Maga be sem tudott volna ide jönni, már a zsidányi kocsmánál lekapcsolták volna – törli meg a bicskáját a kertésznadrágos, hórihorgas, kopasz úriember, majd jókorát szel a konyharuhából kicsomagolt szalonnából. A hatvanas éveiben járó férfi szétvetett lábakkal üldögél a rozoga padon, a még rozogább fenyőfák árnyékában, mögötte benzineskanna, motorfűrész és egy szavatosságát vesztett épület, amely alig látszik ki a bozótból. Amikor azt tudakolom, merre találom a régi határőrlaktanyát, csak a válla mögé bök a bicskával, hogy éppen előtte állok. Azt mondja, a kutyának sem kell ez az épület, mármint a rommező, amely megmaradt belőle Megint szel egy féltéglányit a szalonnából, tele a szája, de dől a szó a favágóból: a hetvenes évek elején volt sorkatona, idevalósiként mi más lehetett volna, mint határőr. Arra esküdtek fel, hogy figyelmeztetés nélkül golyót eresztenek abba, aki megpróbál átjutni Ausztriába. Most már elmondhatja nekem – azért itt habozva elhallgat, óvatosan körülnéz –, hogy egyszer disszidensek toppantak elébük az erdőben. Az volt a nagy kérdés, hogy az ember járőrtársa miféle, elárulja-e. Neki szerencsére egy rendes óbudai gyerek volt a partnere, az nem köpött: csak intettek, és útjukra engedték a szerencsétleneket, menjenek át Ausztriába. De ha kitudódik, „golyót kaptam volna magamba, az biztos”.
Mindig úgy van, hogy nem fér a bőrébe az utazó, amikor kinyílik a táj, és a szép rendezett országút beletorkollik egy csöndes határszéli kisvárosba, s onnan már jóval keskenyebb útként kapaszkodik a hegyekbe. Aztán hepehupás, rossz aszfaltra kell lekanyarodni, végül erdei földút szélén lehorgonyozni, ahonnan csak gyalog lehet továbbmenni. De az út végén kiderül, hogy ami megnyílásnak látszik messziről, az valójában rettenetes bezáródás
Így van ez a Kőszegi-hegység északkeleti szegélyén is. Arra a területre igyekszem, amelyet holt határnak becéztek néhány évtizede, amikor még esélyem sem lett volna idemerészkedni. Az pedig hajmeresztő határ- és törvénysértésnek bizonyult volna a késő Kádár-korszakban is, amiért célba vettem ezt a vidéket: megtalálni az egyik legrégebbi „trianoni” határkövet, amelyet 1922-ben azért állítottak föl, hogy kijelöljék Ausztria és Magyarország határait. Emlékszem, hogy 1991-ben, tehát a rendszerváltás után, amikor egyetemistaként bebarangoltam a délebbre fekvő Vendvidéket, Alsószölnöknél a falusiak reflexből rám küldték a határőrséget, amikor a szántóföldön fél lábamat véletlenül áttettem Ausztriába. Iránytűvel és turistatérképpel a kezemben magyarázkodhattam a katonáknak, akik szentségelve bukdácsoltak át a fagyos barázdákon, hogy fülön csípjék a „disszidenst”.
Egyszóval a nyugati határszél felé közeledve ma is erőt vesz az emberen a kényelmetlen izgalom. Kőszeget elhagyva lekanyarodom a horvátzsidányi kocsmánál, éppen ott, ahol egykor a határőrök ellenőrző pontja állt, majd amikor felérek a fennsíkra, rögtön megakad a szemem egy kövön, amely nem engedi feledni a térség történelmi terheltségét. „Lenn a Répce mentén, a Fazekas család birtokában állt a Csárda malom. A környék lakói ott őröltették a gabonáikat, egyben találkozóhelyül is szolgált. 1950-ben a hatalom elvette, lakóit elűzte. E kőszikla őrizze emlékét. Állítatta: Fazekas Johanna, 2013” – olvasom az út mellett emelt emlékmű feliratát, amely fölött a régi malom és a hajdani malomhasználó nép is látható fényképen. A malommal együtt múlt el a nép is, mert 1922-től szenvedésre, 1945 után megsemmisülésre ítélték.
Nyugati határvidékünk több szempontból eltér az összes többi szakasztól: a trianoni, pontosabban saint-germaini határok itt fekszenek a legközelebb a régi Magyarország határaihoz, tehát itt harapták ki a legkisebb részt hazánk területéből. Ugyanakkor ez a harapás a legkevésbé értelmezhető mind közül, hiszen az első világháborúban velünk egy birodalomban harcoló és vereséget szenvedő – mi több, a háborút forszírozó – Ausztria követte el. Az is csak ezen a tájékon eshetett meg, hogy elcsatolt települések – a „hűségeses falvak” – 1923-ban visszaharcolták magukat Magyarországhoz. A szovjetizált Magyarország hálája jeléül teljes nyomorba és elszigeteltségbe taszította ezeket a községeket. Hiszen nyugati határterületünk 1945 után annak a védelmi övezetnek a részévé vált, melyen madár sem hatolhatott át, és amelyet Churchill után nemes egyszerűséggel vasfüggönynek nevezünk.
A malomsirató emlékmű után néhány lépésre található az egyik megnyomorított hűséges falu, Ólmod, amely már Magyarország felszabdalását követően reménytelen helyzetbe került. Mivel lemetszették róla a városait, a felvevőpiacait, a munkalehetőségeit, és reménytelen zsákfaluhelyzetbe kényszerítették. A festői Kőszegi-hegység aljai kistelepülés bejáratát a középkori eredetű, barokk Szent Márton-templom vigyázza, és a szépen gondozott temető: kolerás halottak tömegsírját találom, mellette égbe kapaszkodó vaskrisztust, a kereszt vízszintes szára már letörött. A sírokon magyar, de leginkább horvát nyelvű felirat jelzi, hogy Ólmod is azok közé a „krabót”, azaz horvát lakosságú falvak közé tartozik, amelyek nem kívántak elszakadni Magyarországtól. „A hűség jutalmául ezt kaptuk, a kalitkát” – mondja egy idős asszony kamerába az Ólmod élni akar! című, 1988-ban készített megrázó kisfilmben. Az interneten is megtalálható filmecske drámai képet fest e vasfüggöny mellé szorult faluról: helybéli parasztember, plébános és hivatalnok nyilatkozik arról, a szocialista határvédelem hogyan változtatott egy faluból reményét vesztett, sötét jövőképű helyet.
Átsétálok a régi házakból álló, takaros kis Ólmodon, alig néhány lélek van az utcán. Fülembe csengenek a kisfilm mondatai. Hogy az országban milliók nem tudják, hogyan élnek az ólmodiak a nyugati határ szélén. Hogy a faluban mindenki három nyelven beszélt: magyarul, horvátul, németül, és a betelepülő magyartól is elvárták, egy éven belül tanuljon meg horvátul. Hogy 1948-ban drót- és aknazár épült ki a falu közvetlen közelében; 1956 tavaszán fölszedték azt, majd 1957-ben visszahelyezték, aztán meg leereszkedett a vasfüggöny, emiatt többé senki nem mert itt közlekedni, senki nem házasodott ide. Hogy még a mentő is alig jutott be Ólmodra, s előfordult, hogy a mentőst nem engedték be a szülő nőhöz, mert nem voltak megfelelő papírjai. Lekapcsolták már a zsidányi kocsmánál Hogy a fiatalság elment, nincsenek szakemberek, még a gyümölcsfákat sem tudja megmetszeni senki. „Megbotránkoztató, mindentől el van zárva, mint egy jajsziget” – panaszolja az egyik interjúalany. „Elveszítjük földjeinket, és elveszítjük gyerekeinket is” – sír egy néni. Hát így lehet „Kőszegtől öt kilométerre kihalni”.
– Nagy hazugság, amit ezek a mocskok terjesztenek, hogy ők engedték ki az NDK-sokat – fejtegeti a szikár favágó a fenyő árnyékában. A falu végén leereszkedve, az ország és a világ végén leállítom az autót, amikor meglátom a laktanyakerítés mögött falatozó embert. Megkérdezem tőle, merre található az erdőben a különös formájú, oda nem illő határkő Eligazít, de a határ szó emlékeket szakít fel benne. – Kis hegyet béreltem Kőszeg fölött 1989-ben, a feleségem korábban az NDK-ban dolgozott, jól tudott németül. Aztán megjelentek házunknál a menekültek – emberünknek hirtelen rekedtté válik a hangja –, képzelje el, még fásládában is hozták a kisgyerekeket. Beálltak a kertünkbe az autójukkal, adtunk nekik enni, dugogatták a márkákat az asztalterítő alá. Feleségem mondta nekik, felejtsék el, nem azért tesszük. Felkísértük őket a hegy tetejére. (Már nagy szakaszokon hiányzott a drót, javában bontották ekkoriban.) Mondtuk nekik, hogy itt ereszkedjenek be, és meg se álljanak a következő faluig, az már Ausztria. Az MDF engedte ki valójában az NDK-sokat, nem a kommunisták. Megmondom én magának őszintén, hogy kemény jobboldali ember vagyok, és utálom a kommunistákat. Azok tették tönkre ezeket a falvakat
Állok az erdő közepén, egyik lábbal Magyarországon, a másikkal Ausztriában, most nem jelent föl senki. Felvonít a sziréna a túloldalon: „odaát” jelzik a delet, tudom, de megdermedek, mintha riadó vagy légitámadás volna. Amikor elhallgat, lépkedek tovább a csontszáraz erdőben, mindent tavalyi avar borít, és csak véletlenül pillantom meg a turistaúttól néhány méterre, a sűrűben futó nyiladékot, az egykori határ vonalát. És azt is, amiért tűvé tettem az erdőt.
Legyünk tárgyszerűek: az országos kéktúra, a Szent Márton út és a vasfüggönyút találkozási pontja közelében, a fák lábánál találhatók a keresett kövek – az 1922-ben beásott kettős határjelek. A B 96-os számún az 1699-es évszám most is jól olvasható. Hogyan került ide az első világháború után egy jó kétszáz éves kődarab? Betűjeleiből arra lehet következtetni, valószínűleg hármashatár-jel lehetett: eredetileg Kőszeg, Kethely (Mannersdorf) és Klastrom (Klostermarienberg) peremét jelölte. Mivel hazánk határvonala itt kissé megtörik – tárgyszerűen: megtörték –, erre talán nem készültek fel 1922-ben a szakemberek. A kijelölést csak úgy tudták pontosan megoldani, hogy felhasználták a régi határjelet is, amelyet felülírtak – olvasható Orbán Róbert elemzése a Vasfüggöny út blogon.
Mindenesetre ma ott rejtőzködik az ólmodi erdőben egy határkő, amely kifaragása pillanatában nem tudhatta, milyen szomorú határokat fog őrizni. Sem azt, hogy a csaknem hétezer kilométeres – a Jeges-tengertől a Fekete-tengerig húzódó – európai uniós vasfüggöny-túraútvonal részévé válik. Ahogy az omladozó laktanya, a szomszédságában szalonnázó egykori határőr meg az ólmodi horvát bácsi, aki már biztosan a temetőben pihen. De aki 1988-ban a maga horvátos dallamú magyarságával egy költőt idézett arra a kérdésre, hogy minden megpróbáltatás ellenére miért maradtak itt: „Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell.”
