Mi fáj, gyere, mesélj!

Bárki lehet befutó a divatterápiák hatalmas piacán?

Mielőtt annak taglalásába kezdenék, hogy miért veszélyes megfelelő végzettség nélkül egy másik ember lelki folyamataiba beavatkozni, el kell mondanom, hogy nekem is van Hellinger-terapeuta végzettségem, vagyis hivatalosan is vezethetnék családállítást – sőt vezettem is gyakorló állítást –, de addig, amíg meg nem szerzem a pszichológusdiplomámat, nem tartom etikusnak azt, hogy más emberek személyes és családi tudattalanjába belépjek bármilyen jó céllal is. Ezzel a véleményemmel kisebbségben vagyok.

Még csak azt sem állítom, hogy igazam van, hiszen éppen Bert Hellinger, ennek az egyébként csodálatos módszernek a kidolgozója tette a képzést szabaddá. Ő volt az, aki azt mondta, hogy a módszert bárki bármilyen előképzettség nélkül megtanulhatja, és ha levizsgázott, alkalmazhatja is arra való hivatkozással, hogy az úgynevezett morfogenetikus tér, amelyben a családállításon részt vevők képviselik a kliens családtagjait – vagy fogalmakat, szervezeti egységeket stb. –, csalhatatlan. A módszerrel ártani nem lehet. Nos, én ebben nem vagyok biztos, mert hibázni igenis lehet, mert ez is része a tanulási folyamatnak, de ma már azt gondolom, hogy a különféle terápiákon szerzett negatív élményeim jelentős része kiküszöbölhető lett volna, ha elsőre megtalálom azokat a szakembereket, akik tisztában vannak a pszichológia tudományának alapjaival. Igaz, ezek közel sem olyan lelkesítően izgalmasak, mint a spirituális tanok.

Így tehát én is elkövettem azt a három alaphibát, amely életben tartja a divatterápiák hatalmas piacát nemcsak itthon, hanem a világon mindenütt: 1. elhittem, hogy lehet könnyen, gyorsan, komoly belső munka nélkül gyógyulni vagy változni; 2. elhittem, hogy a lélek úgyis érti az „itt és most” igazságát, és nincs szükség terápiás vezetésre; 3. eszembe sem jutott szakirányú végzettséget igazoló papírt kérni azoktól, akikhez fordultam, mert nem is tartottam fontosnak.

Egészen addig, míg néhányszor össze nem tört a lelkem.

Ma minden kétséget kizáróan a pszichológia az egyik legdivatosabb és leginnovatívabb tudományág, amelyhez nemcsak hatalmas érdeklődés, hanem még hatalmasabb piac is kapcsolódik dollárban is csak milliárdokkal kifejezhető hozammal. Gondoljunk csak a rengeteg könyvre, magazinra, előadás-sorozatra és természetesen a terápiákra is, amelyeknek az áruk itthon alkalmanként tíz- és húszezer forint között mozog a piacon! Mindeközben társadalombiztosítási alapon terápiához jutni hónapos várakozás. Tudjuk, hogy alig van szakember, betöltetlenek az állások, a pszichiátriákat bezárták, és segítségre szoruló emberek ezreit eresztették szélnek.

Most azonban nem róluk, hanem azokról lesz szó, akik valamilyen okból nem érzik jól magukat a bőrükben, vagy csak önkiteljesedésre, esetleg a meglévőnél minőségibb életre vágynak, és ehhez keresnek segítséget. Sokan közülük alapvető fogalmakkal sincsenek tisztában. Sokan azt sem tudják, hogy a pszichológus bölcsész, a pszichiáter pedig orvos, aki az általános orvosi diploma után teszi le a pszichiáter-szakvizsgát. Ez a hatéves alapképzés után további ötéves tanulást jelent rezidens orvosként.

A pszichológusok is specializálódhatnak, ők klinikai, tanácsadó, pedagógiai vagy munkapszichológiai szakvizsgát tehetnek, ez számukra is további négy év tanulás az ötéves egyetem után. A pszichiáter felírhat gyógyszert, a pszichológus nem. A pszichológusok képzésében a mentális folyamatok megismerésén, a pszichiáterekében a testi és lelki folyamatok kölcsönhatásán van a hangsúly. A pszichológusok elsősorban egészséges emberekkel foglalkoznak, társadalmi és gazdasági folyamatokat elemeznek, bár az utóbbi időszakban kétségtelenül eltolódott a hangsúly a terápiás munka felé.

Kezd munkaerő-piaci rés keletkezni, egyre nehezebb olyan pszichológus szakembert találni, aki kutat, vagy kérdőíveket szerkeszt, esetleg gazdasági folyamatokat elemez, pedig Nobel-díjat pszichológusok eddig csak közgazdasági kategóriában kaptak. Igaz, Freudot majdnem két tucatszor jelölték, csak azt, amit ő tudott, tudományosan nem lehetett bizonyítani. Ma a végzősök nagy része magánpraxist indít, mert az egészségügyben vagy a nevelési tanácsadókban kevés a szakvizsgához megkövetelt, kezdőknek kiírt üres állás, olyannyira, hogy sok friss diplomás kénytelen ezért önkéntes munkával szerezni meg az előírt gyakorlatot.

Azt pedig, hogy ki végezhet Magyarországon pszichoterápiás munkát, az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény szabályozza, amely kimondja: „ pszichoterápia többféle módszeren alapuló, tudományosan megalapozott, a pszichés és pszichoszomatikus zavarok esetén alkalmazott, egyéni vagy csoportos formában, több, meghatározott időtartamú ülésben történő terápiás eljárás, amelyet a pszichoterápiás eljárások végzésére képesítéssel rendelkező szakorvos vagy klinikai szakpszichológus végezhet önállóan.” A jogszabály még szól arról is, hogy ez a tevékenység – mások mellett – a lelki egészség megőrzésére, a lelki zavarok megállapítására, vizsgálatára és okainak feltárására, pszichodiagnosztikai vizsgálatok végzésére irányul, és önkéntességén alapul. Sőt azt is leszögezi, hogy „a pszichoterápia megkezdése előtt orvosi vizsgálat szükséges. A klinikai szakpszichológus munkája során köteles orvosi konzultációt igénybe venni minden esetben, amikor a beteg állapota vagy állapotának védelme indokolja.”

Ahhoz, hogy valaki tényleg pszichoterapeuta legyen, a fent felsorolt végzettségek után is még sokéves képzésre van szüksége, legalább 150 óra úgynevezett saját élményre, vagyis önismereti munkára. A jelölt munkaeszköze ugyanis elsősorban a saját személyisége lesz, és ezért a legfontosabb dolog az, hogy a terapeuta önmagával rendben legyen. Ez után következik a terápia fajtájától függően még sok száz óra elméleti képzés és legalább ennyi szupervíziós, vagyis egy tapasztalt szakember által felügyelt gyakorlati tanulás. Ahhoz, hogy egy módszer hivatalosan is elfogadott legyen, kidolgozott emberképre, személyiségelméletre, terápiás elméletre és módszertanra van szükség. Jól kidolgozott pszichotechnikára és olyan eljárásra, amely meghatározott lélektani hatást vált ki.

– A protokoll biztonságot ad, ennek hiányában lehet népszerűséget nyerni és szakmaiságban veszíteni – foglalja össze Harmatta János pszichiáter főorvos, a Tündér-hegyi képzés atyja, nemzetközileg elismert kiképző, az Európai Pszichoterapeuta Egyesület egykori elnöke, hozzátéve, hogy sok divatos módszernél a látványos technika elfedi a valódi hatékonyságot. Ma körülbelül 2500 végzett pszichoterapeuta dolgozik Magyarországon, nevük a pszichoterápiás szaknévsorban van feltüntetve, szakmai jogosultságukat – ebben benne foglaltatik a folyamatos képzés is – a pszichoterápiás tanács ellenőrzi. A családterápiás képzést ugyan elvégezheti olyan személy is, aki nem orvos vagy szakpszichológus, ő azonban csak konzulensnek nevezheti magát.

Azt nem tiltja semmi, hogy bármelyik frissen végzett pszichológus magánpraxisba kezdjen szellemi szabadfoglalkozásúként ÁNTSZ-engedély és kifüggesztett tarifa nélkül, és életmód-tanácsadás vagy karrier-tanácsadás címszó alatt dolgozzon. Az, hogy a négy fal között ki milyen módszert alkalmaz, megállapodás kérdése lehet. Sokan coachnak nevezik magukat, visszaélve ennek az egyébként nagyon hatékony módszernek az elnevezésével, amely az üzleti világból indult, és a jövőkép tisztázása, a célok elérésének a segítése a feladata, de nem a traumák és tudattalan tartalmak feldolgozása. (Arról nem is beszélve, hogy velem is csak egyszer fordult elő, hogy a terapeuta felajánlotta, hogy számlát ad.)

Nagyon egyoldalú volna persze a kép, ha nem esne szó arról, hogy a pszichológiában éppúgy, mint a bármelyik más tudományágban, létezik egyfajta becsontosodottság, amely elsősorban az Amerikai Pszichológiai Társasághoz (American Psychological Association, APA), a pszichológusok legnagyobb tudományos és szakmai szervezetéhez köthető. Amit ők mondanak, az szent, pedig az általuk elismerteken és javasoltakon kívül létezik még számos más hatékony lelki segítő eljárás, olyan is, amelyet a Tündér-hegyen nem oktatnak. Míg például a hipnózis vagy a jungi analízis hivatalos pszichoterápiának számít Magyarországon, a transz- vagy holotroplégzés, Byron Katie négy kérdés módszere, valamint a theta healing vagy az NLP nem az, viszont megfelelően képzett szakemberek kezében nagyon hatékonyak tudnak lenni.

Gánti Bence klinikai szakpszichológus ennek az igénynek a kielégítésére hozta létre az Integrál Akadémiát, ahol négyéves képzés keretében a hallgatók megtanulják az akadémikus pszichológia alapirányzatai mellett a hetvenes évek óta létező posztmodern iskolákat is, a Gestaltot és a humanisztikus, transzperszonális irányzatokat. Emellett pedig az alternatív, keleti, sámánisztikus technikákat is, természetesen rengeteg saját élmény mellett. Gánti Bence tulajdonképpen nem is volt meglepve, mikor azt látta, hogy egyre többen jelentkeznek pszichológusdiplomával hozzájuk, mert egyetemista korában neki is hiányzott ez a fajta szélesebb látókörű képzés, bár a tanárai többsége elfogadta, hogy ezek érdeklik.

Azok a hallgatók, akik az Integrál Akadémián végeznek, megtanulják felismerni a lelki betegségeket is, tehát remélhetőleg tudni fogják, hogy kit mikor és miért kell más szakemberhez irányítani. Gánti nagyon fontosnak tartja, hogy el tudják magukat helyezni a szakemberek palettáján, tudják, hogy ők személyiségfejlesztő tanácsadást végezhetnek, amelynek az a célja, hogy az egészséges, de valamilyen sérelem, rossz kapcsolati minta miatt vagy csak a minőségi élet felé vezető úton elakadt embereket problémamegoldáshoz, pozitív állapot eléréséhez segítsék.

Azt, hogy éppen mi a divatos csodaterápia, amelyet az asszonyok a fodrásznál ajánlgatnak egymásnak, az dönti el, hogy miről ír a média, és miről beszélnek a legtöbbet. Persze ebben nagy szerepe van a pénznek is. Egy családállításon általában 12-15 ember vesz részt, fejenként 10-15 ezer vagy még több forintért. Sófi Gyula igazságügyi gyermekpszichiáter viszont kiáll amellett, hogy nem is a pénz a legnagyobb rákfenéje ennek a dolognak, mert az, aki árt, és nem ért ahhoz, amit csinál, ingyen, jó szándékból se segítsen. Már csak azért sem, mert jól bevált, tudományosan megalapozott, reguláris kezelések maradhatnak el divatos módszerek miatt.

Minden orvos érzékeli, hogy létezik egyfajta hagyományosorvoslás-ellenesség, az internet tele van olyan honlapokkal, amelyeken a gyógyszereket méregnek, az orvosokat sátánnak írják le, akik eltitkolják a valóban hatékony módszereket, hogy megtömjék a zsebüket. Sófi Gyula rendszeresen találkozik olyan gyerekekkel, akiknek a viselkedési zavaraikat nem vizsgálták ki, gyógyították meg időben, hiába hiszik azt, hogy majd kinövi. De nem növi ki. Ellenkezőleg: mentális betegséggé, tönkrement életté válhatnak a panaszok. A kétségbeesett szülők mindenre rávehetők, ezért különösen tragikus, amikor hozzá nem értő ember próbál megváltoztatni viszonyokat, kiragadva a gyermeket, aki adott esetben csak tünethordozó.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy a XXI. században, az internet korában van-e értelme annak, hogy az állam avatkozzon be abba, ki kitől és milyen segítséget kér. Ma, amikor bárkiről pillanatok alatt kideríthető, hogy mi a végzettsége, mit mondanak róla azok, akik jártak nála, tudja-e azt, amit állít magáról, talán meg lehet hagyni a klienseknek azt a jogot, kiben bízzanak meg. Végtére is ennek az eldöntése az első terápiás lépés lehet az önmagunkért való felelősségvállalás útján.