– Miközben az elmúlt évtizedekben elveszíteni látszik jelentőségét a házasság intézménye, a politikai-ideológiai küzdelem kiemelt területévé vált, hogy olyanok is legálisan köthessenek házasságot, akik korábban ezt nem tehették meg. Vagyis a házasságkötés ténye mégiscsak felértékelődött. Nincs itt ellentmondás?
– Ez valóban ellentmondás, de modern társadalmunk és közéletünk hemzseg az ellentmondásoktól. Nehéz, sőt lehetetlen lemondani arról, ami természetes és jó. A házasság természetes és jó intézmény, amelynek az emberiség történetéből ugyan sok alakváltozata ismert, de mindegyikben közös, hogy alapvetően férfi és nő életközössége. Már a XIX. században politikai viták övezték a polgári házasságkötés bevezetését, annak mibenlétét, de ma egészen új jelenség szemtanúi és érintettjei vagyunk, amikor azonos neműek kapcsolatára is alkalmazni kívánják a „házasság” megnevezést. Érthető, ha egymást szerető és támogató emberek szeretnék nyilvánosan megerősíteni egymáshoz való hűségüket. Az is érthető, ha tartós életközösségben élők jogi értelemben is stabilizálni kívánják a kapcsolatukat. Számos példát látunk erre a szerzetesrendekben: azonos nemű személyek életközösségben élnek, fogadalmat tesznek, hűségesek egymáshoz és a közösséghez, de ez távolról sem nevezhető házasságnak. A hűség, bizalom, kiszámíthatóság elengedhetetlen az igazán gyümölcsöző személyes kapcsolatokhoz. Nagyon emberi dolog ez, sokan felismerik a jelentőségét, mert mindenki arra vágyakozik, hogy biztonságban tudja szeretteit, önmagát és a szeretteihez fűződő kapcsolatát. Ez azonban nem elégséges indok arra, hogy házasságnak nevezzük azt, amit mindeddig okkal nem tartottak soha sehol házasságnak.
– Úgy tűnik – különösen az írországi népszavazás fényében –, hogy nemcsak a közvélemény egy része, de mintha egyházi körök is a haladás ismérveként kezelnék a melegházasság törvényes lehetőségét. Ön viszont határozottan azt állítja, hogy tévednek, akik azt hiszik, az egyház is belátja egyszer, hogy a házasság nem csak férfi és nő életközössége. Ön szerint miért lehet találkozni még katolikus körökből is ilyen megengedő nyilatkozatokkal?
– Vannak teológusok, akik azzal tettek szert hírnévre, hogy megpróbálják teológiai érvekkel igazolni az úgynevezett melegházasságot. Végső soron azzal érvelnek, hogy a legtökéletesebb szeretetközösségben, minden szeretetközösség ősképében és alapjában, a Szentháromságban nincsen nemi különbözőség, vagyis a házasság szeretetközösségének sem lényegi eleme a nemek különbsége. Az ő munkáik magánvélemények, és szerintem intellektuálisan még csak nem is izgalmas olvasmányok. A keresztény teológiát az különbözteti meg például a filozófiai, a természettudományos vagy más egyéb megismeréstől, hogy alapelveit a Bibliából meríti, míg az utóbbiak más axiómákból kiindulva tárnak fel igazságokat az emberi értelem megfelelő használatával. A teológia a Bibliából meríti azt a gondolatot is, hogy Isten Egy és Három, hiszen az emberi értelem önerejéből nem jut el erre az önmagában teljesen paradox gondolatra. Ha a kinyilatkoztatásból tudunk a Szentháromságról, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközösségéről, amelyre ezek a teológusok hivatkoznak, akkor ugyanezen kinyilatkoztatásból egyértelmű tanítást kapunk arról is, hogy mi a házasság teológiai értelemben, s hogy igen mély analógia van az első emberpár, a férj és a feleség és Krisztus és az egyház kapcsolatában. A Szentírás, különösen az Újszövetség világos tanítást ad arról, hogy mi fér bele a házasság fogalmába és mi nem. Nem mellesleg igen kemény szavakkal, következetesen elítéli az azonos nemű személyek között létesített szexuális kapcsolatot is. A melegházasságot támogató katolikusok túlnyomó többsége persze nem foglalkozik a teológiai érvekkel. Általában azt fogalmazzák meg, hogy ha két azonos nemű ember szereti egymást, szilárd életközösségben él, és ezt hivatalosan kinyilvánítja, akkor miért ne illethetnék meg őket ugyanazok a jogok, mint másokat, beleértve a gyermekek örökbefogadását és nevelését. Ez látszólag nagyon barátságos és humánus elgondolás. A többség leragad itt, nem gondolja tovább, a következményekkel, például az érintett gyermekek jogaival érdemben nem foglalkozik. Jobban szeretjük, ha toleránsnak tartanak minket, mint ha kirekesztőnek. Könnyen belefuthatunk az ilyen csapdákba, különösen, ha nincs valódi ismeretünk sem az adott témáról, sem saját egyházunk vonatkozó tanításairól.
– „Néhány protestáns egyházi közösségben az elmúlt évtizedekben megtörténhetett a gyökeres tanbeli fordulat a házassággal kapcsolatban, de ott ez a változás nem érintett statikai elemet, mert bár a szegletkő ugyanaz, más tervrajz szerint húzták fel az épületeiket” – írja. Pontosan mit kell érteni ez alatt a gyökeres tanbeli fordulat alatt, és lehet-e beszélni ennek komoly hatásairól a protestáns gyökerűnek számító országokban?
– A szegletkő Krisztus, az épület milyenségét pedig az határozza meg, hogy miként értelmezzük Krisztus személyét és tanításait. Katolikusként nem vagyok illetékes a protestáns egyházakról nyilatkozni, de mert néhány, a médiában is nagy visszhangot kiváltó eset elgondolkoztatott, eszmetörténészként megpróbáltam utánanézni a történeti háttérnek. Ismert például Gene Robinson, az amerikai episzkopális egyház első nyíltan homoszexuális püspökének esete, aki nagy médiafigyelemtől övezve „házasságot” kötött élettársával, néhány évvel később pedig „elvált” tőle, és püspökként is visszavonult. 2009-ben a svéd egyházban püspökké választottak egy hölgyet, Eva Brunnét, aki bejegyzett élettársi kapcsolatban élt egyik lelkészével, aki szintén hölgy, és ketten együtt nevelnek egy kisfiút. Ezeket és a hasonló eseteket nem fogadták maradéktalan lelkesedéssel még a közvetlenül érintett egyházakban sem. A protestáns egyházaknak nincsen központi tanítóhivataluk, és úgy tűnik, a legkülönfélébb teológiai álláspontok jelenhetnek meg. Ezzel összefüggésben a gyakorlat – hiszen a teológia nem puszta elmélet, hanem gyakorlat – szélsőségesen eltérő lehet. Ez azonban nem volt mindig így. Bár Luther Márton a házasságot nem tartotta szentségnek, s ez befolyásolta a későbbi fejleményeket, a házasság értelmezésében radikális változások csak 1930 után kezdődtek a protestáns világban. Ekkor az anglikán közösség Lambeth-konferenciája, egyfajta általános zsinata engedményt tett a fogamzásgátlás terén, mondván, hogy az elfogadható akkor, ha nyilvánvaló morális kötelesség a gyermekvállalás korlátozása vagy kerülése, és ha erkölcsileg szilárd oka van a teljes önmegtartóztatás elkerülésének. Ez így elsőre talán nem is hangzik rosszul, ámde néhány évtized alatt egyre inkább eluralkodott az a felfogás, hogy a házasság valójában két ember szövetsége, amelyhez képest a gyermeknemzés és -nevelés csupán járulékos dolog. Ami eleinte még kivételnek tűnt, szabállyá lett. Ha erkölcsi kötelesség lehet a gyermekvállalás megakadályozása, akkor ez az erkölcs felülírja azt a korlátoltabb morált, amely szerint a házasságnak egyszerre lényegi java a férfi és nő szövetsége és az utódvállalás. Amennyiben a kettőt elválasztjuk egymástól, és az utódnemzést kisebb jónak tartjuk, mint a férfi és nő szövetségét, átalakul a gyermekről és a házasságról alkotott felfogásunk. A gyermek eszerint lehet jó, de olyan jó, akinek megszületése bizonyos esetekben rossz, mert elrontja a szülők szövetségkötését valami nagyobb jóra. Ha pedig a házasságot ilyen módon két ember magánügyének tekintjük, akkor mi akadálya annak, hogy meghirdessük: két azonos nemű személy éppúgy szövetkezhet valami nagyobb jóra a házasságban, mint egy férfi és egy nő. Az Egyesült Államokban, Észak-Európában egyértelműen kimutatható ennek a szemléletnek a hatása.
– A házasság évszázadokon át a társadalom egyik legfontosabb gazdasági szükségszerűsége is volt. Ma ez korántsem egyértelmű, egyre gyakoribb jelenségek a magukat eltartó nők vagy az úgynevezett „patchwork” típusú családok. Nem számít ebből a szempontból kissé archaikusnak és erőltetettnek a hagyományos házassági modell elsődlegességét hangsúlyozni, vagy azt konkrét kormányzati programok kitüntetett céljává tenni?
– Amennyiben a célunk egyfajta falanszter vagy hippiközösség, esetleg egy atomizálódott társadalom létrehozása, akkor elavult dolog a házasság. Gyönge pillanataiban Platón is ábrándozott arról, miként lehetne a házasságot valami jobbra cserélni, a kommunisták is szerették volna megszüntetni, és a hippikommunák is kísérleteztek alternatívákkal. Nem tudunk sikerekről beszámolni. Minden ilyen próbálkozás eleve kudarcra van ítélve, mert embertelen, hiszen a legalapvetőbb emberi sajátosságokat hagyja figyelmen kívül. A politikának, a kormányzásnak a közjót kell szolgálnia, és a közösség javáról csak akkor beszélhetünk, ha létezik közösség. A legalapvetőbb emberi közösség a férfi és a nő közössége. Testileg és pszichésen is egymásra vannak irányítva, egymás nélkül nem létezhetnek. Ez nem döntés kérdése, hanem adottság. Az már döntés, hogy elfogadjuk-e ezt az adottságot, vagy sem. Ha egy politika elfogadja, akkor szerintem okosan dönt.
– Következik-e egyértelműen a konzervatív politikai álláspontból a melegházasság intézményének elutasítása? Hiszen a konzervatív politikafilozófia – amennyiben jól tudom – nem szükségszerűen áll keresztény vagy vallási alapokon.
– A házasság nem keresztény és nem vallási kérdés. Ebben a vitában ütközhetnek vallási, bibliai, természetjogi, szokásjogi, filozófiai, szociológiai, pszichológiai, erkölcsi, történelmi érvek, de ezeket ne keverjük össze. Teológiai érvvel teológiait kell szembeállítani, pszichológiaival pszichológiait, történetivel történetit, és így tovább. A konzervativizmus inkább attitűd, mintsem eszmerendszer. Sajátossága, hogy például a liberalizmustól vagy a szocializmustól eltérően nem elvont eszmék megvalósításáért küzd, sőt visszautasít minden nagyszabású, társadalmat átalakítani kívánó ajánlatot. A konzervatív ember bízik a közösség felhalmozott tapasztalatában. Az adott helyzetre figyel, és azt mondja, nézzük meg, mit tanulhatunk a hasonló helyzetekre eddig adott válaszokból. A melegházasság támogatása ebbe a képletbe szerintem nem fér bele, mert az radikális újítás, amely a társadalom alapját érinti. Persze adhatunk a konzervatív szónak olyan jelentést, amely összebékíthető a melegházasság elfogadásával, amint azt David Cameron tette. A melegházasság intézményét azonban csak olyan konzervativizmus támogatja, amely éppen akkora távolságban van a konzervativizmus hagyományos értelmétől, mint a melegházasság a házasság hagyományos értelmétől.
