Az idei első erdélyi turné úgy indult fejben, hogy elmegyünk Székre, és örülünk neki, hogy ott lehetünk. Megnézzük a zenészeket, a barátokat, hogy miként áll a református templom felújítása, dokumentálunk, és megülünk kicsit a Mezőségen. Hogy nem „csak” így történt, arról elsősorban Fehér Csilla tehet, aki miután elkészítette a Káli-medence térképét, ugyanezt tette Torockóval is. Ráadásul ott élnek a szülei, valamint ismerősei, barátai, nézzünk be oda is! Térképünk tehát már volt.
Torockó amúgy is régi terv, Széktől nagyjából száz kilométer, aranyosszékiek, meg a gyönyörű házak, ugye, az UNESCO listáján, többször neki is indultunk már, legutóbb Szamosújváron adta fel az autó, de majd most vagy soha, de tényleg. Ekkor telefonált Henics Tamás Bécsből, hogy ha már úgyis Széken leszünk, ugorjunk át Mérába (kb. hetven kilométer), mert juhmérés lesz ott, meg ő is. Henics egy külön fejezet, világ- és Erdély-járó, sejtbiológus, kutatóorvos, zenész, fotográfus, Kalotaszeg bolondja, és olyan pótolhatatlan háttérember, aki hol húrokat vesz valakinek, hol traktort, attól függően, éppen mire támad szükség.
Erről persze lapít, csak azoktól lehet megtudni, akiken segített. Némi logisztikai bravúrral behúzzuk Mérát is a programba, amikor Csilla, aki nem kapkodja el a dolgokat, kiböki, hogy éppen most lát neki Borszék térképének is, ha van kedvünk, menjünk el oda is, az ugyan megvan vagy kétszáz Széktől, de megéri, ráadásul gond van a tervezett gyógyászati központ körül, elkelne egy kis segítség. Ekkor már nemcsak térképünk volt, hanem turnémenedzserünk is, szállásunk itt-ott, az egy hétből kettő lett, tudván, hogy lesz az három is, mert Erdélybe viszonylag könnyű eljutni, de szabadulni annál nehezebb. Ha nem is járunk úgy, mint Pepin sógor a Francinéknál tett látogatásakor Hrabal úr és Menczel úr halhatatlan remekművében, aki néhány napra ment, és több évig maradt, de a „beugrunk, beköszönünk, estére már otthon is vagyunkból” soha nem lesz semmi. És ez így van jól.
Székkel általában az a helyzet, hogy hol a Zsukról odavezető út a járhatatlannal határos, hol a szamosújvári, most éppen kis híján mind a kettő. Húsz éve járok oda, néha az egyiket rendbe hozzák, de két éven belül garantáltan visszatérnek a gödrök. Nem a magyarországi értelemben vett kátyúkról van szó, hanem olyanokról, amelyekben simán eltűnik egy kutya. Ezúttal a szamosújvári verziót káromkodom végig, mint egy kocsis (de hisz az volnék éppen), és csak egyszer sírom vissza, egy héttel később Cege és Kamarás között, na, azt le kellene zárni, és viszlát, miközben a kolozsvári rádióban éppen egy illetékes magyarázza a megmagyarázhatatlant. Szamosújvártól Kolozsvárig jó az új út, főleg, ha hátul is van két szemünk.
Ha valaki emlékszik rá, hogy milyen volt a halálút Tatabánya és Győr között az M1-es előtt, nos, ez is olyan, a helyi közlekedési szokásokkal megbolondítva, amelyek közül a legszebb talán, amikor a leállósávon jobbról, lakott területen belül százharminccal előz a bukaresti Rambo a BMW-vel, miközben középen békésen bandukol egy szekér. Ezúttal átsuhanunk Válaszúton, egyik oldalon Kallós Zoli bácsi menedékhelye, isten éltesse sokáig, a másikon a Wass-kastély. Kolozsvártól Tordáig viszont gyönyörűen megcsinálták az utat, elképesztő kanyarok, pompás kapaszkodósávok, utána meg Torockóig romantikus.
Na jó, leesik az állunk, de ezt Erdély legtöbb szegletéről el lehetne mondani, itt van mindjárt a Székely-kő és alatta a falu, ez a tünemény, ahogy a hófehér homlokzatokat simogatja a nap. Torockót elsőre nehéz feldolgozni, kisebb kulturális sokk éri az először idelátogatót, hiába látta már ezerszer filmen, televízióban vagy a neten. Hogy jé, ez tényleg így néz ki, az is eltart egy darabig. Azután következnek majd a részletek, nem ördöggel, inkább angyalokkal, a vasalatok, a pincelejárók, a zsalugáterek, a kilincsek, a zárak, a fény és az árnyékok játékai. Mindez Kelet-Közép-Európa egyik legértékesebb és napjainkig szinte teljes szépségében fennmaradt építészeti együttesén. A porták kettős képet mutatnak, a legszerencsésebb elegyet: a polgárosodás városias igényét és az erős helyi hagyományokból táplálkozó népi kultúra intenzív jelenlétét.
A fehér, klasszicista ízlésű polgári épületek és az eklektikus polgárházak az 1870-es nagy tűzvész után, az újjáépítés során jelentek meg a népi építészet alapjain, és Torockón a bányászatnak köszönhetően a XIX. század második felében már pezsgő társadalmi, gazdasági élet zajlott. Bányászfaluról beszélünk tehát, ahol több vegyesbolt, kocsma, fűszeres, mészáros, vendéglő működött, valamint egy fogadóként funkcionáló emeletes ház takarékpénztárral, gyógyszertárral, postával, cukrászdával. Ez utóbbiban található jelenleg a néprajzi múzeum.
Lassel Ágnes vezetésével járjuk be a termeket, éppen ötöt. Az elsőben a vasbányászatot és a kohászatot mutatják be, a másodikban és a harmadikban a mezőgazdaságban, építészetben, háztartásban használatos eszközöket, az utolsó kettőben pedig a népművészeti emlékeket és a viseleteket. Utóbbiak kicsit olyanok, mint az erdélyi konyha, érezhetőek a keleti, főként török hatások, amelyek még izgalmasabbá teszik őket. Miután elbúcsúzunk, a falhoz tapadva ügyesen elhagyom az első emeleti gangot, ugyanis szépen fejlett tériszonyom van. Ennek másnap lesz különös jelentősége.
Induláskor Csilla azzal búcsúzott, hogy aztán megmászni a Székely-követ. Nos, ha van valami a világon, ami hidegen hagy, az a hegymászás. Meg az a bonmot, amelyet Sir Hillary válaszolt arra a kérdésre, hogy miért nem hagyta békén a Csomolungmát. Mert ott volt, hangzott a frappáns válasz. Felőlem eddig aztán bármelyik ott lehetett. De ez nagyon ott van. Első reggel, amikor a falu túlsó oldalán felsétáltam a tehenek nyomán, hogy megnézzem, ahogy kétszer kel fel a nap (tiszta Csillagok háborúja) a Székely-kő felett, még csak szemeztem vele. Aztán napközben is folyamatosan odavonzotta a tekintetemet, ami egy jelkép esetében persze viszonylag gyakori. Hátha még az a jelkép ilyen – nincs rá jobb szó – drámai! Nevét onnan kapta, hogy a XIII. században a falu urai székelyeket hívtak a közeli Aranyosszékről, hogy segítsenek a tatárokkal viaskodni, akik ennek fejében megkapták a Székely-kőn akkor még álló várat és környékét.
A szabadságharc során meg úgy esett, hogy a hadra fogható férfiak mind elmentek harcolni, és a faluban csak idősek, asszonyok és gyerekek maradtak, amikor közeledtek a császáriak. Mire a furfangos helyiek a hegy akusztikáját kihasználva akkora zajt csaptak, hogy az osztrákok azt hitték, egy komplett honvédzászlóalj érkezik ellenük, és rögvest menekülőre fogták. Nem úgy, mint én másnap, amikor eljött az igazság pillanata. Az igazság pedig az, hogy azt hittem, valamiféle ösvény vezet fel a csúcsra, valami kék jelzés meg némi kaptató. A felénél meg már késő volt, onnan lefelé már nem jön az ember, hanem zuhan.
Rövid pánikperiódus, aztán győz a szokásos makacsság és kitartás. 1128 métert megmászva, sziklán, havon, sárban, vízmosásban. Odafent ima és derű. Szikrázó napsütés, hatalmas hófoltok és néhány fiatal, magyar, román, német (tán éppen szászok leszármazottai) szó vegyesen. Felemelő és szomorú. Mert lehetett volna így is. Odalent. Visszafelé nagy kerülő, Csilla térképe nélkül valószínűleg hegyimentők, de így is eltévedünk, mert a jelzés hirtelen megszűnik, az utunkba kerülő pakulár oroszlán nagyságú kutyái pedig láthatóan nem ettek egy ideje. Nagy nehezen bebotorkálunk Torockószentgyörgyre, a lovagvár így kimarad, a tejüzem viszont nem. Nagy szerencse, mert a sajtok csodásak a frisstől a 12, 24, 36 hónaposig. Ez lenne a jövő egyik jó útja: a tejet begyűjteni, feldolgozni, eladni.
A másik nyilván a turizmus. A lakosság arányában az egy főre jutó panziók száma alighanem Torockón a legmagasabb. A mi helyünk a Sziklakert vendégházban van, Kovács Zolinál. Mivel Zoli éppen Indiában (többek között jógatáborokat is szervez Torockón) vagy Magyarországon tartózkodik, vendéglátónk Mari és édesanyja, valamint a szomszédasszony, Babi. Az ellátás érdemeinken felüli: pompás ételek és pálinka, és mivel gyorsan leveszik, hogy nem vagyunk teljesen idióták, és ügyesen bánunk a cserép- és jancsikályhával, valamint a fejszével, teljes szabadságot élvezünk. Viszont mire megfogalmazódna bennünk valamilyen kérés vagy kérdés, már ott is van valamelyikük.
A ház(ak) gyönyörű(ek), a berendezés egyszerű, és pont elég. Szezon előtti béke. Kihúzok egy padot az áldott napfényre, és nézem a Székely-kőt, ahogy magasodik az örökkévalóságig. Nyilván Torockón sem minden fenékig tejfel, de én itt most magyar turista vagyok, a legszerencsésebb fajtából, és csak a frankót látom. Nem egy buszról dobtak le, hogy vegyek már valamit, emberekhez jöttem, ülök a lépcsőjükön vagy a tornácukon, iszom a pálinkájukat és a kávéjukat, hallgatom a hangjuk csodás dallamát, a történeteiket, sorsokba kapcsolódom, amelyekkel megajándékoznak. Elképzelem, hogy mi volt. Látom, hogy mi van. Elképzelem, hogy mi lesz.
Az egyik legnagyobb élmény Böjte Csaba torockói gyermekotthona. Rémálomból a paradicsomba, jegy csak oda. A bárány, ahogy kószál a kertben. Úgy követi Iringót, aki igazgatja a helyet, mint egy anyát. Az áldozat, amely neki, nekik magától értetődő, természetes. És az is jó, ahogy Torockóba beszállt Budapest V. kerületi önkormányzata, egy épületet vállalt a Duna Tv, na, az valami káprázat, és ahogy muzsikálnak benne a gyerekek, attól már tényleg bepárásodik a tekintet. Merthogy elkapjuk ezt is, ami az alázatosaknak kijáró ajándék, amennyiben ezek nem egymást kizáró fogalmak. Még elmegyünk a temetőbe, a sziklába vájt kriptákhoz, nézegetjük a családneveket. Évszázadok. Mi is lassan lépünk le. Még egyszer visszamegyek Csaba testvér kápolnájához, egy olyan pincelejárón hajtom meg magam, ahol hajdanán a vasat szállították. Talán ez sem véletlen. Talán. Innen folytatjuk, az Úr kegyelméből.
---- Juhmérés Mérában ----
Ott hagytuk abba a múlt héten, hogy nagy nehezen elengedtük Torockót, és irány Méra, merthogy ott meg juhmérés lesz. De előbb még beugrunk néhány órára Tordára, meg is hasadna a szívünk, ha másként lenne. Sinfalva után balra kanyarodunk, elhagyjuk Mészkőt (Cheia), és irány a hasadék, mert ugye Szent László királyunk mégiscsak suhintott egy rettenetest a kardjával, és hát most ott van. Érdekes, hogy ott vannak még a Csau idejéből a kemping romjai is – nagyon durva katrocokban hajtották álomra megfáradt fejüket a lelkes természetjárók akkoriban. Azóta az igények, a lehetőségek és a kivitelezések is megváltoztak, ezt hamarosan látni fogjuk. Tordán a körforgalomtól a Salina Turda és a Durgau táblákat követve jutunk el a sóbányáig, ahol aztán egyik ámulatból a másikba esünk.
A kutyapanzió felirat még csak hagyján, de a két ufóleszállóhelyre emlékeztető épület a pusztaság közepén már több mint figyelemre méltó, és miután becsekkolunk a szintén valami reptérre hajazó recepción, hihetetlen látvány fogad. Világszínvonal, vagy mi, mondjuk ki bátran, román barátaink olyan turistaattrakciót rittyentettek a hajdani bányából, hogy azt bárhol megirigyelhetnék. Kilométereken keresztül sétálgatunk különféle termeken át, lenyűgöző szerkezetek között, míg több száz méter mélyen egyszer csak komplett csónakázótó fogad, étteremmel és csodás fényekkel. Az egykori kőkemény munka színterein tömegek szórakoznak futurisztikus hangulatban.
A felszínen jó turista módjára fürdősót vásárolunk, valamilyen kibogozhatatlan oknál fogva parajdit. És irány a Nádas mente, Méra. Bekvártélyozzuk magunkat Böskéhez és Sándorhoz, és mivel vagy tizenöt éve nem láttuk egymást, ott vesszük fel a beszélgetés fonalát, ahol abbahagytuk, annyi a változás csupán, hogy közben felnőttek a gyerekek. Na meg annyi, hogy akkor, amikor a Muzsikás együttessel betoppantunk hajnali háromkor, növendék borjú került az asztalra, most meg bárány. Szeretetvendégség, be is párásodik a tekintetem rögtön. Már csak Henics Tamást kell előkeríteni, a Bécsben kutató sejtbiológus-brácsás ott is van, ahol sejtjük, néhány házzal odébb muzsikál az udvaron.
Leroskadunk a kocsma előtt a lépcsőre, utcazenélünk egy kicsit, ének-brácsa felállásban fújjuk a Gyertek, fiúk, menjünk a kocsmába (hiszen már ott is vagyunk) kezdetű örökbecsűt, amelyet még a csávásiaktól tanultam annak idején, kapunk is érte egy-egy sört. Az erdélyi sörök többnyire nagyon jók, nehéz mellényúlni, „falcsot fogni”. Alkonyodik. Néhány pálinka elfogyasztása után felmerül a gondolat, hogy meg kellene keresni valahol a hetedik határban a „kinn hálókat”, merthogy a juhmérés előtti éjszakán többen kimennek a pakulárokhoz, hogy aztán reggel együtt jöjjenek be a nyájjal.
Tamás komoly formában tárgyal szekérről és traktorról, de aztán nagy nehezen győz a maradék józan ész, és Böskééknél beszéljük meg a világot, jó sokáig. Ezért másnap igen hálásak vagyunk a Teremtőnek, alighanem még mindig bolyonganánk valahol a „cifra” Kalotaszegen, és Tamásnak máris dolgoznia kell a hangszerrel. Reggel kisétálunk a határba, az első juhászok, kinn hálók és juhok már beérkeztek odáig. Míg várakozunk a többiekre, az orrom és a szemem előtt megszületik egy kisbárány. Megyünk béfelé a szakrálisba – gondolom ekkor –, de aztán leköt az a dráma, míg az újszülött remegő lábbal megtalálja az anyját. Traktoros jő ménkű zajjal, és kiabál közben: „Elhagytam egy sebességet!” A válasz adekvát: „Eredj vissza, ember, lehet, megtalálod!”
Egyre többen vagyunk, tüzek gyúlnak, előkerül a szalonna, megérkeznek a zenészek. A mai, egyszerre dinasztikus és káprázatos felállás a következő: Cilika Gyula prímás, ifj. Fodor Sándor „Neti” prímás, Berki Béla „Árus” harmonikás, Toni Rudolf kontrás, Dani Béla bőgős, featuring Henics Tamás brácsás, m. v. dreamteam, ráadásul nagy formában vannak, mínusz egy kis koleszterin. Előkerülnek a hangszerek, megkezdődik a muzsikálás, az éneklés, jó egy órát fújják, mire minden és mindenki összeáll. Még mindig reggel van, így el kell hessegetni a gondolatot, hogy a hangulat fokozhatatlan, mindenesetre erősen kezdünk, mint a Barcelona. Aztán elindul a menet be és végig a falun. A pakulárok büszkén vonulnak, a gazdák szintén, a zenészek szünet nélkül játszanak, a juhok, mint egy punk demonstráció felvonulói, színesek a jelöléstől, a kosok különösen elegánsak a szalagjukkal.
Egyre többen csatlakoznak, olyanok vagyunk, mint egy archaikus lakodalmas menet, ahová az állatok is hivatalosak, némi húsvéti beütéssel. Régebben ugyanis úgy volt, hogy a porták előtt várakozók (értsd a falu apraja-nagyja) zöld ágakkal spriccelték a juhokat, mára azonban a tömeg radikalizálódott, és megjelentek indusztriális elemek is a folklórban. Az előbbi vödröket jelent teli friss vízzel, az utóbbi pedig slagot, komoly nyomással. Perceken belül bőrig ázott az egész menet, de a locsolók közül is néhányan, amikor a juhászok elragadták tőlük a készségeiket. Csak a zenészek úszták meg, mert azt mindenki tudja, hogy vizes hegedűvel bajos muzsikálni. Maga a juhmérés a célban, az első gazda csűrjénél zajlik, és akkor most fellebbentem a fátylat. Nem a juhokat mérik meg, hanem a tejet.
És ebből derül ki, hogy melyik gazda mennyivel részesedik majd a nyáron a fejésből. Az meg nem mindegy, mert abból lesz a sajt, a túró, az orda, a bálmosnakvaló. Komolyan is veszi mindenki a ceremóniát, még a fejőedényeket is egyesével ellenőrzik, nem indul-e véletlenül valaki egy kis otthonról hozott előnnyel. A mulatságon kívül komoly munka is ez, karámba terelni, ott megtartani, majd egyesével kiengedni a méréshez a rengeteg állatot, elkél az önkéntesek segítsége is, meg el is tart egy darabig. Este aztán zene, tánc, megint csak hajnalig. A legszebbek persze mindig a reggeli hézagos emlékfoszlányok, valahogy így: „Hagyd el, ember, ültél ott a padon, s meg voltál csavarodva teljesen.” „Hát csak félrehúzott a sör a zsebemben.”
Hogy Mérában létezik még a juhmérés ilyen formában, maga a csoda. Köszönhető a hagyomány tiszteletének, a közösségi embereknek, helyieknek és utazóknak. Széken is volt, elhagyták, újra lehetne éleszteni. Visában is, nincs már, Henics Tamás állított neki méltó emléket az egyik gyönyörű könyvében az utolsó pillanatban. Mérában viszont még bivalyok is vannak, sőt bivalymúzeum is. Hogyha majd nem lesz, aki a Facebook helyett „vesződjön” vele, legalább lássa a hálátlan utókor, miként élt itt együtt ember és állat, a természet rendje szerint. Addig is Böske búcsúzóul szerez nekünk öt liter bivalytejet. Na, az maga az élet, a gyógynövényes legelő és a napfény íze, amely köszönő viszonyban sincs azzal a konténer aljáról összesöpört porral, amelyet a szerencsétlen emberiség legnagyobb része tej címén fogyaszt. Lett is belőle olyan mozzarella, hogy az olaszok is csodájára járnának, mint a borszéki víznek. Az Úr kegyelméből onnan folytatjuk.
---- Borszék és a svájci gatya ----
Borszékre Székről indultunk, nem éppen a nevekkel való játszadozás miatt, csupán a kilométerek kevesebbek, mintha a Balatontól startoltuk volna, mert ugye mégiscsak a székelység északkeleti csücske a cél, a moldáv határ onnan már csak egy húszas. Azért a nevek is megérnek egy kismisét, főleg románul, melózhattak vele eleget a szomszédok. Szék (Sic) egyszerűen megúszta, Borszék (Borsec) szintén, de a Borszéktől nem messze lévő Székpatak már rosszabbul járt. Mert a Secu azért elég vacakul hangzik. Odáig persze el is kell még jutni.
Van az a verzió, hogy Désnek és Besztercének tartunk, ez egy kis kerülő, de kalandvágyból Cege (Taga) és Pusztakamarás (Camarasu) felé fordulunk. Legközelebb meg majd akkor, ha nagyon vernek. Az út ugyanis Wass Albert és Sütő András idejében is jobb lehetett – amit nyertünk volna a réven, rögtön el is veszítjük a vámon. Szászrégenben viszont mindenféleképpen érdemes megállni: gyönyörű városka, és a nemzetközi nagyáruházban is példás a nyelvhasználat a táblákon, nem úgy, mint például Szamosújváron, ahol órákig tököl az ember egy tejföllel a kezében, mire megfejti. Aztán tovább, egyre feljebb, a szelíd mezőségi táj szigorúbbá válik, magasodnak a hegyek, patakok futnak a rohanó folyóba, keresztben függőhidak, mint a mesékben, majd némi szerpentin után völgy nyílik, és íme, Borszék teljes pompájában.
Igen, a Jóisten és az ő méltán híres teremtési jókedve. Már elsőre szívet melengető az egész, ami aztán szokás szerint fokozódik, mint Erdélyben mindig, amikor jön egy kis beleásás a dolgokba. Borszék ugyanis néhány órán belül a jó közérzet szinonimájává válik. A klímára gyanakszom, nem alaptalanul. Kristálytiszta levegő ezer méter felett, napfény, susogó fenyves kirendelt mókussal, gyógyvízivás a forrásokból, mofetta, dagonyázás az Ó-Sáros feredőben, a káprázatos Bella villa mint bázis, kedvesség és segítőkészség a köbön, az utazó legszívesebben egész nap enne és aludna ebben a Tündérkertben.
Dolce far niente, ahogy a művelt olasz mondja, de most elsősorban nem emiatt jöttünk. Házi térképészünk és turnémenedzserünk, Fehér Csilla – aki a Káli-medence és Torockó térképe után elkészítette Borszékét is – azzal indított útnak, hogy gáz van a tervezett borszéki gyógyászati központtal, pedig az életbe vágó lenne, és egyben kijelölné a legjobban járható ösvényt a jövő felé. Egy ideig jól is álltak a csillagok, és minden adottnak tűnt, az építkezés el is jutott a feléig. A hiányzó összeg ahhoz képest, hogy mi minden valósulhatna meg belőle, nem is tűnik horribilisnek (megoldhatná a dolgot akár egy magyarországi befektető is, ha nem rögtön az 51 százalékáért kezdene el aggódni), és csak egy kicsinyke törvénymódosítás hiányzik hozzá, hogy az önkormányzat is vehessen fel hitelt. Amelyet persze kamatostul vissza kellene majd adnia, ezért aztán nem ártana még egy kis ötletelés sem a téglajegytől az internetig, utóbbin például jóval kevésbé érdekes projektekre is vagyonokat dobtak össze jókedvű filantrópok.
Mindenesetre az eddigi felépítményeket veszni hagyni halálos bűn lenne, és az idő sürget, ezt jól látjuk bejárásunk során, amelyen avatott vezetőnk Farkas Aladár tanár úr (turista- és balneológiai kalauza kihagyhatatlan az utazónak), és amely nem jöhetett volna létre Ferenc Jóska biztonsági őr szíves közreműködése nélkül. Különös érzés száraz lábbal járkálni a medencékben, amelyekbe már a kis sprickolókat is beépítették, és megtudni, mi minden lenne itt hamarost, egész Románia legmodernebb kezelőközpontjában. A teljesség igénye nélkül: hagyományos borvizes kádfürdő, száraz szén-dioxidos kezelőkád, gőzkamra, sókamra, galvánfürdő, gyógytornaterem, különféle masszázsok, iszappakoló fülke, de aki csak egy kis élményfürdőzésre vágyna, megtehetné. Mindez a Hármasligetben, egy központi parkban, fenyők között, az út túloldalán Böjte Csaba legújabb menedékhelye, és egy pillanat műve odaérni a Falóba egy hercig kis csülökre. Ne hagyjuk elveszni (ezúttal a lehetőséget), a világhálón másodpercek alatt csatlakozhatunk a borszékiek akcióihoz, például a petícióhoz, ahol minden kattintás fontos lehet.
„Szebb és minden tekintetben érdekesebb vidéket alig lehet elképzelni Borszék környékénél, mintha a mindenható természet egy varázskertbe akarta volna foglalni az isteni jótékonyság e helyét, hogy azt ne csak hasznossá, hanem gyönyörködtetővé is tegye” – írta egykor Orbán Balázs, a gyógyvizet Ferenc József (a császár) nevezte a borvizek királynőjének, és ehhez tette hozzá az alkotó, építő ember a villákat. A település arculatát meghatározó gyönyörű csipkemintás favillákat a két világháború között építették fel, és ez szinte azonnal látványos fellendülést is hozott, amelynek elismeréseként 1937-ben Borszéken rendezték meg a nemzetközi balneológiai kongresszust.
Az épületek azóta rengeteg viszontagságon mentek keresztül, fura módon a Ceausescu-érában még viszonylag biztonságban voltak, tekintve, hogy legalább használták őket. A privatizáció azonban itt sem használt mindennek és mindenkinek, az interneten hosszan el lehet időzni a lepukkant, ám romjaikban is fenséges épületekről készült fotók között. Ezeket a képeket azonban nagyrészt a katasztrófaturizmus ihlette, jóval érdekesebbek azok a villák, amelyeken a jövőkép látszik. A Hétvezér sétányt is elcsúfító, omladozó egykori csodákra a fiatal, agilis polgármester, Mik József által vezetett képviselő-testület úgy reagált, ahogy módjában állt, megtoldva némi székely észjárással.
Védőhálókat szereltek fel, azokra meg molinókat a tulajdonos elérhetőségével és azzal a megjegyzéssel, hogy az önkormányzat nem tehet mást az életveszélyes állapot megszüntetéséért. Egyfajta szégyenpad ez némi utcai akcióművészettel, talán lassan leég majd az érintett arcokról a bőr. Mert remek ellenpélda van már bőven, az idelátogató kedvére és lehetőségei szerint válogathat a szálláshelyként szolgáló, zegzugos, romantikus villák között Arankától Belláig. Az Aranka például a hátizsákos, bakancsos turistákra fókuszál, míg a Bellától mindenkinek garantáltan leesik az álla. Iskolapéldája annak, hogyan kell egy épületet, amelynek nyilvánvalóan lelke van, megőrizni és továbbadni ízléssel és alázattal. Ahol a töltött káposzta olyan, mintha nagymamánk készítette volna, a ház bora viszont már Mészáros Páléktól érkezik. Ez a jó irány, és akkor Svájcban el lehet kezdeni felkötni a gatyát.
És ha már Svájc. Búcsúzás előtt megtöltjük palackjainkat a Kossuth-forrásból, és kiugrunk a piacra sajtért, túróért. A termékek világszínvonalúak egy közepes trappista áráért, de milyenek is lennének, ha egyszer a tehenek egész nap gyógynövényeket legelésznek! A technológiáról meg annyit, hogy a termelők éppen egy svájcit várnak, hogy együtt merüljenek el a gomolyakészítés rejtelmeiben. Az útravaló pedig a következőképpen hangzik: „Isten velük! Ide vissza kell jönniük. Ez parancs.”
Értettem, végrehajtom.
További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.
