Tordai tűzözön

Mélyen egyet kell értenünk Orbán Balázzsal, aki szerint hazánk szépsége vérlázítóan ismeretlen hazánkfiai számára is.

Nem kevésbé néptelen a falu szívében álló unitárius templom, mely az Árpád-korban épült, és amelynek „piacán”, kőfalakkal övezett udvarában is sírokat találunk. Az épület oldalában egyszerű kis emlék: az 1944 szeptemberében elhunyt Fülöp Józsefet siratja „bánatos anyukája”. Néhány lépésnyire innen, közvetlenül a kapunál fekete kőoszlop, alatta koszorúk magyar nemzetiszínű szalaggal átkötve, az oszlopon nevek sorakoznak. Agócs Gergelytől Zsuzsa Istvánig őrzi mindazon honvédek emlékezetét, akik a második világháborúban, 1944 őszén itt, Szind határában vesztették életüket. A hősi halált halt 43 magyar katona emlékműve mellett festett fatábla idézi meg a templomkertben eltemetett hét honvédet és három németet, s egy másik az ugyanekkor elesett „román, orosz, ukrán és más nemzetű katonákat”.

Hogy mi történt ezekkel a katonákkal 1944 véres őszén itt, Erdély szívében? Kékkői László főhadnagy napokban megjelent könyvét felesleges volna a „letehetetlen” jelzővel illetni. Elég annyit mondani róla, hogy aki képet kíván alkotni a második világháború kárpáti és erdélyi frontjának magyar harcairól és emberfeletti hőstetteiről, annak kötelező olvasmány a Tűzözön című kötet (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015). Bevallottan szubjektív, bevallottan nem szakszerű, nem tudományos katonairodalom ez az írásmű, hiszen, mint a szerző írja: „Távol állok a másodpercekre egyeztetett hazugságok tömegétől, melyet mindig annyira utáltam.”

A lövészárok perspektívájából, három évvel az események után, 1947-ben vetette papírra emlékeit Kékkői főhadnagy, aki túlélte az Északkeleti-Kárpátok előterében folytatott harcokat, miközben a szovjet gőzhenger Magyarország felé gördült; aki túlélt tucatnyi rohamot, miközben zászlóalja többször „elfogyott” körülötte, s több száz honvédből csak egyszerű fakeresztek maradtak. És aki még azt is túlélte, hogy az 1956-os forradalmat követően meginduló „revízióban” mint hajdani horthysta tiszt bűnösnek találtassék: katonai dokumentumait, kéziratait, térképeit elkobozzák, lefokozzák honvéddé, 1966-ban börtönbe csukják „izgatás” miatt, és szabadulása után segédmunkásként foglalkoztassák egészen nyugdíjazásáig. Csak 1991-ben kapta vissza tartalékos főhadnagyi rendfokozatát, miután Für Lajos honvédelmi miniszter hatályon kívül helyezte a törvénysértő lefokozási parancsot. 2006-ban, 89 évesen fejeződött be „mozgalmas, tartalmas, büszkén vállalható életútja”, amint a kötet zárszava fogalmaz.

A Tűzözön Kékkői főhadnagy háborús regénye. E regény azonban nem irodalmi fikció: legjelentősebb hősei 1944 szeptemberétől a tordai, a szindi és más környékbeli magyar templomok kertjében nyugszanak. Vagy valahol a szántóföldek mélyén, jelöletlen tömegsírba hányva. A tordai csata hősei a második világháborús magyar honvédség utolsó jelentősebb sikerét harcolták ki, amikor – német közreműködéssel – elfoglalták a dél-erdélyi Tordát és körzetét, majd csaknem egy hónapon át tartották a döntő túlerőben lévő szovjet és román csapatok ellen. Kékkői részese volt ezeknek a támadó és védelmi harcoknak, amelyek során több mint 2500 magyar katona veszett oda. Hogy a náci Németország agóniájának meghosszabbítása hogyan lehet hőstett?

Mint a kéziratot sajtó alá rendező és igen tartalmas jegyzetekkel, tanulmányokkal ellátó Illésfalvi Péter és Maruzs Roland fogalmaz: „Vesztes háborúban is meg lehet találni a helytállás és a kitartás példaképeit, és »rossz« oldalon állva is lehet igaz ügyért harcolni. [ ] A könyvet [ ] ajánljuk azon honfitársainkra emlékezve, akik – noha később sokféle jelzőt aggattak rájuk igaztalanul – nem voltak ideológiák rabjai, »csak« megtették a legtöbbet, amit hazájukért ott és akkor tehettek.” Ezek a honfitársaink, többnyire az első világháború vagy Trianon éveiben született fiatalemberek fekszenek a szindi templomkertben is. Hogy milyen kegyetlenséggel folytak a harcok a régi magyar város, Torda védelmében, arról tanúskodik Kékkői László évtizedekig rejtegetett, most végre megjelent könyve. No meg a feledésbe merülő tény, hogy 1944 őszén a Szind unitárius paplakában ápolt súlyos sebesülteket, a tordai csata katonáit, hadifogoly magyar honvédeket a behatoló szovjetek egyszerűen kilökdösték az útra, majd harckocsikkal eltaposták őket.