A vasfüggöny árnyéka

Egy „felülírt” határkő nyomában.

Egyszóval a nyugati határszél felé közeledve ma is erőt vesz az emberen a kényelmetlen izgalom. Kőszeget elhagyva lekanyarodom a horvátzsidányi kocsmánál, éppen ott, ahol egykor a határőrök ellenőrző pontja állt, majd amikor felérek a fennsíkra, rögtön megakad a szemem egy kövön, amely nem engedi feledni a térség történelmi terheltségét. „Lenn a Répce mentén, a Fazekas család birtokában állt a Csárda malom. A környék lakói ott őröltették a gabonáikat, egyben találkozóhelyül is szolgált. 1950-ben a hatalom elvette, lakóit elűzte. E kőszikla őrizze emlékét. Állítatta: Fazekas Johanna, 2013” – olvasom az út mellett emelt emlékmű feliratát, amely fölött a régi malom és a hajdani malomhasználó nép is látható fényképen. A malommal együtt múlt el a nép is, mert 1922-től szenvedésre, 1945 után megsemmisülésre ítélték.

Nyugati határvidékünk több szempontból eltér az összes többi szakasztól: a trianoni, pontosabban saint-germaini határok itt fekszenek a legközelebb a régi Magyarország határaihoz, tehát itt harapták ki a legkisebb részt hazánk területéből. Ugyanakkor ez a harapás a legkevésbé értelmezhető mind közül, hiszen az első világháborúban velünk egy birodalomban harcoló és vereséget szenvedő – mi több, a háborút forszírozó – Ausztria követte el. Az is csak ezen a tájékon eshetett meg, hogy elcsatolt települések – a „hűségeses falvak” – 1923-ban visszaharcolták magukat Magyarországhoz. A szovjetizált Magyarország hálája jeléül teljes nyomorba és elszigeteltségbe taszította ezeket a községeket. Hiszen nyugati határterületünk 1945 után annak a védelmi övezetnek a részévé vált, melyen madár sem hatolhatott át, és amelyet Churchill után nemes egyszerűséggel vasfüggönynek nevezünk.

A malomsirató emlékmű után néhány lépésre található az egyik megnyomorított hűséges falu, Ólmod, amely már Magyarország felszabdalását követően reménytelen helyzetbe került. Mivel lemetszették róla a városait, a felvevőpiacait, a munkalehetőségeit, és reménytelen zsákfaluhelyzetbe kényszerítették. A festői Kőszegi-hegység aljai kistelepülés bejáratát a középkori eredetű, barokk Szent Márton-templom vigyázza, és a szépen gondozott temető: kolerás halottak tömegsírját találom, mellette égbe kapaszkodó vaskrisztust, a kereszt vízszintes szára már letörött. A sírokon magyar, de leginkább horvát nyelvű felirat jelzi, hogy Ólmod is azok közé a „krabót”, azaz horvát lakosságú falvak közé tartozik, amelyek nem kívántak elszakadni Magyarországtól. „A hűség jutalmául ezt kaptuk, a kalitkát” – mondja egy idős asszony kamerába az Ólmod élni akar! című, 1988-ban készített megrázó kisfilmben. Az interneten is megtalálható filmecske drámai képet fest e vasfüggöny mellé szorult faluról: helybéli parasztember, plébános és hivatalnok nyilatkozik arról, a szocialista határvédelem hogyan változtatott egy faluból reményét vesztett, sötét jövőképű helyet.

Átsétálok a régi házakból álló, takaros kis Ólmodon, alig néhány lélek van az utcán. Fülembe csengenek a kisfilm mondatai. Hogy az országban milliók nem tudják, hogyan élnek az ólmodiak a nyugati határ szélén. Hogy a faluban mindenki három nyelven beszélt: magyarul, horvátul, németül, és a betelepülő magyartól is elvárták, egy éven belül tanuljon meg horvátul. Hogy 1948-ban drót- és aknazár épült ki a falu közvetlen közelében; 1956 tavaszán fölszedték azt, majd 1957-ben visszahelyezték, aztán meg leereszkedett a vasfüggöny, emiatt többé senki nem mert itt közlekedni, senki nem házasodott ide. Hogy még a mentő is alig jutott be Ólmodra, s előfordult, hogy a mentőst nem engedték be a szülő nőhöz, mert nem voltak megfelelő papírjai. Lekapcsolták már a zsidányi kocsmánál Hogy a fiatalság elment, nincsenek szakemberek, még a gyümölcsfákat sem tudja megmetszeni senki. „Megbotránkoztató, mindentől el van zárva, mint egy jajsziget” – panaszolja az egyik interjúalany. „Elveszítjük földjeinket, és elveszítjük gyerekeinket is” – sír egy néni. Hát így lehet „Kőszegtől öt kilométerre kihalni”.

– Nagy hazugság, amit ezek a mocskok terjesztenek, hogy ők engedték ki az NDK-sokat – fejtegeti a szikár favágó a fenyő árnyékában. A falu végén leereszkedve, az ország és a világ végén leállítom az autót, amikor meglátom a laktanyakerítés mögött falatozó embert. Megkérdezem tőle, merre található az erdőben a különös formájú, oda nem illő határkő Eligazít, de a határ szó emlékeket szakít fel benne. – Kis hegyet béreltem Kőszeg fölött 1989-ben, a feleségem korábban az NDK-ban dolgozott, jól tudott németül. Aztán megjelentek házunknál a menekültek – emberünknek hirtelen rekedtté válik a hangja –, képzelje el, még fásládában is hozták a kisgyerekeket. Beálltak a kertünkbe az autójukkal, adtunk nekik enni, dugogatták a márkákat az asztalterítő alá. Feleségem mondta nekik, felejtsék el, nem azért tesszük. Felkísértük őket a hegy tetejére. (Már nagy szakaszokon hiányzott a drót, javában bontották ekkoriban.) Mondtuk nekik, hogy itt ereszkedjenek be, és meg se álljanak a következő faluig, az már Ausztria. Az MDF engedte ki valójában az NDK-sokat, nem a kommunisták. Megmondom én magának őszintén, hogy kemény jobboldali ember vagyok, és utálom a kommunistákat. Azok tették tönkre ezeket a falvakat

Állok az erdő közepén, egyik lábbal Magyarországon, a másikkal Ausztriában, most nem jelent föl senki. Felvonít a sziréna a túloldalon: „odaát” jelzik a delet, tudom, de megdermedek, mintha riadó vagy légitámadás volna. Amikor elhallgat, lépkedek tovább a csontszáraz erdőben, mindent tavalyi avar borít, és csak véletlenül pillantom meg a turistaúttól néhány méterre, a sűrűben futó nyiladékot, az egykori határ vonalát. És azt is, amiért tűvé tettem az erdőt.

Legyünk tárgyszerűek: az országos kéktúra, a Szent Márton út és a vasfüggönyút találkozási pontja közelében, a fák lábánál találhatók a keresett kövek – az 1922-ben beásott kettős határjelek. A B 96-os számún az 1699-es évszám most is jól olvasható. Hogyan került ide az első világháború után egy jó kétszáz éves kődarab? Betűjeleiből arra lehet következtetni, valószínűleg hármashatár-jel lehetett: eredetileg Kőszeg, Kethely (Mannersdorf) és Klastrom (Klostermarienberg) peremét jelölte. Mivel hazánk határvonala itt kissé megtörik – tárgyszerűen: megtörték –, erre talán nem készültek fel 1922-ben a szakemberek. A kijelölést csak úgy tudták pontosan megoldani, hogy felhasználták a régi határjelet is, amelyet felülírtak – olvasható Orbán Róbert elemzése a Vasfüggöny út blogon.

Mindenesetre ma ott rejtőzködik az ólmodi erdőben egy határkő, amely kifaragása pillanatában nem tudhatta, milyen szomorú határokat fog őrizni. Sem azt, hogy a csaknem hétezer kilométeres – a Jeges-tengertől a Fekete-tengerig húzódó – európai uniós vasfüggöny-túraútvonal részévé válik. Ahogy az omladozó laktanya, a szomszédságában szalonnázó egykori határőr meg az ólmodi horvát bácsi, aki már biztosan a temetőben pihen. De aki 1988-ban a maga horvátos dallamú magyarságával egy költőt idézett arra a kérdésre, hogy minden megpróbáltatás ellenére miért maradtak itt: „Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell.”