Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a mellékletet az újságárusoknál.
Szükség van-e a kis kórházakra? Hol legyen a budapesti központi szuperkórház? Mi lesz a gyógyintézetek krónikus adósságával? A hazai egészségügyet számos égető kérdés feszíti, amelyek nem újak, szinte végigkísérték kórházaink elmúlt százötven esztendejét.
Természetes emberi reakció, hogy gyakran neheztelünk orvosainkra, elégedetlenek vagyunk kórházainkkal, a betegellátással. Nem volt ez másként napfényesebb időszakokban sem, amikor a magyar egészségügy, legalábbis a számokat tekintve, szinte együtt haladt Nyugat-Európa néhány országával, amikor sikerágazatnak számított. Ellenérzésünket egyszerre fokozzák félelmeink, esetleg a hozzájuk társuló, valóban kellemetlen orvosi beavatkozások, az életmentőnek szánt, kegyetlennek tűnő, olykor ennek ellenére hatástalan gyógyászati módszerek. Nem beszélve a hosszú várólistákról s a fáradtságból, nemtörődömségből eredő szakmai gondatlanságról, cinizmusról.Mennyiben felelős mindezekért a hazai kórházi struktúra? – teszi fel joggal a kérdést Pethő Tibor.
Az adatok kétségtelenül sokkolóak: a kórházak adósságállománya havi átlagban ötmilliárd forinttal növekszik, a lejárt összegű adósságállomány pedig meghaladja a hetvenmilliárdot.Hogy a rendkívül súlyos helyzetben már csak életmentő injekció segíthet,azt - úgy tűnik – felismerte a kormányzat is. A kifizetés azonban késik: Zombor Gábor, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) egészségügyi államtitkára 2014 végén ígéretet tett nemcsak a tartozások összesítésére, hanem arra is, hogy a számlákat 2015 első felében kiegyenlítik. A márciusi határidő azután áprilisra tolódott. A teljes adósságállomány meghaladta a kilencvenmilliárdot, a kormánynak viszont csak hatvanmilliárdja van a kifizetések rendezésére. Az orvosok körében pedig egyre terjed a kívülálló számára furcsának tűnő találós kérdés: hogyan kell ellehetetleníteni végképp egy kórházat?
A válasz szakmai szempontból egyszerűbb, mint bárki hinné: tartsuk alacsonyan a támogatást megszabó úgynevezett tvk-t, vagyis a teljesítményvolumen-korlátot! Mi is ez a korlát? Egy egészségügyi intézmény bizonyos mértékű betegellátás túllépése esetén nem jogosult több társadalombiztosítási támogatásra, tehát ingyen kell gyógyítania, biztosítania a szükséges eszközöket. Ennek következménye az eladósodás s nyomában néhány nagy hagyományú és hatalmas méretű intézmény bezárásával való ötletelés. Pedig – lássuk be – ezek likvidálása sokszor több kárt okozna, mint amennyi hasznot hajtana akár anyagilag is a költségvetésnek. Funkciójukat ugyanis pótolni kell. A hazai egészségügy nem először van nehéz helyzetben; persze ha megnézzük a XIX. század végi, XX. század eleji adatokat, még akár irigykedhetnénk is.
Annak idején az 1876-os, a közegészségügy rendezéséről szóló törvény alapozta meg a hazai kórházi rendszert. A jogszabály az egészségügyet a magyar állam, pontosabban a belügyminiszter hatáskörébe utalta, s létrehozta a többek között belgyógyászati, sebészeti, nőgyógyászati, ideggyógyászati osztályokkal bíró, az ellátás gerincét alkotó közkórházakat, illetve a vármegyei kórházakat. A kezelésért, a gyógyításért persze fizetni kellett. 1898-ban pótadó kivetésével betegápolási alapot hívtak életre, egységesítették az ,,ágyra rakott pénz\", vagyis a fizetendő díj öszszegét. Tizenhat esztendős korig, illetve szegényeknek életveszély esetében a kezelés ingyenes volt.
Működtek természetesen egyházi és magánintézmények is. (Hagyományosan hitfelekezeti tulajdonú gyógyhely volt a füredi szívkórház elődje, egy bencés kezelésű szanatórium, az irgalmasok kórháza a Margit híd budai hídfőjénél és a Szabolcs utcai izraelita kórház.) Nemegyszer – milyen különösen hangzik ez napjainkban – altruista mágnások adományából épültek gyógyintézmények, a pesti Nyár utcában Károlyi Sándor, Csepelen pedig Weiss Manfréd jóvoltából. (Az utódintézmények ma az ő nevüket viselik.) A régi Magyarországon az 1910-es években már közel százezer ágy várta a betegeket, a kapacitás az első világháború alatt tovább nőtt, elsősorban a sebészeti osztályok bővültek, s szükséges rosszként a neves professzor, a hazai ortopédia megalapozója, Dollinger Gyula irányítása alatt Debrecenben és Kassán megindult a nagy kapacitású művégtaggyártás.A trianoni békediktátum következtében az ágyszám ugyan 26 ezerre csökkent, említi felvetésemre az időszak avatott ismerője, Kapronczay Károly orvostörténész-akadémikus, ám a Horthy-korszakban, a háborús vereség és a gazdasági világválság ellenére, hatalmas fejlődésnek indult a magyar egészségügy. Az ágyszám a megmaradt országterületen 1938-ra megint csak elérte a százezret, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a gazdaság fölpörgetésére az állam jelentős összeggel támogatta az iskola – és a kórházépítést.
(17., 22-23. oldal)
