Ám a pedagógusnap valójában nem alkalom, inkább ürügy, hogy évente egyszer kötelező lózungokkal kedveskedjünk nekik, s legalább szavakban jóvátegyük mindazt, amit év közben kis lenézéssel rájuk szórunk.
Vannak szerencsére üdítő kivételek. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere közéjük tartozik. Igaz, ő legalább nem képmutató; az ünnepen sem rejti véka alá véleményét, legfeljebb díszcsomagolásban, tapintattal tálalja a nagyközönségnek. „Jó tanárnak lenni lehet, hogy eddig luxus volt, de mostantól kötelező” – jegyezte meg a tavalyi pedagógusnapon, amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetemen elismeréseket adott át.
Nagyítóval kell keresnünk tehát a jó tanárt, juthatunk a mondat nyomán a következtetésre. Persze fogalmazott nyíltabban is a miniszter, igaz, akkor nem volt ünnep. Egy 2012. őszi gödöllői szoboravatáson, a szakszervezet által felröppentett iskolai munkabeszüntetés előtt például arról beszélt, hogy „a pedagógusok nem akarnak dolgozni”. Inkább sztrájkolnak. Tekintsünk el attól, hogy ildomos-e egy kormányembernek a sztrájkjogot, ha közvetve is, de kétségbe vonni, s maradjunk a pőre kijelentésnél! Balog Zoltán utóbb a kimerültségére hivatkozott, s elnézést kért, valami mégis jóvátehetetlenül elromlott. Egyrészt a kifakadó fáradt őszinteség hitelesebb a fennhangon kimondott pardonnál, másrészt nem tekinthetünk el a szomorú ténytől, hogy a „szerencsétlen mondat” egybevág nemcsak a „jó tanárnak lenni luxus” tétellel, hanem a kormányzatnak a tanerők életét megváltoztatni kívánó döntéseivel is. A lenézés, a gyanakvás megüli a mindennapokat. A pedagógustársadalom elismertsége, tekintélye rendkívül alacsony, tegyük hozzá, többnyire rajta kívül álló okok miatt. Ezért sem szerencsés, ha a mindenkori kormányzat meggondolatlanul csak olajat önt a tűzre.
Mondom, maguk az utóbbi néhány évben kihirdetett jogszabályok sem erősítik a tanárok helyzetét.
A Fidesz előző mandátuma idején megteremtett pedagóguséletpálya-modell nyitányaként gyakorlatilag felemelték a pedagógusok óraszámát, s a fizetésnöveléssel együtt megszüntették a helyettesítésért, a túlóráért arányosan járó pluszpénz juttatását. Nem árt, ha tudjuk, a többletbér súlyosabb terhekkel jár együtt. S a sajnálatos tényt se feledjük, hogy a kéz, amelyik ad, a következő mozdulattal el is vesz. Nem csak a helyettesítési és a túlóradíjak megkurtításával. A tanároknak az új rendszer szerint bizonyos időközönként kötelező továbbképzéseken részt venniük – a saját költségükön. Az okítás díja nemritkán a százezer forintot közelíti. Az hozzám eljutott első beszámolók elkeserítőek: pedagógiai módszerekről olyan szakértők terjesztik az igét, akik évtizedek óta nem álltak katedrán, s legfeljebb halvány emlékeik lehetnek a tanári munkáról. Hogy mindemellett a szaktárgyi továbbképzés mire használható s mire nem, arról korai lenne nyilatkozni. Tény viszont, hogy olykor a diákká vedlett pedagógusok javítják ki zavartan, kellő tisztelettel újdonsült oktatóik tárgyi tévedéseit.
