– Tőgye?
– Igen, édesanyám a tehén tőgyét tejbe áztatta, aztán kirántotta, olcsó volt, azt ettük. Nem volt pénz másra. Apám tudta, hogy egyetlen esélyünk, ha mi csak ötöst hozunk haza. Testi fenyítés nem volt, csak hihetetlen lelki fröccsöket kaptunk. Nagyon-nagyon jól tanultam, kötelességtudóan, szolgálatkészen. Mélyen hívő katolikus családban nőttem fel, ministráltam, földalatti hittanra jártam. Bár később az istenképem jelentősen megváltozott, én még arról az Istenről tanultam, aki rögtön büntet, odasújt. Befelé forduló, zárkózott, mindentől rettegő kisgyerek voltam. Hogy próbára tegyenek bennünket, és eddzék a lemondásra és az alázatra való készségünket, a hittanórát 1953 novemberében szándékosan a magyar–angol meccs közvetítésének idejére tették. Futballőrült voltam, a tisztelendőnek ezt a mai napig nehezen tudom megbocsátani. Hogy miért akartam színész lenni? Valószínűleg gyermekkoromban tudat alatt arra vágytam, hogy ne olyan legyek, mint amilyen vagyok. Ne olyan felnőtté váljak, aki mindentől retteg, befelé fordul, emésztő, depresszió felé űző gondolatai vannak. Feltehetően a színészetben láttam meg ennek az ellentétét. A művész ott áll a színpadon, nagy fényben, bátran. Azért akartam színész lenni, hogy megszabaduljak saját magamtól. Erre jöttem rá Kaposváron. Mint említettem, beszélni sem tudtam. Akkor sem, amikor elkezdtem a pályát. Bálint András vitt el az Egyetemi Színpadra 1961-ben, ő már ott volt egy éve. Aztán megindult valami. A versmondás sokat segített.
– Kik voltak pályakezdőként színészi, rendezői példaképei?
– Berek Katit említeném elsőként, ugyanis ő indított el az úton – visszafordíthatatlanul. Amikor a 25. Színház megalakult, és én befejeztem karrieremet az Egyetemi Színpadon, Kati meghívott, hogy a Szókratész védőbeszédében játsszam el a börtönszolga szerepét. Ha nem alakul meg a 25. Színház, akkor én szinte biztos, hogy nem leszek színész. Nagyon sokat tanultam Babarczy Lászlótól, Ascher Tamástól, Kállai Ferenctől, Kálmán Györgytől. Latinovits pedig maga volt az isten. Csak néhányszor találkoztunk ugyan, de meghatározó élményt jelentett. Ő fellépés után szeretett iddogálni, mi is, összefutottunk a Fészekben. Egyszer meghívott magához Budára, Ruttkai Éva éppen játszott. Akkor vitatkoztunk össze egy József Attila-versen. Latinovits úgy vélte, hogy a Levegőt! a magyar tájleíró költészet remeke, aki elmondja, annak ezt teregetnie kell, gyönyörűen láttatnia kell. Én pedig azt gondoltam, hogy a kiindulópont zaklatott idegállapot, ezt kell érzékeltetni. Nagyon összevesztünk, hirtelen haragjában meg akart verni. Végül megbékéltünk.
– Az imént említette: szerencsésnek tartja magát. Miért?
– Nagyon féltem annak idején Istentől, majdhogynem az ellenségemnek tekintettem, de rendkívül hálás vagyok neki, mert hihetetlenül szeretett, talán most is szeret. Mással legalábbis nem tudom megmagyarázni az engem érő hihetetlen szerencsesorozatot. Visszatekintve egyértelmű, milyen bölcsen állapított meg minden stációt. Szükségem volt az Egyetemi Színpadra, a 25. Színházra, hogy a mélységesen mély amatőrből picit profivá lehessek. Nagy előrelépés volt Kaposvár, a Merlin, aztán a Nemzeti s most a szombathelyi színház megalapítása, működtetése.
– Mennyire elégedett a Nemzetiben eltöltött igazgatói évekkel?
– Az új Nemzetit Schwajda György teremtette meg, én indítottam el az útján. 2003. január 1-jével kerültem oda, borzasztó ellenszélben dolgoztunk eleinte, aztán néhány hónap után a színházi berkekben elfogadtak minket. Sajnos a szabadtéri színpadot nem sikerült beépíteni, pedig szerves része volt a koncepciómnak. Oda hasonló közösségi miliőt álmodtam, mint amelyet a Merlinben annak idején megvalósítottunk. Sok támadás ért, volt, aki többször megírta, hogy abban az épületben nem lehet jó előadást rendezni. Nehéz volt elviselni. Aztán hamarosan kiderült, mégis vannak a Nemzetiben jó bemutatók. Sikerült jó csapatot teremteni. Egyébként nem érzem magam hagyományos értelemben vett igazgatónak. Megengedő vagyok, a kollégák általában a barátaim. Alig tartózkodom az irodában, inkább a büfében ülök és dumálgatok, vagy a nézőtéren, a színpadon vagyok. Az aláírnivalót is utánam hozzák.
– Számtalan vonzó helyen dolgozott, élt. Nincs nosztalgiája?
– Nincs. Van egy különös tulajdonságom: mindent elfelejtek. Ha lezárul valami, nincs nosztalgia. Elmegyek Kaposvárra, a Merlin, a Nemzeti vagy akár az Egyetemi Színpad mellett, s nem szorul el a torkom, nem kap el a honvágy. Nem érdekel már. Feledékenységem betegség, az emberiség többsége ebben szenved, ha nem is annyira szélsőségesen, mint én. Van, hogy jó ismerősöket sem tudok hova tenni hirtelenjében. Amikor például ifjúkoromban, a műegyetemi diploma után földmérő mérnök lettem a fővárosi tanácsnál, belépett egy velem egyidős srác. Tudtam, hogy ismerem, szeretem, de fogalmam sem volt arról, hogy kicsoda. Megöleltük egymást, emlékszem, rettenetesen szorítottam, nehogy azt higgye, hogy elhidegültünk egymástól. Kibontakozott az ölelésemből, helyére rakta elmozdult bordáit, és megkérdezte, mi van az Öcsivel. Végre megkaptam a kapaszkodót. Öcsi, azaz Östör János gimnáziumi barátom, bridzselőtársam volt, az ismeretlen viszont, aki néhány évig nálunk ebédelt, vacsorázott, a tulajdon öcsémre gondolt. Mondtam neki, hogy Öcsi disszidált. Kérdezte: hova? Mondtam: nem tudom. Ti nem tartjátok a kapcsolatot? – lepődött meg. Nem. És nem hiányzik? Nézd, mindenki pótolható – mondtam. És anyátok mit szólt hozzá? Nem tudja. Nem mondtátok el neki? Azt hiszem, őt ez nem nagyon érdekli. Amikor aztán összetalálkoztak Győrben, az ismeretlennek földbe gyökerezett a lába. Az öcsém annyit mondott: Tamás szeret hülyéskedni. Számtalan hasonló történt életemben.
– Esztendők óta Szombathelyen él. Sikerült a közönséget az előadásokon kívül is becsalogatni a színházba?
– Az út hosszú. Az ambícióm, hogy a közönséget ideszoktassam beszélgetni, változatlanul megvan, igaz, gyorsabb sikert reméltem, azt hittem, elég meghirdetni, hogy a színház kinyitotta a kapuit, és rohanni fognak. Nem így történt. Az emberek megváltoztak, zárkózottabbak lettek. Mi következik ebből? Egyházi hasonlattal élve: a színházigazgató nem lehet püspök, bíboros, hanem csak misszionárius. Vannak változások. A helyiek mondják, érezni a városon, hogy van benne színház. Nagyon szeretnek minket, kialakult egy mag, amely feltétlen híve a teátrumnak. Fontosnak tartom, hogy a 2008-as szerződtetések óta a társulat bővült, s nagyon kicsi a fluktuáció.
– Most fejezik be a negyedik évadot. Mik voltak a legsikeresebb előadásaik?
– Jól sikerült a Kabaré, a Szentivánéji álom Mohácsi János rendezésében, meg is hívták annak idején a POSZT-ra. A legutóbbiak közül a fiatal marosvásárhelyi szerző, Székely Csaba Vitéz Mihályát említeném, ősbemutató, főrendezőnk, Béres Attila állította színpadra. Beválogatták az idei POSZT versenyprogramjába.
