Önkényes kapitalizmus

Thomas Piketty a társadalmi egyenlőtlenség okairól, avagy a XXI. század képlete.

Mi, közgazdászok különös vonzalmat érzünk a gazdasági modellek iránt: előszeretettel szűkítjük vizsgálatunkat egy-két változóra, keressük az összefüggéseket, és megelégszünk a matematikai bizonyításokkal. Mindennek következtében mára a közgazdaságtan egyre inkább az elefántcsonttornyok tudományává vált, ahol sok esetben nemcsak a gyakorlattól, de a valóságtól is elszakadunk.

Thomas Piketty francia közgazdász A tőke a 21. században című művében ennek a beidegződésnek vet véget. Világhírűvé vált könyvében széles kontextusba helyezi azt a problémát, amely napjainkra az egyik legégetőbbé vált a világon: az egyenlőtlenséget. Teszi mindezt oly módon, hogy az olvasótól nem követel semmiféle komoly előképzettséget, mégis a közgazdaságtan fundamentumáig hatol. Ezt pedig nem holmi találgatásokkal éri el. Thomas Malthus, David Ricardo, Karl Marx és sok más gondolkodó évtizedeken keresztül beszélt az egyenlőtlenségről úgy, hogy akár minimális mértékben használt volna konkrét forrásokat. Semmilyen módszerrel nem rendelkeztek, amelyekkel össze lehetett volna hasonlítani a különböző korszakok jellegzetességeit. Csak a huszadik század közepén jelentkezett egy közgazdász, Simon Kuznets, aki olyan objektív adatbázissal állt elő, amellyel tudományosan is alátámaszthatta nézeteit. Piketty a könyvében Kuznets nyomán halad: óriási – helyenként évszázadokat átfogó – adatsorokkal bizonyítja a megállapításait.

A könyv a tőkét a közgazdaságtan szemszögéből elemzi, de a történelemtudományt és a szociológiát is segítségül hívja a vizsgálódásaihoz. Ez az interdiszciplináris megközelítés ugyan újszerű, azonban Piketty a tőke fogalmát továbbra is a régi értelemben használja, amely Joan Robinson – a valaha élt legnagyobb befolyású női közgazdász – munkássága óta ma már többet jelent egy pénzben kifejezhető összegnél. Ugyanakkor ez nem vesz el semmit a mű értékéből, hiszen így a lecsupaszított, pusztán pénzben kifejezhető tőke működését ismerheti meg az olvasó, méghozzá két ellentétes folyamat szemszögéből. Pikettynél a konvergencia az egyenlőség, a divergencia pedig az egyenlőtlenség iránya.

A szerző egyik megállapítása az, hogy a fejlett országokban az egyenlőtlenségek nem a kapitalizmus törvényszerűségei miatt csökkentek, hanem a háborúk és az általuk okozott megrázkódtatások miatt bevezetett közpolitikai intézkedések eredményeként. Hasonlóképpen az egyenlőtlenségek 1980 utáni újbóli növekedése nagyrészt annak a több évtizedes politikai fordulatnak a következménye, amely elsősorban az adózás és a pénzügyek terén végbement.

A másik lényegi állítás szerint a vagyon eloszlásának dinamikája erőteljes mechanizmusokat rejt, amelyek hatására hol a konvergencia, hol pedig a divergencia folyamata erősödik fel. A konvergencia irányába leginkább a tudás terjedése, valamint az oktatásba és képzésbe történő befektetés tolja a társadalmakat. Ezt jól láthatjuk ma néhány, korábban szegény ország, elsősorban Kína példáján, amely a termelési módok átvételével és a képzettség növelésével nagy haladást ért el a termelékenység terén, ami hatást gyakorolt a szegény rétegek életszínvonalára is.

A leglényegesebb mondandója azonban a könyvnek az, hogy emellett megtalálhatjuk a divergenciát erősítő dinamikákat is, amelyek fenyegetést jelentenek a demokratikus társadalmakra és a társadalmi igazságosságnak azokra az értékeire, amelyek e társadalmak alapjait jelentik. Piketty szerint ha a tőke hozama (r) százalékosan tartósan és jelentősen meghaladja a gazdaság növekedésének (g) ütemét, akkor erőteljesen megnövekszik a divergencia kockázata a vagyon elosztása terén. Ez az egyenlőtlenség az r>g képlettel írható le, amely lényeges szerepet kap a könyvben, tulajdonképpen a bemutatott gondolatmenet és az abból levont következtetések esszenciáját jelenti. Ez az összefüggés azzal a következménnyel jár, hogy a vállalkozó elkerülhetetlenül járadékossá válik, és egyre inkább fölébe kerekedik azoknak, akiknek nincs másuk, mint a munkaerejük. Vagyis ha a tőke egyszer létrejön, akkor gyorsabban termeli magát újra, mint ahogyan a kibocsátás növekszik: a múlt felfalja a jövőt. Ráadásul ennek semmi köze nincs a piac tökéletességéhez, éppen ellenkezőleg: minél tökéletesebb a tőkepiac, annál nagyobb eséllyel igazolódik be ez a forgatókönyv.

Mi a megoldás egy ilyen helyzetben? Piketty a könyvében egy globális progresszív tőkeadóra tesz javaslatot, mellyel elkerülhető lenne a vég nélküli egyenlőtlenségi spirál kialakulása, miközben megőrizhetők a versenyben rejlő erők és az eredeti tőkefelhalmozásra való folytonos ösztönzés. De a szerző is látja, hogy ennek a megvalósítási lehetősége meglehetősen csekély: nagyon magas szintű nemzetközi együttműködést és regionális politikai integrációt tételez fel, ami nem elérhető a mostani nemzetállamok számára, amelyek korábbi társadalmi kompromisszumok alapján alakultak ki.

Piketty megállapításai számos kérdést vetnek fel, melyeket a könyvében meg is válaszol. Fennáll-e a veszély, hogy a pénzügyi globalizáció a tőke soha nem látott koncentrációjához vezet a jövőben? Növekedni fog a szupergazdagok aránya a XXI. században? Felvásárolhatják a mai gazdag országokat a kőolajtermelő országok, netán Kína vagy a szupergazdagjaik?

A tőke a 21. században így olyan mű, amely bizonyosan elnyeri minden, a jövőért aggódó olvasó figyelmét – jó esetben a politikusainkét is. David C. Korten húsz éve mindent megírt A tőkés társaságok világuralma című könyvében, ami a 2008-ban kezdődő gazdasági világválsághoz vezetett, mégsem vették komolyan a politikusok. Így csak reménykedhetünk abban, hogy döntéshozóink ezúttal előrelátóbbak lesznek.

(Thomas Piketty: A tőke a 21. században. Kossuth Kiadó, Budapest, 2015. Ára: 8500 forint)