Kolbász a kottatartóban

Pál István Szalonna a fatornyos népzenéről, az idősek tiszteletéről és a kiirthatatlan kultúránkról.

– A Megidézett Kárpátalja – Hágókon innen és túl című produkció köszönet a szülőföldjének?
– Igen, és fontos volt beszélni arról is, hogy mi miként nőttünk fel Kárpátalján. A szovjet rezsim ott volt minden borzalmával, ennek nem örültünk, de a falusi embereknek nem volt bajuk egymással. Amikor gyűjtöttünk vagy együtt zenéltünk, akkor nem voltak ellentétek, az utolsó szelet kenyerüket is ideadták. Fontos volt megmutatni a régió zenei sokszínűségét, mert keveset tudunk róluk – Magyarországon nagyjából a técsői banda jelenti a kárpátaljai népzenét. Színes paletta ez is, ezért szedtük össze az összes elemét.

– A szülőföldje most nagyon intenzíven jelen van az életében: a beszélgetésünket megelőző estén, a Nemzeti Összetartozás Napján kárpátaljai kollégista gyerekek ebédjére gyűjtve hegedült, és két nap múlva is fellép a Magyar Művészeti Akadémia Kárpátaljáért szervezett jótékonysági estjén.
– Az elsőt Bernád Ferenc gitárművész barátom szervezte, ő is kárpátaljai. A másik a pesti Vigadóban egy egész napos program, az egész családom szerepel, egyházi zenét, klasszikus muzsikát, református zsoltárokat és népzenét is játszunk. Tudja, nálunk régen a nemzetiség a vallást is jelentette: az ukránok voltak görögkatolikusok, az oroszok pravoszlávok, a szászok római katolikusok és a magyarok reformátusok.

– Hol tart a táncházmozgalom Kárpátalján? Ez a régió eddig valahogy kimaradt a mozgalomból.
– Több mindennek is köszönhető a lemaradás. A magyar nyelvterületnek van két régiója, amely mindig egy lépéssel hátrébb van: Délvidék és Kárpátalja. A másik gond, hogy a nagy hivatásos együttesek vezetői mindig Moszkvára vagy Kijevre figyeltek, és azt akarták táncolni, amit onnan láttak. A néptáncmozgalom ennek pont az ellenkezője: arról szól, hogy megmutassuk, hogyan táncoltak a falvakban. Ez nem fért bele a Mojszejev-féle elképzelésbe, a grandiózus képekbe, amikor negyven ember egyszerre ugrik fel és csap rá a cipője orrára, mert meg akarja mutatni, hogy ő, egykori balettosként, erre is képes. Tiszapéterfalván húsz éve van népzene és -tánctábor, de igazi szárnybontogatásról egy-két éve beszélhetünk. Egyre több szervezet tartja ezt a mozgalmat fontosnak, én is rendszeresen hazajárok. Két éve szinte házról-házra járva bekopogtattam pedagógusokhoz, és számukra elindítottunk egy mesterképzést a beregszászi főiskolán. Százhúszan vesznek részt rajta, és valami beindult – azóta alakult öt-hat népzenei banda, táncegyüttesek jöttek létre, az iskolákban táncolnak a gyerekek. Merem remélni, hogy most már leállíthatatlan a folyamat és önképző ereje van. Rengeteg segítséget kaptunk a Hagyományok Házától és másoktól, és most már lassan kimondhatjuk: működik a táncházmozgalom Kárpátalján is.

– Ön az egyik legjobban foglalkoztatott népzenész, és szinte minden közönség előtt játszik: augusztusban például a Szigeten is fellép. Hány koncertet ad évente?
– Ha az Állami Népi Együttes előadásait is beleveszem, akkor háromszáz körüli fellépésünk van évente. Az egyik zenei jogvédő iroda kérésére nemrég azt is felleltároztam, hogy eddig hány lemezen játszottam, ez a szám ötvenegynél tart. A lista nagyon színes, a Kormorán Wass Albert-kiadványától a Szalonna-bandás autentikus lemezen át a Kispál és a Borz jubileumi albumáig. Egy dolog állandó: mindeniken népzenét hegedülök.

– A Szalonna és bandájának második lemeze aranylemez lett. Hogyan fogy a friss kiadvány, az Útravaló?
– Hála a fennvalónak, nagyon jól! Amikor a bandát megalapítottam, kész elképzelésem volt az első három lemezre. Először meghívtam mindenkit, akivel eddig muzsikáltam, ezért lett Örömzene az első album címe. A Népzene a Kárpát-medencéből című kiadvánnyal az volt a cél, hogy megmutassuk, milyen széles és színes profillal rendelkezik az együttes, különböző tájegységek népzenéjét muzsikálva. A harmadik album fő üzenete a tisztelet az alma mater iránt, ahol és akiktől tanultam. Murzsa Gyula prímásnál inaskodva ismertem meg a Felső-Tiszavidék gyöngyszemeit, a szatmári muzsikát, ő meg is szólal archív felvételekről az albumon. Kölyökként nagyon komoly útravalót kaptam tőle, és nem csak zenei értelemben: megtanított arra is, hogyan kell viselkedni azokkal, akik megfogadtak, hogyan kell egy zenekart vezetni, miként kell embernek maradni. Régen az igazi cigány zenészeknél alap volt a tisztelet és alázat. Kis falvakban ma is így van: ha bemész megfogadni egy prímást, az behív a házába, és amíg a felesége megkínál valamivel, ő bemegy a szobába és felvesz egy fehér inget és úgy ül le veled beszélgetni.

– Tudja már, mi lesz a következő lemezen?
– Tudom, de megeshet, hogy csak jó pár év múlva jön össze. A magyar hegedű lesz a címe, és arról szólna, amit az egész világon ismernek rólunk: magyar cigányzene, magyar dzsessz, klasszikus és avantgárd zene, végül a népzene. Jó barátaimmal készülne egy élő felvétel: a jazzt egy fiatal cigányprímás, Sárközi Lajos barátom játszaná, az avantgárd hegedűst természetesen Lajkó Félix, a klasszikust Kelemen Barnabás, Radics Ferenc a cigányzenét, a népzenét pedig én képviselném. Az a vágyam, hogy megmutassuk országnak-világnak, tehetséges fiatal kölykök vannak nálunk, akik komolyan gondolják, hogy magyarok.

– Azt mondják a szakemberek, hogy Pál István Szalonna érkezéséig a kávéházi cigányzene és az autentikus népzene között nem volt átjárás, de ön összehozta a két tábort. Hogyan sikerült ez?
– Nyitottság kérdése. Amikor a táncházmozgalom elkezdődött, az autentikus népzenét már nem nagyon ismerték Magyarországon, ezért érthető volt a nagy öregek törekvése, a „vissza a gyökerekhez”. A népzenében találkoztak egy eszméletlen őserővel – ennek a kávéházban nem volt helye, hiszen ott nem az volt zene funkciója, mint egy bálban vagy lakodalomban. A kávéházi zene inkább virtuóz háttérzene, míg a tánchoz ritmus kell, nem lehet túlcifrázni. A másik szakadék, hogy a cigányzenészek technikailag sokkal magasabb szinten álltak, mint azok, akik egyetemista korukban elkezdtek vonós hangszereken játszani – előbbiek ugyanis generációkon keresztül adták át egymásnak a tudást. Így alakul ki az, hogy mindkét tábor kicsit lenézte a másikat: egyik jobban hegedült, a másik a tisztaságot kérte számon. Én otthonról azt a szemléletet hoztam, hogy nem huszonkétféle magyar kultúra van, hanem egy, amelynek vannak gyönyörű szeletei, és ezek hatással voltak egymásra. Nem azt mondom, hogy ezeket össze kell katyvaszolni, tudni kell mindegyiknek a helyét, de ezek egymást nem zárhatják ki. Ma eljutottunk odáig, hogy fiatal cigányzenész ismerőseim – akik szenzációs muzsikusok különféle kávéházakban vagy akár a Száztagúban – eljönnek egy táncházba, megisznak egy sört és élvezik a magyar népzenét. És én is örömmel eljárok éttermekbe meghallgatni például Sárközi Lajoskát, Radics Ferit, Lakatos Miki bácsit vagy másokat. Nem ellenfelek vagyunk, hanem segítjük egymást. Jó sok év kellett, amíg mindkét fél tudott nyitni a másik felé, és ez csak akkor működik, ha mindent a helyén kezelünk.

– Alázat és kemény munka, ez a titok?
– Mindenki a sikerbe akar kapaszkodni, de az odáig vezető utat nem mindenki akarja végigjárni. Én akkor örülök igazán a sikernek, ha megdolgoztam érte – a túl korán jött elismerésnek nincs értéke. A világ nem így gondolja: ma már egy tehetségkutatónak köszönhetően tíz perc alatt sztár lehet valaki, miközben fel sem tudja dolgozni a folyamatot.

– Azt tudtam, hogy egy népzenei tábor alatt lejátszott focimeccsen szalonnával „doppingolt” és emiatt kapta a becenevét, de az meglepett, hogy hosszabb utazások előtt a hegedűtokba bepakol lefóliázott szalonnákat. Most is készül erre? És miért?
–  Már kivettem a kamrából a méretre vágott viski szalonnát, húscsíkokkal. A tokban van egy cipzáras rész a kottáknak, de én abból keveset viszek, ezért hasznos dolgokkal töltöm ki az üreget. De a bőröndbe is pakolok két kiló kolbászt és egy nagy darab sonkát. Ez mindig ott van mellettem, mert ezeket az ízeket szeretem. Minden kultúrára nyitott vagyok, de nem mindent szeretek – a szalonna és a kolbász azért van, hogy amikor este, egy nehéz fellépés után a világ bármelyik pontján leülök, egy kicsit otthon érezzem magam. Meghántok egy hagymát, vágok egy vékony szelet szalonnát és pár karika kolbászt, megeszem egy kis kenyérrel, és helyreáll a rend bennem. Volt olyan, hogy kilenc kilókolbász vittem ki Szingapúrba az együttesnek, akik ott voltak már egy ideje Ázsiában, és szinte sírtak örömükben.

– Nem volt ebből soha problémája a határon? Mi nemrég Argentínában könnyes szemmel néztük, ahogy a vámosok előttünk a szemétbe őrölték a tőlünk elvett három rúd téliszalámit.
–  Amerikában állati eredetű hulladéknak minősítették és könyörtelenül elvették az útravalóm. Életem egyik legfájóbb pillanata a magyar határon ért gyerekként, évtizedekkel ezelőtt, amikor még Kárpátalján laktam. Jöttünk az ismerősökhöz szilveszterre, és akkoriban nagyon nehezen lehetett húst kapni nálunk. A szüleim valahonnan szereztek, megfüstölték és egy napig főzték, hogy megfelelő állagú legyen, de nekünk, gyerekeknek nem lehetett megkóstolni sem, mert kellett az ünnepségre. A határon a vámos kiszúrta és ki akarta dobatni a kukába. Elképzelhetetlen fájdalmat éreztem – leültem, és a felét megettem, mert több nem fért belém.

– Akkor a szalonna név nem egy kitalált márka, mint másnak a baseballsapka.
– Dehogy, én tényleg szeretem a szalonnát. És erre már sokan rá is játszanak: Beregszászban legutóbb a színpadon egy gyönyörű „koleszterincsokrot” kaptam házikolbászból és füstölt szalonnából, meg is ettük a koncert után. Amikor az angol királyi családnál játszottunk, szigorú ültetési rend volt az asztalnál, és az én névtáblámon a Pál István helyett az állt: Mr Bacon, vagyis Szalonna úr. Nem sértődtem meg, ott egészen mással voltam elfoglalva: lenyűgözött az, hogy ezek a fontos emberek a mi népzenékre voltak kíváncsiak. Nagy megtiszteltetés, hogy eddig már háromszor játszhattunk nekik.

– A családban mindenkinek klasszikus zenész diplomája van. A sors iróniája, hogy önnek, aki „csak” népzenész, adatott meg, hogy bejárja a világot a muzsikával?
– Érdekes felvetés, szerintem annak köszönhető, hogy jó klasszikus zenészből rengeteg van a világban, de a magyar nép muzsika mindenütt kuriózum. Azt szoktam mondani, hogy a mi „fatornyos népzenénk” jó ajánlólevél a New York-i Metropolitantól a világ talán leghíresebb folklórfesztiváljáig, a Smithsonianig. Utóbbi két éve volt Washingtonban, mi két hétig muzsikáltunk és nem túlzás azt mondani, hogy több millió ember jött el oda. Ez ez fantasztikus dolog, biztos vagyok benne, hogy ilyen szinten a magyar kultúra még nem mutatta meg magát a világban.

– Pályáztak az idei Word Music Expóra is, amelyet az ősszel Budapesten tartanak?
– Nem, mert nagyon nehéz bekerülni. A magyar népzenei bandáknak van egy nagy hátrányunk: nagyon kevesen rendelkeznek olyan videoklipekkel, promóciós anyagokkal, amelyek kellenek egy ilyen szintű rendezvényen való részvételhez. Nekünk nincs ilyen, ezért nem is pályáztunk, de még nem kizárt, hogy meghívottként felléphetünk.

– Az együttes a közmédia nagyszabású produkciójának, a Fölszállott a páva népzenei tehetségkutatónak a házigazda-zenekara. Idén hat és tizennégy év közötti kisgyerekek fognak szerepelni, milyen nekik zenélni?
– Olyan hálás dolog, mint gyerekeknek muzsikálni, kevés van – évek múlva is odajönnek hozzám, és felemlegetik, hogy húztuk nekik a talpalávalót. Hihetetlen tudásuk van, szerintem nagy meglepetést fog okozni a nézőnek is a “gyerek-páva”, ahogy mi magunk között nevezzük a produkciót.

– Túl vagyunk azon, hogy egy kamasznak ciki néptáncra járni? Volt ilyen időszak Magyarországon.
– Biztos vagyok benne, hogy túl vagyunk ezen, de még kétségkívül van egy fogyatkozó réteg, aki így gondolkodik. Aki egy ideig néptáncot táncol, az megtanulja az idősek tiszteletét, megtanul mozogni, egy lányt felkérni, és nem úgy gyalogol az utcán, hogy esnek le a végtagjai. Közösséget ad, barátokat szerez, és nem utolsó sorban jó buli is.

– Kolumbiában egy Barranquilla nevű településen voltam egy karneválon, ahol több tízezer ember egy egész éjszakán egyetlen táncot, kumbiát járt. Önként jöttek, élvezték, nem panaszkodtak a zenekarnak fél óra után, hogy húzzon mást is végre. Elképzelhető, hogy mondjuk az Erzsébet hídtól a Keleti pályaudvarig tartó területen sok százezer ember valaha marosszékit táncoljon?
– Latin-Amerikában nem volt egy ötven évig tartó kurzus, amely az efféle gondolkodást irtotta. Nálunk mozgalmakat akartak létrehozni, nem saját identitást megőrizni. De nem kell elkeseredni: minden régiónak van saját fesztiválja, minden huszonöt kilométerben nap néptáncegyüttes, a művészeti oktatásban benne van a néptánc. Kiirthatatlan a kultúránk, és az elmúlt tizenöt-húsz év alatt sokat változott jó irányba a helyzet. A helyzet nem reménytelen – ki tudja, ötven év múlva nálunk is lehet olyan, mint amit Kolumbiában látott. Lehet siránkozni, de jobb, ha helyette dolgozunk – ha mindenki tisztességgel elvégzi a saját feladatát, holnapra jobb lesz a világ.