Lehet, hogy ez a riport sem mutatja meg minden fonákját a magyar egészségügynek, mert olyan riportalanyokat és ápolócsapatot kerestünk, akik kedvesek, szeretik a munkájukat, és öröm velük lenni. Így találtuk meg Kovácsné Tóth Hajnalkát és az Orosházi Kórház fül-orr-gégészeti osztályát. Tudjuk, vannak kiégett és keserű nővérek is, szerencsére az orosháziak nem ilyenek. Még akkor sem, ha egy nap nem nyolc óra munkaidő egy ápoló számára, hanem 12 óra vagy még egy kicsit több is.
Egy műtétes napot választunk a közös munkához. Hajni 38 éves, csinos, nevetős, a Békés megyei Nagyszénáson lakik. Ezen a reggelen is négy óra előtt kelt, elkészítette a reggelit a férjének és tízéves Panna lányának, elbiciklizett a buszhoz, hogy aztán állva zötykölődjön Orosházáig. Egy főnővér ugyanis nem engedheti meg magának azt, hogy kocsival járjon dolgozni, mert az havi húszezer forintba kerülne, így meg csak kétezerbe. Férje közlekedési mérnök a vasútnál, kettejük jövedelme éppen arra elegendő, hogy tisztességesen megéljenek, de a menő kávéfőzőt vagy a mosogatógépet már ajándékba kapták. Hajni 140 ezer forintot keres főnővérként, alacsonyabb beosztású kollégái ennél kevesebbet. A nővérek nem is értik, ki és milyen paraszolvencia ellen harcol, mert ők olyat évek óta nem láttak, hacsak nem csokit vagy kávét. Maximum.
Sándor Mária, aki a Péterfy Sándor Utcai Kórház koraszülöttosztályán dolgozik – ő indította el az ápolók gyalázatos bérezése ellen tiltakozó úgynevezett fekete pólós mozgalmat –, azt mesélte, hogy a csoki, amelyet kap, általában úgy végzi, hogy odaadja valamelyik picike ápoltja testvérének, akinek a ruhájáról ordít a szegénység. A nővéreknek nincs idejük arra, hogy normálisan, evőeszközzel, ülve egyenek, csak rohanva kapnak be falatokat, ezért is van köztük annyi túlsúlyos. Jobb is, ha a betegektől kapott házi süti meg a csoki nincs kéznél.
Hajni ma 5.20-kor kezd: délelőtti csapatával, Ildi nővérrel és Kati ápolási asszisztenssel átveszi az éjszakás lányoktól az osztályt. A legtöbb beteg műtétre vár, „mindenki fel lett világosítva, vérnyomás rendben”, a többiek is jól vannak. A derengő hajnalban még csak szendergő alakok, a nap végére viszont nekünk is személyes ismerőseink lesznek. Most még van idő tisztességes kávézásra, a déli körre jócskán dél után lesz csak idő.
Hajni nyolcéves korában súlyos autóbalesetet szenvedett, darabokból rakták össze az orrát és az állát éppen ezen az osztályon, ahol most dolgozik. Akkor volt itt egy nővér, aki erőszakkal megtömte bőrös tejeskávéba tunkolt kiflivel az anyukája után zokogó kislányt, aki akkor elhatározta, ha megnő, nővér lesz, de nem ilyen. Nem is ilyen lett, pont ellenkezőleg: 2012-ben Aranyanyu Díjjal jutalmazták, amellyel az egészségügyben, oktatásban vagy szociális területen dolgozó nők sokszor láthatatlan munkáját ismeri el a Richter. Rekordszámú, kilenc jelölést kapott, a mai napig nem tudja kiktől, de egy biztos: élete végéig hálás lesz nekik, mert ez a díj kezdte felépíteni az önbizalmát. Hajni még a hagyományos négyéves középiskolai képzésben kezdett nővérnek tanulni, és utána szerezte meg a diplomás képesítést. Kérte, írjam le Klári néninek, az első ápolástan-oktatójának a nevét, akitől a legfontosabbat tanulta: minden beteggel úgy kell bánni, mintha a legszeretettebb hozzátartozója volna!
Az első jó vagy rossz példa mindenkinek meghatározó. Napokkal később, mikor Sándor Máriával beszélgettünk, ő is mondott egy nevet: Csányi Éváét, aki a Szabolcs utcai kórházban tanítgatta, és nem nevette ki, mikor meghőmérőzte a halottat, és kipukkasztotta a vénát.
Hajni úgy került ki a főiskoláról 22 évesen, hogy minden fontos dolgot tudott: szúrni, katéterezni, gyereket ápolni. A mai képzés már nem ilyen gyakorlatközpontú, mindent meg kell tanítani a fiataloknak, akik még használható gyógyszertani ismereteket sem szereznek.
– Nem az volt a nehéz, hogy a fogásokat megtanítsam, hanem a szemléletet – mesél Hajni még a hajnali nyugalomban arról az időszakról, mikor Dórit, az osztály legfiatalabb nővérkéjét tanítgatta. Egyszer komolyan Dóri lelkére kellett beszélni, de meg is lett az eredménye.
A fiatal lány – pontosabban lélekben az egész fül-orr-gégészeti osztály vele együtt – babát vár. Szeptemberig tervezi, hogy dolgozik, addig mindenki szeretgeti. Ezen az osztályon nincs tragikus létszámhiány, igaz, senki nem maradhatott három évig gyesen, és betegnek lenni sem tisztességes a többiekkel szemben, viszont országosan 25 ezer nővér hiányzik a rendszerből. Ez egyébként egyáltalán nem magyar jelenség, Európában az ápoló a második legkeresettebb szakma. A kontinens öregszik, egyre több embert kell ápolni. Az viszont már hazai specialitás, hogy van kórház, ahol cseppet sem számít kivételnek az olyan nővér, aki húsznál több ágyat lát el. Ha itt-ott akad is új dolgozó, az sokszor szakképzetlen. Nemrég egy hetven felüli főorvos mesélte: a keze alá dolgozó nővérek nem tudták, mit jelent a high (magas) szó a vércukormérőn, ezért azt jelentették, hogy a vércukorszint mérhetetlen. Kész csoda, hogy nem halt bele a diabéteszes beteg abba, hogy cukoroldatot adtak neki. Mindenki tudja, kisnővért tanítgatni olyan, mint gyerekkel főzni. Régen voltak oktató nővérek, de őket évtizedekkel ezelőtt felszívta a létszámhiány. Akinek ma papír van a kezében, elindul külföldre ötször annyit keresni, mint itthon, vagy háziorvos mellé asszisztensnek – ez könnyű munka –, esetleg szülésznőnek, mert az meg pénzes. Öreg nénit pelenkázni senki sem szeretne, legalábbis hazai bérért nem.
Sándor Mária tavasszal azért kezdte el a küzdelmét, mert olyan kevesen voltak az osztályán, hogy egyik kolléganője nem tudott ott maradni a haldokló édesapja mellett, mert nem volt, aki helyettesítse. Azóta a koraszülöttosztályon többen lettek a nővérek, de azon a héten, mikor találkoztunk, Mária sem maradhatott otthon a beteg gyerekével. Egyszer annyira fáradt volt, hogy váratlanul fordult vele egyet a világ. Szerencsére nem volt baba a kezében. Nemcsak maga miatt szeretne tisztességes bért, hanem a betegek miatt is, akik hamarosan tényleg ellátatlanok maradnak, ha nem változik semmi. Mikor az interneten rákerestem a nővérhiány szóra, egy 2001-es cikk jött fel elsőnek, amelyben már akkor azt írták, perceken belül összeomlik a rendszer, és az, hogy ez azóta még nem történt meg, csakis az emberi önfeláldozásnak köszönhető.
Nemcsak a nővérek keresnek megalázóan keveset, hanem a műtősök és a betegszállítók is, akik hetven-nyolcvan ezer forintot visznek haza végigügyelt hétvégék, 140 kilós emberek emelgetése után, és bizony sok helyen ők szólítják csak nevén a beteget, és a legnagyobb rettegés idején ők fogják a kezét.
Orosházán nincs rettegés, minden műtétes megkapta a koktélját, a gyerekkórteremben kifejezetten vidám hangulat uralkodik, mintha nem is mandulaműtéthez készülnének. Marcival és Pistivel bent van az édesanyja is, ami nagy segítség, de az értő odafigyelést nem pótolja. A gyerekekkel pillanatok alatt történhet bármi, a fül-orr-gége osztály vérzések és váratlan állapotromlások tekintetében veszélyes üzem. A beteg lélegzetvételéből észre kell venni, ha valami nincs rendben. Marci egy darabig ugrál, aztán lassan hat a nyugtató. Egyre kótyagosabb, de egy sarmőr ötévesen, a műtő kapujában is sarmőr. Amikor megkérdezem, hogy a kishúga is olyan szép-e, mint ő, álmatag tekintettel azt suttogja, hogy még sokkal szebb. Bár a nővéreknek ilyesmire nincs idejük, adnak maguknak egy percet olvadozni. Aztán kezdődik a téboly, követni sem lehet a cikázást: indulnak a műtétek, közben mosdatni kell, etetni, hőmérőzni, Keszthelyi Beáta osztályvezető főorvosnak referálni, vizitelni, utasításokat feljegyezni, és folyamatosan papírokat kitölteni. Egy beteghez, ha valamilyen anesztéziával járó beavatkozás történik vele, 15 darab különféle papír tartozik, ezenkívül számítógépes adminisztráció. A nővérpultnál folyton keres valaki valamilyen nyomtatványt, tollat, vonalkódot. Van beteg, aki érkezik, van, aki hazamegy, és van, aki akkora darab, hogy nem jó rá a benti hálóing.
Közben folyik az ambulancián a rendelés, vért kell venni, katétert kiszerelni, közben egy-két jó szót is szólni a régóta bent fekvőkhöz. Nyílik, csapódik a műtőajtó, folynak az operációk, éledeznek a műtétesek, mind mellett kell lennie valakinek, míg rendben fel nem ébred. A gyerekkórteremben a fiúk magukhoz térnek, az anyukák nem. Az egyik elájul, Hajni költögeti a gyereket, közben utasítja a szobában lévőket, hogy mit csináljanak a mamával, de már kiabálnak is utána, van valami még fontosabb, oda kell mennie. A gyerekkel minden rendben, kerül egy épkézláb felnőtt is, aki vigyáz, ki ne tépje az infúziót, Hajni szalad. Egy fiatal betegről a műtőasztalon derül ki, hogy nem toroktályogja van, hanem tumora. Ébred. „Hajni, meg fogok halni?” Két élete virágjában lévő fiatal szempár néz egymásra: „Nem fogsz! Meggyógyítunk, ne félj!” Ebbe a szobába ma még sokszor be kell jönni kezet simogatni és mosolyogni, erre az orvosoknak nincs idejük, ők sem tudják, hol a fejük, annyi a munka. Hét végén ezen az osztályon nincs is külön ügyeletes orvos, a nővéreknek kell eldönteniük, mikor kell áthívni valakit más osztályról. Az elmúlt hét végén egy kiváló karban lévő nagymama került váratlanul életveszélyes állapotba, a lányok még kedden is tárgyalják, mekkora futkosás kezdődött hirtelen. Az ügyeletes nővér és orvos esze a helyén volt, Klári nénivel minden rendben, bár még nem kelhet fel, ő már a hazamenetelt tervezi.
Ezen az osztályon igazán jó az orvosok és az ápolók közötti viszony, de itt is elhangzik: „Hajni, szaladj, ha már ott lennél, akkor is késő volna!” Szalad, egyre dagadtabb a bokája, estére belefeszül a papucsba, eddig egy percet sem ült. Az egyik betegnek transzfúzióra van szüksége, együtt megyünk a vérellátóba, öt perc séta oda, öt perc vissza, de legalább Hajni saját tempójában a friss levegőn lehet. Ez is pihenés, egészen felüdülünk. Hajni rám néz, és azt mondja, hogy ő semmi más nem akarna lenni, csakis nővér, mert mindennap más, és itt lenni életre szóló élmény. Vannak persze rosszabb napok, de akkor is „relatíve jó buli”. Kérdezem, mi volt a legfontosabb élménye. Azt meséli, egyszer egy haldokló mellett ült éjszaka, beszélgettek meg játszottak, és egyszer csak azt kérte a férfi, hogy énekeljék el, hogy „jaj, de szép kék szeme van magának”, mert ezt énekelte a feleségének, mikor udvarolt. Hajni pedig ült egy ember mellett, akinek ez volt élete utolsó éjszakája, fogták egymás kezét, és énekeltek.
Pár nappal később Sándor Mária is mesél: vekninyi ordibálókról, akik kiharcolják, hogy magára kösse őket, és úgy lássa el a többi babát; volt, akiben csövek voltak, ezért babakocsiban húzta magával a kiságyak között, mert szegények voltak a szülei, és nem tudtak vele lenni. De azért ő is szeretett volna valakinek fontos lenni. Volt egyszer egy Down-szindrómás kislány, akit a szívsebészeten ápolt, és a kislány azt kérte, feküdjön mellé, csak úgy tud elaludni, ő pedig mellé bújt, és ringatta.
És jött a döbbenet: amikor Hajninak és Máriának azt feleltem a történetükre, hogy ez csodálatos, nyilván ezekért a dolgokért csinálják, mind a két nő szinte szó szerint ugyanazt válaszolta: ezek az emlékek fájnak, mert azokban a percekben, míg a szívükre hallgattak, az eszükben az járt, hogy menniük kellene, és erre nincs idő, ez nem szabályos, nem lehet egy beteg miatt várakoztatni a többit.
Lassan délután lesz. Laci bácsi reggel hét óra óta türelmesen várakozik. Úgy beverte a fejét, hogy megsüketült, és azóta csak szájról tud olvasni; végre le tudják fektetni.
– Ha lenne nap hőse díj, akkor ezt ma maga kapná – dicséri Hajni, az öregúr kihúzza magát, és mosolyog, majd doktornőnek nevezi Hajnalkát.
– Nem vagyok orvos, bár apukám nagyon szerette volna – mondja nevetve.
– Nem is látszik magán, hogy nem orvos – csodálkozik egy másik beteg. Hajni elmeséli neki, hogy a lánya, Panni biztosan teljesíti a nagypapa álmát, jól tanul, okos, kedves, szorgalmas.
Végre mindenki végez, Tompa Zsolt műtőssegéd ma ötvenéves, quaddal díszített tortát kap, mert túlélt egy súlyos quadbalesetet. Lassan délután lesz, már csak rutinfeladatok maradnak, jön például egy fogyatékos kislány injekcióra, nem is tudom, hogy fognák le a nővérek, ha a fotósunk nem segítene, néhány vérvétel, mosdatás, simogatás, jó szó. Ha mi nem lennénk itt, Hajni papírokat töltene ki: abból az időből, amikor ápolási igazgató volt, rá maradt a túlórák nyilvántartása, és mindenféle jelentéseket meg minőségbiztosítási ki tudja, miket is meg kell írnia. Miattunk holnap hajnali négyre jön be, hogy mindennel időben kész legyen, de most jókedve van, ezt sem bánja. Kapott egy jó hírt, elmehet kongresszusra, egy helybéli mezőgazdasági cég kifizeti az ötvenezer forintos részvételi díját, amelyre saját pénzből nem telne. Hajni szerencsés, mert megkapja a vezetői pótlékát, így keres 144 ezer forintot, de ez nem minden nővérre igaz. Nem csak neki elérhetetlen vágya, hogy eljusson Párizsba, és az Eiffel-toronyról integessen Pannival Csabinak, férjének. Az angolnyelv-vizsga is várat magára, mert nincs miből fizetnie az 1500 forintos óradíjat.
Pesten pokoli vihar tombol, Orosházán a madarak hirtelen a föld közelében kezdenek szállni, szürke lesz a táj, messze villámok cikáznak. Iszonyatos nyomottság vesz mindenkin erőt, izzadunk és lihegünk. Hajni megkezdi a munkanapja 14. óráját, átadja az éjszakásoknak az osztályt – ugyanannak a két kolléganőjének, akik reggel mentek el! –, lelkükre köti, hogy beszélgessenek a tumoros beteggel, mindenkit a keresztnevén említ, a férfikórtermet megdicséri, Laci bácsit szentté avatja. Ha nem vinnénk haza, még főne kicsit a buszon, mielőtt otthon nekikezd a házimunkának. A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara II. szakdolgozói kongresszusán, Siófokon az lesz előadásának a címe, hogy Betegágytól az önbecsülésig.
Fekete pólóban. Sándor Mária, a Péterfy Sándor Utcai Kórház ápolónője idén áprilisban valami olyat tett, amelyre az egészségügy helyzetébe belefásult magyar közvélemény is felkapta a fejét. Fekete pólóban ment dolgozni, hogy felhívja a figyelmet maga és a kollégái tarthatatlan helyzetére, illetve az elmaradt túlórapénzek kifizetésére. Döbbenetes szolidaritási hullám indult el: százával kerültek fel fekete pólós dolgozókról készült fotók a Független Egészségügyi Szakszervezet közösségi oldalára. Mária első felindulásában felmondott, végül mégsem hagyta el a munkahelyét, mert nem teheti meg a kollégáival, hogy magukra hagyja őket. Azóta egymást érik a demonstrációk, az Őszintén az Egészségügyről Akciószövetség például szegénykórházat állít fel a Nemzetgazdasági Minisztérium előtt, a József Nádor téren. A „kórházban” folyamatos ügyeletet tartanak. Céljuk bemutatni a magyar egészségügy jelenlegi és a szükséges kormányzati beavatkozások nélküli jövőbeli állapotát, vagyis azt, hogy mi fog történni, ha nem emelkednek a bérek. A szegénykórház július elsejéig, a Semmelweis-napig fog állni. A záróesemény újabb demonstráció lesz, amelynek az Őszintén az Egészségügyről Akciószövetség lesz a szervezője.
