Baalbek és a klímaláda

Csontváry életműve rövidesen útra kel Baranyából Budapestre. A pécsiek aggódnak a városból elszállítandó képekért, a helyi Csontváry-tárlat időszakos bezárásáért.

Az akkor még Fehérvári útnak nevezett, a lágymányosi mocsarak mellett átlósan húzódó mai Bartók Béla úton alig volt forgalom, a ház előtt viszont, ahol a Hadik kávéház található, több ökrös szekér is állt. A lépcsőházból lesiető ifjú építész, Gerlóczy Gedeon néhány lépés után, mintha villámcsapás érte volna, különös belső parancsra visszafordult. Az imént elhagyott lakásban csarnoki fuvarosok alkudoztak a hatalmas, jó minőségű, „mázolmányokkal” összekent vásznakra. Kiváló alapanyagnak tartották a szekereket fedő, az időjárástól az árukat védelmező ponyvához. Éppen ezért rökönyödtek meg, amikor a visszatérő Gerlóczy a vásznak nagy részére vételi ajánlatot tett. A család elévülhetetlen érdeme, hogy – bár kis híján tettlegességig fajult a dolog, hiszen a szállítási vállalkozók azt hitték, csupán az árat kívánja felverni a pályakezdő építész – alig jutott valami a Vámház körúti csarnokba.

Curriculum vitaeje szerint a „mázolmányok” alkotóját, az ifjú patikussegéd Csontváry Kosztka Tivadart hasonló villámcsapásszerű szózat érintette meg annak idején Iglón ökrös szekerek rajzolása közben, s dőlt el abban a pillanatban, hogy a napút festője lesz, „nagyobb Raffaelnél”. Az évtizedek múlva világjárásnak indult művész életében nem aratott sikereket. A Japán kávéház teraszán ülő, őt dilettánsnak tartó alkotótársak a sötétbarna ruhát viselő komoly férfit folytonosan ugratták, rossz nyelvek szerint tőlük származik az anekdota is Kosztkának a beteg uralkodóhoz intézett táviratáról: „A királyt a napra kitenni. Csontváry” – sürgönyözte volna állítólag Ferenc József kedvelt rezidenciájába, a Schönbrunnba. A felső-magyarországi cseh megszálláskor aztán odaveszett a bérbe adott gácsi patika jövedelme s vele a művész létalapja is; az 1919-es proletárdiktatúra alatt elgyöngülve a János-kórházban halt meg.

Életművének hányatott sors jutott osztályrészül az után is, hogy Gerlóczy Gedeon megmentette a képek nagy részét. Elismerést szórványosan kapott, Bernáth Aurél még 1946-ban is Csontváry ürügyén az elmebetegek festészetéről értekezett, négy alkotását tartva mindössze értékesnek. Az 1949-es párizsi tárlatot követően a Csontváry-vásznak a Szépművészeti Múzeum pincéjébe kerültek összecsavarva, egymás hegyén-hátán keveredve. Hosszú idő után az első, 1956-os kiállításán együtt szerepelt más, az ötvenes évek elején politikai okokból hozzá hasonlóan megbélyegzett művészekkel, Rippl-Rónaival, Egryvel, hogy aztán tíz esztendő múlva elérkezzék végre a Csontváry-oeuvre kései, azóta is tartó reneszánsza.

1963-ban komoly munka jelent meg a festőről Németh Lajos tollából; közben a még mindig Gerlóczy tulajdonában lévő képek az ország legkülönbözőbb pontjain tűntek föl, leginkább múzeumok tárlatain. Összegyűjtésüket ugyan régóta tervezték, ám sokáig komolyabb lépés nem történt az ügyben. Két tényező találkozása oldotta meg a kérdést: a hetvenes évei derekán járó Gerlóczy Gedeon fontosnak tartotta, hogy halála előtt rendeződjék a Csontváry-hagyaték sorsa, a pécsi Janus Pannonius Múzeum pedig szívesen befogadta volna a páratlanul értékes anyagot. Különös, legendáriumba illő találkozás nyomán ért révbe végül az életmű: a pécsi múzeum képzőművészeti gyűjteményének vezetője, Romváry Ferenc művészettörténész, lekésve a Pestről hazafelé tartó vonatot, megkereste Gerlóczyt.

A hagyomány szerint ekkor állapodtak meg a képek ügyében. Sokat segített az akkori Baranya megyei műpártoló tanácselnök-helyettes, Takács Gyula is, aki vállalta, hogy meggyőzi a helyi vezetőket a Csontváry-örökség befogadásáról. Hosszú előkészítő munka után 1973-ban nyílt meg az állandó kiállítás az addig technika házaként működő korábbi egyházmegyei alapítványi székházban, a monumentális festmények a régi bálteremben leltek otthonra. (Akkor még nem kellett falat bontani, az alkotások ugyanis – meglehetősen rossz állapotban – hengerelve érkeztek Baranyába.)

A nagyszabású tárlat anyagát részben a múzeum, részben a Kulturális Minisztérium vette meg Gerlóczytól. Az idős építész a szerződésben szerepeltette a feltételt – ez okozza többek között a pécsiek jelenkori aggodalmát –, amely szerint az anyagnak vissza kell kerülnie Budapestre, ha ott egyszer majd a Csontváry-múzeum megépül. A helyiek annak idején azért is szívesen belementek az alkuba, mert akkoriban efféle nagyobb fővárosi beruházás illuzórikusnak tűnt. A fokozatosan gyarapodó tárlat felpezsdítette Pécs kulturális életét, az épületben, illetve előtte koncerteket, felolvasásokat tartottak. (Az alapítás óta került ide többek között a Selmecbánya látképe és a Jajcei vízesés. A taorminai görög színház romjai viszont soha nem járt Pécsett, több mint negyven esztendeje a várbeli Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg.)

A képeket klimatizált csomagolásban, ha minden igaz, rövidesen Budapestre szállítják, s július 5-én – kiegészítve egyéb művekkel, például a Taorminával – grandiózus, 97 művet befogadó időszaki Csontváry-tárlat nyílik a Várban, a Honvéd Főparancsnokság nemrégiben renovált csonkjában. Bár senki sem állította, hogy az alkotások többé nem térnek vissza a Janus Pannonius Múzeumba, a pécsiek mégis aggódnak. Amiatt például, hogy a múzeumi törvény szerint a közintézmények által birtokolt műalkotások a kilencvenes évek elején jogilag a múzeumok tulajdonába kerültek. Az egyébként érthető döntés nyomán a városban őrzött, hajdanán a minisztérium által megvásárolt festményeket ekkor jegyezték be a nemzeti galéria leltárkönyvébe.

Végleges elvitelük útjában nem áll tehát törvényi akadály. Nem növelte a bizalmat Molnos Péter néhány esztendeje megjelent Csontváry – Legendák fogságában című kötetének Kieselbach Tamás által jegyzett előszava sem. Az ismert műkereskedő, galériatulajdonos ebben egy jövendő várbeli Csontváry-múzeum mellett tette le a garast: „Olyan helyet kell teremteni, ahol Csontváry képeiért nem kell órákat autózni, nem kell az elmúlt kor hangulatát idéző vörösmárvány lépcsőket megmászni. [ ] Üzenet lehetne, hogy képesek vagyunk a XX. század mindent széttördelő magyar történelme után összeterelni múltunk darabjait ”

Aggódnak a szállítás körülményei miatt is. Amikor a nyolcvanas években nemzetközi kiállításokon vettek részt a hengerelve utaztatott képek, komoly károk keletkeztek. A prágai Rudolfinum és a drezdai képtár szakembereinek bevonásával tartott alapos vizsgálat meg is állapította: a művek állapota rossz, ide-oda vitelük nem ajánlott. Most hengerelés helyett – erre állagmegóvási okokból nem lenne mód – állítva, úgynevezett klímaládákban szállítják Budapestre a festményeket. A függőleges utaztatás azonban feltehetően újabb károkkal jár. A rázkódás szakértők szerint ugyanis a megszáradt festékanyagot lepergetheti a vászonról. A Baalbek és a Mária kútja Názáretben ráadásul csak úgy vihető ki a pécsi múzeumból, ha a főkapu fölötti részt ideiglenesen kibontják. A helybéliek egyébként udvariatlanságnak tartják azt is, hogy a különleges életmű darabjait éppen az idegenforgalmi szezon elején viszik el.

Hogy joggal borzolja-e nemcsak a pécsi lokálpatrióták kedélyét a pesti tárlat, szenvednek-e károkat a képek, s ha igen, mekkorát, azt természetesen nehéz lenne előre megmondani. Tény, hogy hivatalos tényezők írásban garanciát vállaltak a legfontosabbakra: az anyag visszatér, s 2016 februárjától ismét megtekinthetik az érdeklődők, a Csontváry művészetét kedvelők. Megígérték azt is, hogy a fél évnél valamivel hosszabb pesti kirándulásból adódó múzeumi bevételkiesést pótolják, a bontással keletkező, bejárat fölötti lyukat pedig megszüntetik, a homlokzatrészt eredeti állapotában visszaépítik.

A baranyai megyeszékhelyen azonban lélektani oka is van a Csontváry-képek ügyében felbukkanó bizalmatlanságnak. A város kulturális élete – habár működik a szépen megújított Zsolnay kulturális negyed, s elkészült a „kis Müpa”, a Kodály Központ is – sok tekintetben hanyatlik: több galéria bezárt, a Pécsi Kulturális Központ Színház téri, belvárosi épületébe hivatal, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ költözött. Az egykor fal határolta óváros számos mellékutcája elhanyagolt, piszkos.

A július 5-én nyíló tárlat másik fontos, Csontváry ürügyén ismét felbukkanó problémára világít rá. A közelmúltban megújított egykori Honvéd Főparancsnokság egyemeletes csonkjának máig nem sikerült valódi funkciót találni, feltehetően ezt fedik el a grandiózus időszaki tárlatok. Kallina Mór neoreneszánsz homokkő épülettömbjének kicsiny, a polgárváros régi házainak helyén meghúzódó töredéke jelenleg az egyetlen választóelem a Dísz tér és a Szent György tér, azaz a várnegyed és a királyi vár között.

Jó eséllyel a palota kapuja lehetne, ha eldőlne végre, mit is akarnak kezdeni vele az illetékesek. (A tanácstalanságot mutatja, hogy a sokáig romként álló volt főparancsnoksággal összeépült, a Honvédelmi Minisztériumnak egykor otthont adó Szent György utcai szárnycsonkot 2003-ban elbontották, az utána kiírt tervpályázat pedig botrányba fulladt.) További kérdés, hogy a Honvéd Főparancsnokság bejáratát nem kell-e ideiglenesen kiszélesíteni a Baalbek és a Mária kútja Názáretben megérkezése előtt.

Nem tisztázott az sem, hogyan viszik föl a lépcsőn a hatalmas méretű, kétmázsányi alkotásokat, s mihez kezdenek a fordulóban.

A pécsiek aggodalmában szerepet játszik a szomorú mulasztás is: a városnak, birtokában a hatalmas képzőművészeti kinccsel, régen meg kellett volna teremtenie a Csontváry-kutatóközpont s egy hozzá kapcsolódó, nagy ívű, országos jelentőségű avantgárd múzeum és centrum alapjait. A körülmények végül is adottak: a nyolcak megfelelő módon képviseltetik magukat a városban, Kassáknak számos alkotása látható, igaz, hírek szerint az állandó Martyn Ferenc-kiállítás bezár, helyére régészeti anyagok kerülnek. Tán még most sem késő, hogy a pesti kiállítás nyomán támadt perpatvar tanulságait levonva állami támogatással végre megszülethessen a pécsi Csontváry-központ. A nagy múltú város biztosan megérdemelné.