A Fidesz antikommunizmusa

A magyar jobboldal vezető pártjának története tele van ideológiai cikcakkokkal, a lényeg mégis változatlan.

Mióta a hazai jobboldal – a mögötte álló közel kétharmados felhatalmazás ellenére – egyfajta krízist él át, és az elkövetkező évek magyar politikáját alapvetően meghatározó folyamatok zajlanak körülötte, érthető módon egymást érik a fő pártjával kapcsolatos elemzések. Nemigen olvashattunk azonban olyan eszmefuttatást, amely magyarázatot ad erre a kettősségre.

Ilyenért érdemes egy kicsit visszamenni az időben. A 2014-es országgyűlési választás idején született és nem sokkal utána látott napvilágot Mike Károly közgazdász tanulmánya (Az antikommunizmuson túl. Kommentár, 2014/3.), melynek kiindulópontja éppen a fenti dilemma, vagyis az, hogy bár a magyar jobboldal eszmei szempontból nem sorolható egyértelműen valamely konkrét politikai irányzat – konzervativizmus, kereszténydemokrácia stb. – címkéje alá, sőt ez irányzatok egyes elemei hol megjelennek az önmeghatározásában, hol eltűnnek onnan, mégis van egy átfogó ideológiai alapvetés. Ez pedig Mike Károly szerint nem más, mint az antikommunizmus. A szerző értelmezésében a Fidesz mindig is a posztkommunista elit uralmának megtörését tűzte ki céljaként, legyen szó politikai vagy gazdasági elitről. Amennyiben van a magyar jobboldalnak ideológiája, az ebben a törekvésben áll.

Ennek a megközelítésnek nagy előnye, hogy segít feloldani az említett kettősséget. Az egyik oldalról folytonosnak mutatja a Fidesz pályaívét a párt rendszerváltás utáni liberalizmusától a jobboldali-konzervatív fordulaton keresztül 2010 „fülkeforradalmáig”, az alkotmányozásig és a közjogi rendszer gyökeres átalakításáig, valamint az egyre nagyobb arányú térfoglalásig a gazdaság és a média szférájában. A másik oldalról viszont arra is rávilágít, hogy a párt által hívei számára kínált eszmei-ideológiai fogódzók elsősorban az e cél eléréséért folytatott küzdelem eszközei. Ennek alátámasztására keresve sem találhatnánk jobb példát a polgári Magyarország fogalma körül néhány hónapja kirobbant vitánál: a Fidesz tanácsadója szerint politikai termékről van szó, amelyet az épp aktuális körülményekre szabtak. G. Fodor Gábor ezzel nem az elvtelenséget ismerte be, inkább azt: más alapelv jelölte ki a párt politikájának irányát.

Mike Károly úgy látja, a gyakorlatban a posztkommunizmus fogalma igen rugalmasnak bizonyult, s a politikai kihívások változásával újabb és újabb elemeket foglalt magába. Részévé válhatott a bankvilág és a pénzügyi szektor, de még akár Brüsszel is afféle új Moszkvaként, melyek ellen vég nélküli küzdelmet lehet folytatni. Ennek azonban az a hátulütője, hogy a Fidesz állandó harckészültségben maradt, és még akkor sem volt hajlandó – vagy képes – békésebb üzemmódra váltani, amikor valójában már elérte a célját. Míg a posztkommunista politikai és gazdasági elittel szembeni fellépés indokolta vagy legalábbis érthetővé tette a társadalom legkülönbözőbb szféráiba való kormányzati beavatkozást, addig az ellenfél felőrlését követően ez a hozzáállás öncélúvá vált.

Még ha a fenti gondolatmenet kissé talán elvontnak tűnik is, hozzájárulhat a jelenlegi politikai helyzet jobb megértéséhez, különösen ami a jobboldali szavazótábor helyzetét illeti. Enélkül viszonylag nehéz lenne megmagyarázni, hogyan fordulhatott elő, hogy az a választói réteg, amely 1998 és 2002 között még egy nyugatias, a középosztályra építő polgári pártot támogatott, 2010-ben, majd 2014-ben egy, a keleti nyitást meghirdető, a „keményen dolgozó kisemberre” összpontosító, az állam szerepét (túl)hangsúlyozó formációra voksolt. Nem valószínű, hogy ennek kizárólag a párthűség állt volna a hátterében. Ennél fontosabb volt a jobboldal vezető erejének az a hol kimondott, hol kimondatlan ígérete, hogy egyszer és mindenkorra leszámol a kommunizmus örökségével.

A 2014-es újabb kétharmaddal a Fidesz beváltotta ezt az ígéretet. Így talán érdemes feltenni azt a kérdést, amelyre Mike Károly hivatkozott írása sem tér ki: tulajdonképpen mit utasított el, aki a Fidesz antikommunizmusát támogatta? Ez ugyanis csak első pillantásra tűnik triviálisnak. Vannak, akik azért utasították el a kommunizmust, mert elsősorban egy „keleties”, zsarnoki rendszert láttak benne, amely csorbítja az emberi szabadságot, elfojtja az egyéni kezdeményezést, kiszolgáltatottá teszi az állampolgárt az államhatalommal szemben. Számukra a posztkommunizmuson való túllépést Magyarországnak a Nyugathoz való minél teljesebb felzárkózása jelentené, kevesebb állammal, erősebb piacgazdasággal, szilárd jogrenddel. Ám vannak olyanok is, akik mást látnak a kommunizmusban: a globális uralmi rendszer egyik arcát, amely nemzeti függetlenségünk eltiprására tör, s ha felszabadultunk is alóla, rögtön e rendszer másik arcával szembesültünk, amely semmivel sem különb az előzőnél. Így indokolt a küzdelem folytatása.

Nevezzük az első megközelítést polgári antikommunizmusnak. Ennek képviselői valószínűleg egyre kevésbé tudnak mit kezdeni az állandósult szabadságharccal, valamint a Fideszben felerősödött Nyugat- és piacellenes hangokkal. Ráadásul számukra a párt hatalomgyakorlása egyre inkább hasonlatosnak tűnik azon rendszeréhez, amely ellen mindeddig küzdött. A másik – jobb híján plebejusnak nevezhető – antikommunizmus hívei továbbra is azonosulnak a Fidesz irányvonalával; ha valamiben kételkednek, az legfeljebb ennek a hatékonysága. Számukra nem a hatalomgyakorlás módja, hanem az eredményessége vet fel dilemmákat. Ha pedig úgy tűnik, hogy a Fidesz kifulladt a permanens küzdelemben, a mai palettán már alternatíva is kínálkozik helyette, amely radikálisabban ostorozza a globális hatalmakat.

A Fidesz mindig is számíthatott elkötelezett törzsbázisára. Ezt a bázist azonban eddig sem volt csekély mutatvány egyben tartani. Hogy ez sikerült, abban jelentős szerepe lehetett a posztkommunizmussal szembeni fellépés ígéretének, amely igen különböző motivációjú szavazókat terelt egy csoportba. A párt sikereinek korlátja azonban ironikus módon éppen az lehet, hogy beteljesítette az ígéretet, leszámolt a posztkommunista elittel, s az ezt követő időszakra nem maradt más receptje, csak az immár kiüresedett küzdelem. Vannak, akiket a Fidesz azért veszített el, mert a régi ellenfél híján már nem akarnak tovább részt venni ebben a harcban, és vannak, akiket azért fog elveszíteni, mert az új ellenfél – bármely globális hatalom mint „posztkommunizmus” – ellen folytatott küzdelem gyakorlatilag megnyerhetetlen. A sikeres fülkeforradalom, ha nem is falta fel gyermekét, arra kényszeríti, hogy az alapjaitól gondolja újra saját ideológiáját.