből a fenti sorokat idéztem, a maga módján és a maga területén igen sokat végzett. A szóban forgó mű, az 1919-ben játszódó Északi fény nyomatékos helyen, a regény legvégén afféle ideológiai feladatként jelöli meg a tömegmédia elfoglalását. S ennek a feladatnak aztán Herczeg igyekezett is megfelelni: a „nemzeti közvélemény” – vagy amit ő annak gondolt – szócsöveként és dédelgetett írójaként a maga idejében csakugyan herkulesi munkát végzett. De aztán mintha elvágták volna.

Lehetséges, hogy Herczeg íróként nem tett egyebet vagy többet, mint megadta az úri középosztálynak mindazt, amit az kívánt – vagy amit megérdemelt. Ettől függetlenül aligha vitatható, hogy ő volt a XX. századi magyar történelem egyik legbefolyásosabb jobboldali értelmiségije. Sziklaszilárd politikai elkötelezettsége és a zajos ünneplés, amelyben szinte egész életében része volt, egymást erősítette, s tekintélye és hatalma erős pilléreként szolgáltak stallumai, díjai, pozíciói. Nem lehet tagadni, hogy ne mutatott volna segítő szándékot más esztétikai elveket valló vagy más politikai elkötelezettségű tehetségekkel kapcsolatban. (Lapjában, az Uj Időkben még 1943-ban is jelentek meg írások Szerb Antaltól és Kassák Lajostól.) De ettől még túlzás volna azt állítani, hogy fölülemelkedett volna a politikán.

Lehetséges-e tekintély egyáltalán, aki ezt megtehetné?

Megteheti-e például Esterházy Péter? A véleményformálók című, néhány hónapja megjelent könyvnyi méretű szociológiai tanulmány ugyanis azt állítja, hogy Esterházy az egyetlen magyar értelmiségi, aki a jobb- és a baloldalon is széles ismertséggel és szilárd tekintéllyel bír. Nyilván léteznek körök vagy csoportok, amelyek elutasítják, vagy olthatatlan gyűlölettel viseltetnek iránta, de tekintélye pénzosztó és politikai hatalom nélkül is elvitathatatlan. Ehhez fogható ismertséghez és elismertséghez persze az irodalmárcéh kevesek füléhez elérő hozsannája önmagában kevés lenne. Kérdés, hogy hány magyar ember ismerné a nevét, ha ő maga nem kívánt volna esztétikai szakterületén kívül eső ügyekről is ítéletet mondani. De Esterházy többnyire kívánt, és véleménye széles körben vert kedvező visszhangot. Ez utóbbi magyarázatában persze még így is marad valami ezoterikus: miért éppen ő? Mert a baloldali kormányok iránt mutatott rokonszenve vagy megértése kellemesen izgalmas ellentétben látszott lenni azzal, hogy óriási múltú arisztokrata család leszármazottja? Vagy egyszerűen csak ősz fürtökkel keretezett arcú, ezüstös szemüvegkerettel súlyosbítottan bölcs és szellemes férfiú?

Kertész Imre példája azt bizonyítja ugyanis, hogy a tekintély tőkéjét nem teszi csorbíthatatlanná a siker. Az élet által rámért csapásokat Kertész sosem viselte derűvel, s mindig sokkal inkább figyelt befelé, mintsem a körülötte zajló eseményekre – tehát aligha viselkedhetett nyilvános „élő lelkiismeretként”. Írói elismerései és az azok révén felhangosított provokatív nyilatkozatai a szélsőséges gyűlölködők kedvenc céltáblájává tették. Majd amikor mindenkit zavarba ejtve 2014-ben állami kitüntetést vett át (s a Szent István-rend díjazottjaként olyan magyar írók sorába lépett, mint Arany János vagy Jókai Mór), akkor úgy nullázta le a tekintélyét a baloldali közvéleményben, hogy egyúttal nem szerzett helyette újat a jobboldalin.

Kristóf Luca könyve (Véleményformálók – Hírnév és tekintély az értelmiségi elitben. L’Harmattan Kiadó, 2014) már pusztán azért is rendkívül fontos munka, mert immár hivatalos, sőt tudományos ténnyé teszi mindazt, amit eddig csak sejtettünk az értelmiségi elit és a nyilvánosság viszonyának természetéről.

A könyv a szerzőnek a Budapesti Corvinus Egyetemen megvédett szociológiai disszertációja. Ebből következően nem könnyed olvasmány, viszont garantáltan megrázó élmény mindazok számára, akik vagy maguk tartoznak a társadalmi véleményformálásra igényt tartó elit értelmiség táborába, vagy pedig azon (tíz százalék alatti) kisebbség tagjai, amelyik ad az előbbiek szavára.

A könyv érdekessége, hazai újdonsága és fontossága akkor is vitathatatlan, ha forrásainak már van némi patinájuk. A kutatás 2001 és 2009 között felvett kérdőívekre támaszkodik, ezért talán az a benyomásunk is lehet, hogy olyan világot mutat be, amelyik már elmúlt. Az ötödik éve kormányzó jobboldal sok tekintetben átalakította Magyarország életét, arra pedig kifejezett gondot fordított, hogy átrajzolja az értelmiségi nyilvánosság és intézményrendszereinek erővonalait. Ám a Véleményformálókban leírt jelenségek sokkal mélyebben gyökereznek, hogysem kormányváltások átalakíthatnák őket. Amint azt a szerző is nyomatékosítja, a valóban lényeges pontokon nem állhat be néhány év alatt változás. A tekintélyszerzés lassú építkezésen alapul, és ha az utóbbi években jelentek is meg a kormány kultúrpolitikájából vagy éppen az ellenzéki ethosz új konjunktúrájából hasznot húzó figurák, ennyi idő után még nem megítélhető, hogy pozíciójuk mennyire lehet tartós. A magyar szellemi közélet meghatározó alakjai ezért lehetnek még mindig ugyanazok, akik már a rendszerváltás idején rendelkeztek intellektuális hatalommal, vagy akkor kezdték azt megalapozni. Vagyis egy olyan pillanatban, amikor úgy tűnhetett: az értelmiség győzött az osztályhatalomért folytatott harcban.

A szerző kutatása során a következő kérdéseket tette föl magyar értelmiségieknek (a minta 500, illetve 450 főre terjedt ki): 1. Az ön véleménye szerint ki a magyar kulturális élet 5 legkiemelkedőbb élő alakja? 2. Nevezze meg azt az 5 élő magyar értelmiségit/alkotót, aki az ön szellemi fejlődésére a legnagyobb hatást gyakorolta! 3. Kik azok a nem politikus véleményformálók, értelmiségiek vagy más alkotók, akik ön szerint a legnagyobb hatással vannak a közvélemény formálására? 4. Megnevezné, hogy ön szerint mely értelmiségieknek/alkotóknak van ma Magyarországon a legnagyobb befolyásuk a közvélemény formálására? A válaszok elemzése után elkészült összegzést, a magyar értelmiségiek erősorrendbe rendezett listáját vizsgálgatva akár el is képedhetünk azon, hogy az elit a köztudatban élő kép szerint alapvetően politizáló művészekből, mégpedig a médiában sokat szereplő politizáló művészekből áll.

Vagyis a tanulság az, hogy az értelmiségből a társadalom számára az létezik, aki politikai véleményt formál, pontosabban az, aki a tömegmédiumokban formál politikai véleményt. Legyen azonban ez a csoport bármennyire illusztris vagy éppen megkérdőjelezhető, szabad szemmel egyre kevésbé látszik. A közönség, miközben ingerküszöbét a fenti két kritériumnak megfelelő értelmiségi éri csak el, általában egyre kevesebb figyelmet szentel az intellektuelek tevékenységének. S ez akkor is korszakos jelentőségű fejlemény lehet, ha a döntéshozókra közvetve vagy közvetlenül hatást gyakoroló közértelmiségi szerepét már létrejötte, vagyis a XIX. század vége óta folyamatosan temették.

A megmondóértelmiség általában három szolgáltatást nyújt közönségének: információt, szolidaritást és szórakoztatást. Ma talán az utóbbira van a legnagyobb igény: Bayer Zsolt vagy Tamás Gáspár Miklós aktuális helyzetekről adott, sebesen reagáló, szélsőséges véleményt megfogalmazó publicisztikái gyakran kavarnak viharokat a széles nyilvánosságban is. A nevezettek azonban már egy letűnőben lévő kor harcosai: míg ők egy szál karddal rontanak az ellenségre, az online szcéna új véleményvezérei már arctalan bloggerként pufogtatnak ki a várfokról. Ezt az arctalanodást persze demokratizálódásként is föl lehet fogni, de a kérdés éppen az, hogy ezzel túllépünk-e a megmondóértelmiségi szerep azon kritériumán is, hogy az mindig jellemzően csak középkorú és idősebb értelmiségi férfi lehet, sohasem vagy ritkán fiatal és nő.

Az önmagukat a jobboldalon elhelyező művészek gyakran sóhajtják panaszosan, hogy nincs meg soraikban a „kánonképző” (ez az obszcén kifejezés az irodalomtudósok ajkán azt jelenti: mértékadó) közeg. Ezt Kristóf Luca könyve statisztikailag is igazolja. Megállapításai szerint ugyanis a jobboldali értelmiségi elit eleve kisebb létszámú, ráadásul kevésbé kötődik a művészethez, annál jobban a politikai, gazdasági vagy tudományos elitcsoportokhoz. A 2001 és 2009 közötti rangsorban Makovecz Imre a legtöbb pontot szerző jobboldali értelmiségi, de Esterházyhoz fogható, mindkét oldalon ismert és elismert íróval köztük nem találkozunk. Jókai Anna a jobboldali irodalom csekély számú vezéralakjainak egyike, ám a 2014-es Kossuth-nagydíját övező gúny- és megvetésáradat azt jelezte, ismertsége és elismertsége nem terjed ki mindkét oldal híveire. S akik „odaát” eddig nem olvasták műveit, ezután vélhetően már nem is kívánják olvasni.

Akadnak persze olyanok is, akik íróként elismerést szereztek, a megmondóértelmiségi szerepétől azonban elzárkóznak. A nyílt politizálás elutasítása (vagy az ebből a gesztusból kovácsolt imázs) vajon hozzásegítheti-e őket ahhoz, hogy mindkét oldalon szakmai tekintélyhez jussanak? Kristóf Lucának rossz híre van a számukra: pusztán szakmai teljesítményük alapján a nyilvánosság aligha sorolja őket az elit körébe. A kutatás tanulsága éppen az, hogy aki igazán nagyban akar játszani, nem kerülheti meg a politikát. A politikailag nem nyilvánvaló identitással rendelkező vagy politikailag besorolhatatlan művészek ismertsége és tekintélye jóval alacsonyabb közéletileg is aktív társaikénál. Lehet tehát korzózni a szivárványon, de aki az elitbe vágyik, annak a sárban kell gázolnia.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.