Tiszteld a nememet!

„A nemed a te dolgod. Nekem csak tisztelnem kell” – írta nemrég például Colleen Bell is.

Jogfosztás? Dehogy. Csupán az olyan agyament ideológiák szerint, amelyeket lobbiszervezetek mellett nagykövetségek is népszerűsítenek mostanság. Gender.

„A nemed a te dolgod. Nekem csak tisztelnem kell” – írta nemrég például Colleen Bell is. Remélem, tiszteli az én nememet is, erre a sületlenségre ugyanis kénytelen vagyok ezt mondani: nem. Abban, hogy valaki ilyen vagy olyan nemű, nyilván semmi tiszteletre méltó nincs. A rosszul megfogalmazott két mondat eredeti értelmében persze fontos, s annyit jelent: hagyjon békén mindenki! Az állam is. Senkinek semmi köze ahhoz, kibe vagyok szerelmes, férfiba vagy nőbe. Csak annak van köze ehhez, akit én be akarok avatni. Az elkorcsosult gondolatoknak köszönhetően azonban mára visszájára fordult az egykor fontos és jogos követelés. Pályázati pénzek mennek a coming outok előkészítésére, mintha érdem lenne tömegek előtt bevallani olyasmit, amit a tömegek nem kérdeztek. Amikor a leszbikus Ungár Klára kurucinfós tempóban hozza nyilvánosságra két fideszes vélt homoszexualitását, arra már tényleg nincsenek szavak. Kell ehhez persze a propaganda, annak sulykolása, hogy gyáva bujkálás, ha valaki nem mozgalmár.

Ott van például Lakner Zoltán esete. Gyakran találkoztunk tévéstúdiókban. Remekül érvelő, okos, felkészült elemzőként ismertem meg. Aztán coming outolt. Most már, ha találkozunk, nem tud nem eszembe jutni, hogy hát ő a fiúkat. Engem ez ugyan nem undorít, és bajom sincs vele, csak nem értem, miért kell nekem ez az infó, miközben azt nem tudom, a halászlét vagy a gulyáslevest preferálja-e. Hogy miért kell olyanokkal (az egész országgal) megosztani egy magánügyet, akikkel az ember nincs közeli viszonyban.

Senkinek sem kívánom persze, hogy bujkálnia kelljen. Ahogy a homoszexualitás önmagában nem adhat okot büszkeségre, ugyanúgy nem is szégyellnivaló, s a joga is megvan mindenkinek, hogy világgá kürtölje. A jogfosztásmantra ellenére sem tiltja ezt a törvény. Azt sem, hogy a szerelmesek nagy férficsókokkal gabalyodjanak egymásba a villamoson. Ne is tiltsa! Csak kérdés, hogy érdemes-e élni mindig minden jogunkkal. Sokakból valóban mély undor tör fel a fenti látványtól. Ez van. Nem tehetnek róla. Ugyanúgy nem, ahogy a homoszexuálisok sem arról, hogy a saját nemükhöz vonzódnak. S ahogy az egyiket, úgy a másikat sem kellene stigmával illetni, gonoszságot, romlottságot keresni mögötte. Sem megsértődni. Egyik sem döntés. Mindkettő állapot. Az undort, akiben van, tehát nem muszáj kifejezésre juttatni. Minek bántani valakit, ha el is lehet fordulni? Ugyanígy a közös terekben vélhetően megtalálható undorodókra is tekintettel lehet lenni. Egy kis emberséggel, némi visszafogottsággal egészen normálisan lehet élni. Ma egyébként így élünk. A probléma ugyanis egyike a legjelentéktelenebb társadalmi gondoknak, amelyet dollármilliók tartanak felszínen. Ezért nem szoktam róla írni. Most is azért tettem csak, mert felkértek rá.

A szerző a Mandiner főmunkatársa