A tehén tőgye

Nyolcvanéves az ország legismertebb etológusa, aki sosem volt hajlandó bezárkózni egy szűk tudományterületre.

– Ha jól érezte magát az intézetben, miért nem maradt meg örök életére a biokémiánál?
– Straub is azt szerette volna, ha egyetlen végletesen leszűkített részterületre koncentrálok, én azonban ezt nem akartam. Ehelyett majdhogynem titokban írtam egy sejtbiológiai tankönyvet, amelyet elolvasva az igazgató elismerte, alkalmas vagyok arra, hogy szélesebb tudományterületeket is átlássak, és a továbbiakban hagyott dolgozni. Aztán, amikor a tanszék Szegedre költözött, az akkor épült biológiai intézetbe, nem mentem velük. Ehelyett elszegődtem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ahol olyan témát kellett találni magamnak, amelyhez nem kellett sok pénz és nagy műszerek. Közben jó viszonyba kerültem Szentágothai Jánossal, és rajta keresztül érdekelni kezdett az idegtudomány. Ekkor 1973-t írtunk, ebben az évben kaptak a leghíresebb etológusok, Konrad Lorenz, Nikolaas „Niko” Tinbergen és Karl von Frisch Nobel-díjat. Így „találtam” magamnak a viselkedéskutatást, pontosabban a magatartás-genetikát mint egy új, sok érdekes problémát felvető, mégis kis eszközigényű, tehát olcsó tudományterületet.

– Nem érezte úgy, hogy az etológia komolytalanabb, kevéssé emelkedett területe az élettudományoknak, mint például a molekuláris biológia?
– Az nem az etológia komolytalanságára utal, hogy a tanszéket ma vezető Miklósi Ádámmal együtt az ELTE húsz legtöbb tudományos közleményével rendelkező kutatója között vagyok. Egyszer meglátogatott minket a tanszékcsoport vezetősége, egyértelműen azzal az előítélettel, hogy mi csak játszadozunk az állatokkal. Egy ideig hallgattuk őket, amint kioktattak minket, hogy mi nem csinálunk semmi értelmeset, majd megkértem a hallgatókat, hozzák be a közleményeinket. Ekkor derült ki, hogy nekünk több tudományos cikkünk volt már, mint a tanszékcsoport vezetőinek összesen.

– Sohasem bánta meg, hogy nem maradt a biokémiánál vagy a laboratóriumi molekuláris biológiánál? Sokszor úgy érzi az ember, hogy e területek művelői kevesebb munkával is nagyobb sikereket érnek el, mint például az etológusok.
– Sosem bánok meg semmit, már csak elvből sem, hiszen a múlton nincs értelme rágódni. A mai tudomány sokszor inkább gyári tömegtermelésre hasonlít. Kiképezik a munkásokat, beállítják őket a futószalag mellé, és azt várják tőlük, hogy publikáció formájában termeljenek nagy tömegben. Engem ez sosem vonzott, ahogy az sem érdekelt sosem, mikor azzal vádoltak, hogy annak, amit csinálok, semmi haszna sincs. Ha egy tehénnek csak a tőgyét próbáljuk megtartani, nem fog tejet adni. Így a tudást sem lehet hasznosra és haszontalanra osztani.

– Az az ön akvarisztikai előéletét figyelembe véve érthető, hogy az etológia tanszék először a halakat (konkrétan a paradicsomhal viselkedését) kezdte vizsgálni. De hogy jöttek a legújabb időkben tudományos sztárrá váló kutyák?
– Kétszer kezdtünk kutyákkal foglalkozni. Először, még a halkutatás fénykorában, egy meghiúsult átszervezés eredményeképpen a gödi biológiai állomás (ahol annak idején az etológia tanszék székelt) lett az otthona egy harminc kutyából álló falkának. De akkor még nem éreztük elérkezettnek az időt, hogy komolyabb kísérletekbe fogjunk a kutya viselkedését tanulmányozandó, hiszen a paradicsomhalas projektjeink remekül futottak. Évekkel később azonban már nem tudtunk olyan halas kísérletet összeállítani, melynek ne tudtuk volna azonnal a kimenetelét, ezért ráuntunk a halakra. Én még emlékeztem arra, hogy korábban a kutyafalka viselkedésén olyan jegyeket fedeztem föl, amelyek egyetlen más állatfajra sem jellemzőek, ellenben igen hasonlóak a gyerekek magatartásához. Mivel akkoriban a kutyák viselkedésével az etológia elvei szerint még szinte senki sem foglalkozott, úgy határoztunk, hogy ebbe az irányba haladunk tovább. Úgy tűnik, bejött.

– Tudomány-népszerűsítő művei révén ön már évtizedek óta a legismertebb élő tudósok egyike (ha nem a legismertebb). Kereste ezt a szerepet?
– Amikor az ELTE-re kerültem, ott kémiagyakorlatokat is kellett tartanom. Előtte azt gondoltam, hogy a diákok oktatásához a kémiai műveltségem egészen kis szelete is elég lesz. De aztán kiderült, hogy egy csomó dolgot nem tudok. Egyszerűen azért, mert amikor a hallgatóknak kell magyarázni az anyagot, az másfajta tudást igényel, mint a kutatás. Akkor jöttem rá, a legbiztosabb módja saját tudásunk ellenőrzésének az, ha az anyagot el kell magyaráznunk valakinek, főleg azoknak, akiknek szinte semmilyen előzetes tudásuk nincs a témában. Amikor a DNS működését illető molekuláris biológiai felfedezések elkezdtek terjedni a tudományos világban, én már egészen korán elkezdtem erről ismeretterjesztő cikkeket írni. Akkoriban ez még politikai szempontból igencsak ingoványos terület volt, de Straub F. Brunó neve elég jól csengett ahhoz, hogy nem akadályozták meg. Az első cikkek nagyon tetszettek Straubnak, és ráparancsolt az intézet minden kutatójára, hogy ők is írjanak hasonlókat. Ők igyekeztek, de nem nagyon sikerült nekik. Ezek láttán Straub is elismerte, talán van némi tehetségem ehhez. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy ezt is meg lehet tanulni, mint sok minden mást.

– A szépírást is meg lehet tanulni? Hogyan lett önből néhány év alatt az egyik legsikeresebb kortárs író?
– A humánetológia alapos ismerete mindenképpen felkészíti az embert az írásra. Amikor hatéves voltam, elkezdtem regényt írni. Hamar abbahagytam azonban, mert az egyik barátom folyton kitalálta a történet következő fordulatait. Ebből arra következtettem akkor, hogy biztosan nem vagyok tehetséges, hiszen, ha az lennék, tudnék olyan meglepő dolgokat írni, amelyeket senki sem találhatna ki. Sok évtized eltelt aztán, és a tudomány-népszerűsítő könyvek révén gyakorlott író vált belőlem. Ahogy éreztem, hogy kezdek túlságosan időssé válni a kutatás mindennapos irányításához az egyetemen, tudatosan készítettem elő az újabb váltást az életemben. A tanszék fiataljait önálló munkára késztettem, ők meg lassan elhitték, hogy tényleg nem fogom örökké a kezüket fogni. Nem akartam ugyanis azt csinálni, mint sokan a tanszékeken megtűrt öreg professzorok közül, akik a temetésük napjáig sem képesek szabadon engedni a fiatalokat, ami mindkét részről igen szomorú. Az ember egy életkor után már nem képes lépést tartani a tudománnyal, és észre sem veszi, hogy kinevetik a háta mögött.

– Tehát a szépirodalom az ön számára a tudomány helyét vette át?
– Bár már nem kellett mindennap a tanszék dolgaival foglalkoznom, továbbra is éreztem magamban erőt arra, hogy valami újjal kezdjek foglalkozni. Remek áthidaló megoldás volt számomra az evolúciós elmélet továbbfejlesztése és a humánetológia. Innen már csak egy lépés volt a szépirodalom, amely nem pusztán magáért való passzió a részemről, mert mint kiderült, tudok olyat is írni, amelyet el lehet adni, mert sok ember hajlandó megvásárolni a könyveimet.

– Nem tart attól, hogy sokak előítéletesek az írni kezdő, teljesen más területen ismertté vált emberekkel szemben? Ön szerint könyveinek rajongói inkább az etológust vagy inkább az írót kedvelik önben?
– Ez a jelenség végigkísérte az életemet, melyben számos hasonló léptékű váltást vittem véghez. Vegyészből lettem biokémikus, biokémikusból etológus. Abból humánetológus, majd író. Én azt szoktam mondani, hogy az írók között biztosan én vagyok a legjobb etológus, és talán az etológusok között sem vagyok rossz író. Az írótársadalom mindmáig nem fogadott be. Pontosabban hajlandó volna befogadni, ha végigmennék a befogadási rítusukon. Ehhez az kéne, hogy a hierarchia alján kezdjem az írói pályafutásom, ahonnan tíz-húsz év alatt szép lassan esetleg fölverekedném magam a rangsor lépcsőfokain. Erre én nem vagyok hajlandó, mert már elszoktam attól, hogy alul kezdjek. Ehelyett azt szeretném, ha elismernék, hogy a könyveimet el lehet adni (ami egy kínos mellékzöngéje ezeknek a dolgoknak). Egyszerűen nekem már nincs időm. Nyolcvanéves vagyok tíz szépirodalmi könyvvel a hátam mögött. Nincsenek évtizedeim, hogy egyre jobb író legyek. Ezzel korántsem szeretném azt állítani, hogy az én szépirodalmi eszköztáram legjobb a világon. Csupán érdekel a történet, amelyet szeretek érthetően átadni az olvasóknak. A humánetológiai ismereteket pedig nagyon könnyű szépírói eszközzé konvertálni. Sőt enélkül nem is tudnék írni.

– Minden társadalmi jelenséget humánetológiai nézőpontból szemlél?
– Hát, hogy lássam másként? Természetes dolog, hogy az ember a szakmája ismereteit az élet minden területén alkalmazza. Baktériumokkal dolgozott biokémikusként tudom, hogy a baktériumok hogyan szaporodnak az ételekben az élelmiszer fajtájától és a tartás módjától függően. Egy kedves rokonomnak 26 éve képtelen vagyok átadni ezeket az ismereteket, mert ő a szülei jégszekrény nélküli életéből fakadó tudást örökölte, és azt hiszi, hogy minden étel azonnal megromlik. A humánetológiával is így van ez. Ha az ember tud egy csomó dolgot az emberi viselkedésről, akkor ezt folyamatosan tudja, és folyton alkalmazza is. Nem is tudom különválasztani a humánetológus énemet a civil énemtől. Nagyon sok ember van, aki szisztematikus humánetológiai képzés nélkül is, pusztán az élettapasztalataira támaszkodva, rendkívül fejlett szociális érzékeket fejleszt ki. A többiek viszont megtanulhatják ugyanezt, hiszen a kutatások eredményei rendelkezésre állnak.