Nappal szabad a bejárás, este tíz után csengetni kell, az osztályon minden nap nullától 24 óráig tart a rendelési idő. Azok a kis betegek, akiket a családtagok vagy a mentők behoznak a 19-es épületbe, először mindannyian az ambulanciára kerülnek, onnan küldik tovább őket. A szerencsésebbek mehetnek haza, akinek nagyobb baja esett, megy röntgenre, műtőbe. Hétfőn épp nem adnak ügyeletet, de a kezelőben reggel nyolc és este nyolc között így is közel száz beteget látnak el – ennyi esetre két orvos és egy asszisztens jut. A környezet talán mindenkinek ismerős, aki Budán él. Hatalmas, csendes park, ódon, barnult téglafalak, a lábazatokról málló vakolat, macskák. Meg egy játszótér. Odabent kicsivel több árnyalat, zöldebb, rózsaszínűbb világ. És az ajtón egy félbeszakadt matricacsacsifej, ennyi maradt Fülesből. A Szent János Kórház gyermeksebészeti és traumatológiai osztályán járunk, vendéglátónk az immár a műszak 12. órájában járó Németh Franciska asszisztens.
Munkaköre lényegében a segédápolói besorolással ér fel, vagyis ő nem ad be injekciót, nem vesz vért, de előkészít hozzá mindent, munkája nagy részét az adminisztráció, szervezés, a kis betegekkel való törődés teszi ki. Franciskát sok éve ismerem, korábban is különleges teremtésnek tartottam, ebben a munkakörben – fehérben, kékben – viszontlátva őt pedig különösen. Sportmenedzsernek tanult, közben évekkel ezelőtt szerepelt egy ismert televíziós sorozatban, volt újságíró, modell, majd vezetett PR-ügynökséget. Dolgozott televíziós arcként, foglalkozott a magyar alma marketingjével, végül egy uniós projekt kommunikációs igazgatói pozícióját hagyta ott a nagy álom beteljesítéséért. Hogy „nővérke” lehessen! Elege lett az irodai munkából, kopogós cipőt is csak akkor vesz fel ezután, ha nagyon muszáj lesz. Nem akármilyen döntést hozott, de állítja, soha nem volt ennyire kiegyensúlyozott, megtalálta azt a hivatást, amelyre mindig is vágyott. Állomáshelyét, a Mona Tamás főorvos vezette osztályt kimondottan jó hangulatú helynek tartja, sok a munka, de a csapat felkészültsége és összetartása erőt ad. Az első héten, meséli, hozott magával ebédet, de amikor ötödik nap is bontatlanul vitte haza a pakkot, rájött, itt dologidőben negyedóra szusszanás sincs. Ügyeleti napokon sok kemény esettel találkozott már, de a tettvágy és az adrenalin átlendíti a nehéz pillanatokon, állítja. Az pedig semmivel sem felcserélhető élmény, amikor a súlyosan sérült vagy beteg gyermekek szüleit biztatni tudja, s őszintén mondhatja, hogy itt mindent megtesznek a kicsik életének a megmentéséért.
Annak idején Franciska is sokszor megfordult itt, bűn rossz gyerek volt, meséli, háromszor gipszelték a Jánosban, s kapott vagy ötven öltést a különféle „játszótéri” sérülései miatt.
A folyosókon járva itt is hamar tanúi lehetünk a magyar egészségügy végletességeinek. Magasan képezett személyzet óriási leterheltséggel. Odaadás, elszántság – ha a fizetéseket nézzük, szinte jótékonysági alapon. Az épületben wifi működik, de szappan nincs mindig. Legkevésbé sem véletlen, hogy éppen itt és éppen most találkozunk ismét, hiszen élete legutóbbi fordulatán és új munkáján túl iskolájáról is beszélgetni szeretnék vele.
Egy iskoláról, ahol több mint 1100 diákot és felnőttképzésben részt vevő hallgatót készítenek fel arra, hogy miután végeztek, a magyar egészségügyet, a „magyar beteget” szolgálják. És most a tervek szerint fel akarják darabolni.
Fanyar mosollyal a szája szélén mondja Franciska, attól tart, vele van a baj. Egészségügyi pályáját – merthogy korábban is belekóstolt már ebbe a világba – a Svábhegyi Állami Gyermekgyógyintézetben kezdte, amelyet a magyar kórházak fekete évében, 2007-ben bezártak. Amikor visszavette a „fehér köpenyt”, elkezdtek arról pusmogni, hogy mostani munkahelyére, a Szent János Kórházra is lakat kerülhet, a minap meg bejelentették, hogy fél tucat különféle intézménybe dobálhatják szét a Raoul Wallenberg Humán Szakképző Iskola és Gimnáziumot.
Franciska itt tanul, a két- plusz egyéves képzés végén felsőfokú csecsemő- és gyermekápolói képesítést szeretne szerezni. Kiváló, összetartó közösség verbuválódott a suliban – meséli –, megdöbbentek a hír hallatán, hogy szét akarják bontani a csapatot.
Az iskola épületét, mint a hírekből tudni lehet, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kapná meg. Ebbe, ha nem is jó szívvel, az egészségügyi képző diákjai és tanárai még bele is törődnének, ha kapnának arra garanciát, hogy maga az intézmény, a műhely meg- és egyben maradhat. Ilyen garanciát azonban még nem kaptak, igaz, végleges döntés sem született még az illetékes minisztériumban a sorsukról. (A tüntetések és a megjelent cikkek után az emberi erőforrások minisztere csütörtökön a Kossuth Rádióban azt mondta, erős a szándék, hogy az iskola „együtt tudjon költözni és együtt tudjon maradni”, amit ő szívesen támogat.)
Franciska úgy fogalmaz, aki az iskola szétdarabolását kitalálta, nincs tisztában az intézmény jelentőségével – az egészségügy helyzetét és az elvándorlás, a szakemberhiány tényét ismerve ez óriási felelőtlenség. A vezetőség egyelőre azt kérte, ameddig marad egy utolsó csepp remény, tartson ki mindenki, ne keressenek más iskolát.
Bármi történik is, Franciska eltántoríthatatlan, kórházi ambulancián szeretne még jó sokáig dolgozni, felsőfokú képzettséggel, lehetőleg gyerekek között. Akkor is, ha ez sok lemondással jár, főként anyagi értelemben. Az élmények kárpótolják. Múltkor például egy kislány megkérdezte tőle: „Te vagy a tündér?” Kissé értetlenkedve nézett az anyukára, aki hevesen bólogatott, tekintetével arra kérve Franciskát, hogy válaszoljon igennel. Kiderült, a sérült lánykának azt mondták szülei, ne féljen a kórháztól, egy tündér vigyázni fog rá ott. A kis beteg pedig mindjárt felismerte, ki lehet az.
Este fél tíz felé jár, másfél órája letelt a nappali műszak munkaideje. Az előtérben még mindig tucatnyian várnak ellátásra, Franciska azt mondja, beugrik, segít kicsit az éjszakás kollégáknak.
További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.
