– Sokan meglepődhettek azon, hogy Jordán Tamás a közelmúltban stand-upossá vált. Hogyan találta meg a műfajt?
– Egyrészt elgondolkodtatott, hogy mekkora divatja van. Másrészt a stand-up comedy régi műfaj, csupán az elnevezés új. Kellér Dezsőtől Hofi Gézán át Sándor Györgyig mindenki ezt csinálta-csinálja, igaz ők még nem tudták, hogy stand-uposok. Sok rossz, nívótlan is van, de jókat is felfedezni. A gyengébbeket hallva arra gondoltam, hogy én is tudnék effélét. Életem néhány alapsztoriját felhasználva miért ne próbáljam ki akkor magam? S ha már kiállok, miért ne mondjak verseket is? Meggyőződésem, hogy a versmondó ember is stand-upos. Mert a stand-upos mit csinál? Elmond egy történetet, beszámol a közérzetéről. Mit csinál a költő vagy aki szaval? Elmond egy történetet, beszámol a közérzetéről. Nyilván nem azonos a műfaj, de van egy fontos, közös alapkövetelménye: az előadó-művészi képesség. Másrészt rendkívül személyes mindkettő. „Az igazat mondd, ne csak a valódit” – írja József Attila a Thomas Mann üdvözlésében. Mit jelent ez ránk alkalmazva? Nem nehéz megfejteni. A valódi az, ha jó stílusban elmondom a verset. Önmagában olyan erős, hogy az alkotás így is megállja a helyét. Igaz akkor lesz, ha a birtokomba veszem. Ha ez sikerül, olyan személyessé válik, hogy szinte kizárólag rólam szól. Már majdnem lényegtelen, hogy József Attila írta; ezek az én gondolataim. Én vagyok végtelenül magányos, kitaszított, reménytelenül, a szerelemtől megverve fekszem egy küszöbön, kétségbeesve. Az első szeretkezésig az emberrel minden megtörténik, amit megírtak a világirodalomban. Volt gyilkos, még ha nem ölt is, volt áldozat, elveszett kisgyerek hároméves korban, csak nem pontosan úgy, és nem feltétlenül emlékszik rá, mert már betemette azokat az érzékeny idegpályákat az idő hordaléka. Ha elő tudom keresni, akkor képes leszek az igazmondásra előadás közben. A kettő között nincs feltétlenül különbség a közönség számára. Ha a valódit mondom, az a nézőknek ugyanúgy hat. De nekem fontos, hogy igazat mondjak. Hozzáteszem: mindig magamról akarok beszélni, szakadatlanul, bármiről van szó. A jelen lévő közönség fontos, erőt ad. A kialakuló aura is befolyásolhatja az estet, de nem nagyon.
– A közösségteremtés vágya alapvonása Jordán Tamás életművének. A jó közösséghez nem lenne elegendő mondjuk egy színház esetében a jó előadások sora?
– Azt hiszem, hogy nem. Jómagam nagyobb hatalmat képzelek el a színháznak, mint amekkorával jelenleg él. A potenciált, amellyel rendelkezik, sajnos nem használják ki. Befogadó hely, alkotó emberei – nem mindegyikre jellemző ez persze – nagyon szeretnek a nézőkkel kapcsolatot teremteni: nemcsak a rivaldán keresztül, hanem azon túl is. Ezt sikerült annak idején megvalósítanom a Merlinben, de édes gyermekemnek tartom a rengeteg kiegészítő programmal hívogató, a város arcát egy hétre egészen átformáló pécsi színházi találkozót, a POSZT-ot. Hasonlót akartam a Nemzetiben, és ezzel próbálkozom most Szombathelyen is. A rossz hangulatú, csúf helyőrségi klubot átalakítottuk, területét egy emelettel szinte a duplájára növeltük. Többéves előkészítő munkát követően, hosszú szünet után, 2011-ben indult el útjára a város teátruma, a Weöres Sándor Színház. Visszatekintve a mából szerencsésnek tartom magam. A közösség utáni vágyat egyébként feltehetően a gyermekkoromból hozom. Budafoki úti lakásunk nagy közös tér volt, hatalmas családdal, több nemzedékkel. Nagyapámmal, túl a szokásosan jó nagypapa-unoka viszonyon, igazi mély barátságban voltam, partnernek tekintett. Sok szempontból neki köszönhetem, hogy ilyenné váltam. Ő tanított meg engem s a barátaimat bridzselni. A játékosságot tőle örököltem. Színész szerettem volna lenni már akkor is. Osztálytársammal, Bálint Andrással együtt készültünk a pályára.
– Ennek ellenére az érettségi után a Műegyetemet választotta. Miért?
– Nem én választottam, hanem a papám. Későn érő típus vagyok, az érettségi tablóképemen úgy nézek ki, mint egy 15 éves gyerek. Színész akartam lenni, igaz, semmi nem predesztinált arra, hogy azzá is váljak. Nem tudtam beszélni, érthetetlenül ejtettem a magánhangzókat. Ráadásul félénk, elfogódott voltam. Évtizedekkel később a színművészeti egyetemen felvételiztettem, tanítottam: azt a gyereket, aki én voltam, elsőre elküldtem volna. A családdal jártunk néha színházba, de nem túl sokat, nem volt semmiféle színházi kötődésem, s én mégis színész akartam lenni. Nem tudtam, miért, negyvenévesen jöttem rá Kaposváron. Negyvenhármas vagyok, az elsőszülött. X-esek, azaz osztályidegenek voltunk, egyik nagyapámat kitelepítették, apámnak nem volt állása, hihetetlenül nehezen, szegényen éltünk. Engem ez persze nem érdekelt, nekem jó volt a főtt krumpli meg a rántott tőgye is.
– Tőgye?
– Igen, édesanyám a tehén tőgyét tejbe áztatta, aztán kirántotta, olcsó volt, azt ettük. Nem volt pénz másra. Apám tudta, hogy egyetlen esélyünk, ha mi csak ötöst hozunk haza. Testi fenyítés nem volt, csak hihetetlen lelki fröccsöket kaptunk. Nagyon-nagyon jól tanultam, kötelességtudóan, szolgálatkészen. Mélyen hívő katolikus családban nőttem fel, ministráltam, földalatti hittanra jártam. Bár később az istenképem jelentősen megváltozott, én még arról az Istenről tanultam, aki rögtön büntet, odasújt. Befelé forduló, zárkózott, mindentől rettegő kisgyerek voltam. Hogy próbára tegyenek bennünket, és eddzék a lemondásra és az alázatra való készségünket, a hittanórát 1953 novemberében szándékosan a magyar–angol meccs közvetítésének idejére tették. Futballőrült voltam, a tisztelendőnek ezt a mai napig nehezen tudom megbocsátani. Hogy miért akartam színész lenni? Valószínűleg gyermekkoromban tudat alatt arra vágytam, hogy ne olyan legyek, mint amilyen vagyok. Ne olyan felnőtté váljak, aki mindentől retteg, befelé fordul, emésztő, depresszió felé űző gondolatai vannak. Feltehetően a színészetben láttam meg ennek az ellentétét. A művész ott áll a színpadon, nagy fényben, bátran. Azért akartam színész lenni, hogy megszabaduljak saját magamtól. Erre jöttem rá Kaposváron. Mint említettem, beszélni sem tudtam. Akkor sem, amikor elkezdtem a pályát. Bálint András vitt el az Egyetemi Színpadra 1961-ben, ő már ott volt egy éve. Aztán megindult valami. A versmondás sokat segített.
– Kik voltak pályakezdőként színészi, rendezői példaképei?
– Berek Katit említeném elsőként, ugyanis ő indított el az úton – visszafordíthatatlanul. Amikor a 25. Színház megalakult, és én befejeztem karrieremet az Egyetemi Színpadon, Kati meghívott, hogy a Szókratész védőbeszédében játsszam el a börtönszolga szerepét. Ha nem alakul meg a 25. Színház, akkor én szinte biztos, hogy nem leszek színész. Nagyon sokat tanultam Babarczy Lászlótól, Ascher Tamástól, Kállai Ferenctől, Kálmán Györgytől. Latinovits pedig maga volt az isten. Csak néhányszor találkoztunk ugyan, de meghatározó élményt jelentett. Ő fellépés után szeretett iddogálni, mi is, összefutottunk a Fészekben. Egyszer meghívott magához Budára, Ruttkai Éva éppen játszott. Akkor vitatkoztunk össze egy József Attila-versen. Latinovits úgy vélte, hogy a Levegőt! a magyar tájleíró költészet remeke, aki elmondja, annak ezt teregetnie kell, gyönyörűen láttatnia kell. Én pedig azt gondoltam, hogy a kiindulópont zaklatott idegállapot, ezt kell érzékeltetni. Nagyon összevesztünk, hirtelen haragjában meg akart verni. Végül megbékéltünk.
– Az imént említette: szerencsésnek tartja magát. Miért?
– Nagyon féltem annak idején Istentől, majdhogynem az ellenségemnek tekintettem, de rendkívül hálás vagyok neki, mert hihetetlenül szeretett, talán most is szeret. Mással legalábbis nem tudom megmagyarázni az engem érő hihetetlen szerencsesorozatot. Visszatekintve egyértelmű, milyen bölcsen állapított meg minden stációt. Szükségem volt az Egyetemi Színpadra, a 25. Színházra, hogy a mélységesen mély amatőrből picit profivá lehessek. Nagy előrelépés volt Kaposvár, a Merlin, aztán a Nemzeti s most a szombathelyi színház megalapítása, működtetése.
– Mennyire elégedett a Nemzetiben eltöltött igazgatói évekkel?
– Az új Nemzetit Schwajda György teremtette meg, én indítottam el az útján. 2003. január 1-jével kerültem oda, borzasztó ellenszélben dolgoztunk eleinte, aztán néhány hónap után a színházi berkekben elfogadtak minket. Sajnos a szabadtéri színpadot nem sikerült beépíteni, pedig szerves része volt a koncepciómnak. Oda hasonló közösségi miliőt álmodtam, mint amelyet a Merlinben annak idején megvalósítottunk. Sok támadás ért, volt, aki többször megírta, hogy abban az épületben nem lehet jó előadást rendezni. Nehéz volt elviselni. Aztán hamarosan kiderült, mégis vannak a Nemzetiben jó bemutatók. Sikerült jó csapatot teremteni. Egyébként nem érzem magam hagyományos értelemben vett igazgatónak. Megengedő vagyok, a kollégák általában a barátaim. Alig tartózkodom az irodában, inkább a büfében ülök és dumálgatok, vagy a nézőtéren, a színpadon vagyok. Az aláírnivalót is utánam hozzák.
– Számtalan vonzó helyen dolgozott, élt. Nincs nosztalgiája?
– Nincs. Van egy különös tulajdonságom: mindent elfelejtek. Ha lezárul valami, nincs nosztalgia. Elmegyek Kaposvárra, a Merlin, a Nemzeti vagy akár az Egyetemi Színpad mellett, s nem szorul el a torkom, nem kap el a honvágy. Nem érdekel már. Feledékenységem betegség, az emberiség többsége ebben szenved, ha nem is annyira szélsőségesen, mint én. Van, hogy jó ismerősöket sem tudok hova tenni hirtelenjében. Amikor például ifjúkoromban, a műegyetemi diploma után földmérő mérnök lettem a fővárosi tanácsnál, belépett egy velem egyidős srác. Tudtam, hogy ismerem, szeretem, de fogalmam sem volt arról, hogy kicsoda. Megöleltük egymást, emlékszem, rettenetesen szorítottam, nehogy azt higgye, hogy elhidegültünk egymástól. Kibontakozott az ölelésemből, helyére rakta elmozdult bordáit, és megkérdezte, mi van az Öcsivel. Végre megkaptam a kapaszkodót. Öcsi, azaz Östör János gimnáziumi barátom, bridzselőtársam volt, az ismeretlen viszont, aki néhány évig nálunk ebédelt, vacsorázott, a tulajdon öcsémre gondolt. Mondtam neki, hogy Öcsi disszidált. Kérdezte: hova? Mondtam: nem tudom. Ti nem tartjátok a kapcsolatot? – lepődött meg. Nem. És nem hiányzik? Nézd, mindenki pótolható – mondtam. És anyátok mit szólt hozzá? Nem tudja. Nem mondtátok el neki? Azt hiszem, őt ez nem nagyon érdekli. Amikor aztán összetalálkoztak Győrben, az ismeretlennek földbe gyökerezett a lába. Az öcsém annyit mondott: Tamás szeret hülyéskedni. Számtalan hasonló történt életemben.
– Esztendők óta Szombathelyen él. Sikerült a közönséget az előadásokon kívül is becsalogatni a színházba?
– Az út hosszú. Az ambícióm, hogy a közönséget ideszoktassam beszélgetni, változatlanul megvan, igaz, gyorsabb sikert reméltem, azt hittem, elég meghirdetni, hogy a színház kinyitotta a kapuit, és rohanni fognak. Nem így történt. Az emberek megváltoztak, zárkózottabbak lettek. Mi következik ebből? Egyházi hasonlattal élve: a színházigazgató nem lehet püspök, bíboros, hanem csak misszionárius. Vannak változások. A helyiek mondják, érezni a városon, hogy van benne színház. Nagyon szeretnek minket, kialakult egy mag, amely feltétlen híve a teátrumnak. Fontosnak tartom, hogy a 2008-as szerződtetések óta a társulat bővült, s nagyon kicsi a fluktuáció.
– Most fejezik be a negyedik évadot. Mik voltak a legsikeresebb előadásaik?
– Jól sikerült a Kabaré, a Szentivánéji álom Mohácsi János rendezésében, meg is hívták annak idején a POSZT-ra. A legutóbbiak közül a fiatal marosvásárhelyi szerző, Székely Csaba Vitéz Mihályát említeném, ősbemutató, főrendezőnk, Béres Attila állította színpadra. Beválogatták az idei POSZT versenyprogramjába.
További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.
