Hómant még a népbíróság sem illette olyan súlyos vádakkal, mint mai bírálói

Rég vitatkoztak annyit magyar historikusról, mint Hóman Bálintról.

Olyan állítások hangzanak el róla, amelyeknek semmi közük a könnyen ellenőrizhető valósághoz. Visszatérően hangoztatják például, hogy Hóman szövegezte és terjesztette az országgyűlés elé az 1938-as első zsidótörvényt, holott megfogalmazásához, benyújtásához semmi köze nem volt, s meg sem szólalt az erről folytatott, meglehetősen hosszú parlamenti vitában. Vannak, akik egyenesen Hitlerhez és a tömeggyilkosokhoz hasonlítják, holott a nemzetiszocialista eszméket és a fajelméletet sokszor keményen bírálta. Külpolitikai tekintetben az 1930-as évek végétől egyértelműen németbarátnak ismerték ugyan őt, azonban pontosan tudta, hogy a németek uralta Európában a magyarság csak alárendelt szerepet kaphat. A németekkel való kényszerű együttműködést is elsősorban azért hirdette, mert annak révén vélte megőrizhetőnek Magyarország belpolitikai önállóságát. Elképzeléseit ezért húzta alaposan keresztül az 1944. március 19-i német megszállás, amellyel szemben a szabadlábon lévő magyar politikusok közül egyedül ő tiltakozott – szokatlanul határozott hangú levelében – Edmund Veesenmayernél, a Nagynémet Birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottjánál és követénél. A vészkorszakban, 1944 tavaszán pedig számos üldözött zsidó tudós és művész mentesítése érdekében járt közben, sikerrel.

Az ellene felhozott leggyakoribb vád az antiszemitizmus. Hóman Bálint kétségkívül antiszemita volt, ám a szónak semmiképpen sem a ma használt értelmében, a holokauszt borzalmait már ismerve. Jómódú, a XIX. század vége optimista hangulatának megfelelően a töretlen fejlődésben hívő, az antiszemitizmust mint maradi gondolatot elvető, középosztálybéli családba született 1885-ben. Édesapja, Hóman Ottó nemzetközi hírű klasszika-filológus, nagybátyja, Darányi Ignác nagyszerű földművelésügyi miniszter, unokatestvére, egyben egyik legjobb barátja a későbbi miniszterelnök, Darányi Kálmán volt. Gimnáziumi osztályában diáktársainak többsége izraelita volt, mégis Hóman lett az „osztálybizalmi”. Ekkoriban sokkal inkább filoszemitaként jellemezhetnénk: olyan szellemi társaságokban érezte jól magát, amelyekben számos zsidó is megfordult, s többek között Lukács Györggyel, a kiváló filozófussal is jó viszonyt ápolt.

Magatartásában a döntő fordulatot nála is az 1919-es kommün, a Tanácsköztársaság jelentette. Lukács ekkor népbiztoshelyettesként és a Vörös Hadsereg politikai biztosaként tevékenykedett, Hóman viszont végleg hátat fordított korábbi, nemzeti liberális elképzeléseinek, és konzervatívvá vált. A keresztény magyar középosztály nagy részéhez hasonlóan ő is osztotta azt a véleményt, miszerint a zsidóság – amely a sajátos magyar társadalomfejlődés következtében a XIX. század végére a gazdaságban és a kultúrában erős felülreprezentáltságot élvezett – 1919-ben már a politikai hatalmat is igyekezett megkaparintani. A friss tapasztalatok és az ezek nyomán túltengő érzelmek miatt Hóman és mások sem mérlegelték, hogy az általánosan „zsidóuralomnak” vélt Tanácsköztársaság vezetőinek többsége az internacionalizmus jegyében saját hitét és zsidóságát is megtagadta. Mindenesetre túlbuzgó kritikusai jól tennék, ha személyiségét és tevékenységét megismernék, és kevésbé egysíkúan, nem pusztán érzelmi attitűddel közelítenének hozzá; ha tanulmányoznák Hóman életének és munkásságának más oldalait is a működését egyébként sem meghatározó antiszemitizmuson kívül.

Például hivatali és tudományos pályáját, amely töretlenül ívelt fölfelé. Az ország akkori leggazdagabb bibliotékájának, a budapesti Egyetemi Könyvtárnak már egyetemista korában díjazás nélküli gyakornoka, majd a latin–magyar szak elvégzése után munkatársa lett, s az igen gazdag anyagot őrző különgyűjtemények vezetését is rábízták. 1908-ban doktorált, 1916-ban jelent meg mindmáig a szakterület alapmunkájának számító Magyar pénztörténet 1000–1325 című kötete. Ekkortól a legismertebb magyar középkortörténészek között tartották számon. 1917-ben a budapesti tudományegyetem magántanára, 1918-ban az MTA levelező (1929-ben rendes, 1933-ban igazgatósági) tagja lett. 1922 és 1925 között a budapesti tudományegyetemen az 1526 előtti magyar történelem helyettes, 1925-től 1931-ig nyilvános rendes tanára.

Legismertebb alkotása a napjainkban is csak Hóman–Szekfűként emlegetett Magyar történet, amely 1928 és 1934 között kezdetben nyolc, később öt kötetben, összesen hét kiadásban látott napvilágot. (Ő írta a Mátyás uralkodásáig terjedő részt, a további fejezeteket Szekfű Gyula jegyezte.) A napjainkig legegységesebbnek tartott összefoglaló sok megállapítását árnyalta vagy módosította ugyan az azóta eltelt idő, ez azonban mit sem von le értékéből, saját korában korszerű, új szemléletű, modern szintézisnek számított. Sok tétele még ma is megállja a helyét, s nemcsak szakmailag nagyszerű mű, hanem közérthető nyelvezete, stílusa is kiemeli a magyar históriát áttekintő munkák közül.

Tudományos előmenetele mellett a kulturális közigazgatásban is magas pozíciókba emelkedett. 1922– 1923-ban a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának (a mai Országos Széchényi Könyvtárnak) a vezetője, majd 1923-tól 1932-ig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. E minőségében közgyűjteményi és egyéb kultúrpolitikai kérdésekben Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter egyik fő tanácsadója. Klebelsberg maga is őt szánta utódjának.

Hóman 1932-ben került a politikába. Gömbös Gyula az év októberében alakult kormányában, majd öt további kabinetben töltötte be a kultuszminiszteri tisztet. Rövid, 1938–1939-es megszakítással 1942 júliusáig vezette a tárcát. Azzal a feltétellel fogadta el Gömbös felkérését, hogy kizárólag szakpolitikai kérdésekkel kíván foglalkozni. Ezt 1938-ig, a Német Birodalom rendkívüli megerősödéséig nagyjából be is tartotta. Ekkortól azonban már meggyőződésévé vált, hogy geopolitikai helyzete miatt Magyarország csak két rossz, a Német Birodalom vagy a Szovjetunió között választhat, s e kettőből még mindig Németországot tartotta elfogadhatóbbnak annak ellenére, hogy tisztában volt vele, a németek világháborús győzelme esetén milyen sors vár a „völkisch Európa” részévé váló Magyarországra.

Miniszterként kiválóan teljesített. Megőrizte, sőt növelni is tudta a kulturális tárca 10 százalék fölötti részesedését az állami költségvetésből. Racionalizálta a miniszteri adminisztrációt, a köz- és a felsőoktatást. A gazdasági válság hatásainak leküzdése után az 1930-as évek közepétől folytatta Klebelsberg népiskola-építési programját. 1934-ben egyszerűsítette a középiskolai és a közgyűjteményi hálózatot, négy felsőoktatási intézmény alapításával létrehozta a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet, majd a második bécsi döntés után, 1940 októberében újranyitotta a kolozsvári magyar univerzitást. A kulturális külpolitikában 1935-től a „szellemi együttműködésről” szóló egyezmények sorát kötötte, számos magyar tanszék és lektorátus alapításához nyújtott külföldi egyetemeknek segítséget. Törvényt hozott a nyolcosztályos népiskoláról (1940), 1937-től pedig számos intézkedést tett az alulról jövő tehetségek tanulmányainak támogatására, minél több paraszt- és munkásfiatal középosztályba emelése érdekében.

Miniszterségéről történő, 1942-es leköszönése után a nagypolitikában már nem igazán vett részt, a Teleki Pál Tudományos Intézet és a Nemzeti Múzeum elnökeként főként tudományszervezési feladatokra koncentrált. Emellett változatlanul a szívén viselte választókörzete, Székesfehérvár sorsát: 1932-től 1945-ig volt a város parlamenti képviselője. Rengeteget köszönhetett neki a város, hiszen minden lobbierejét városképi és infrastrukturális fejlesztésére fordította, s elérte, hogy az 1938-as Szent István-emlékév egyik fő helyszíne is a megyeközpont legyen. Emiatt is tartom indokoltnak a mostani városvezetés tervétfehérvári szobra felállítására – míg másutt magam sem szorgalmaznám ezt.

Hómant a Magyar Tudományos Akadémia már 1945 júliusában kizárta tagjai közül. Az erre vonatkozó javaslatot az őt 1936 óta többször is durván sértegető Moór Gyula – egyébként kiváló jogfilozófus – fogalmazta meg, s támogatására megnyerte a Hómanra ugyancsak neheztelő ismert történészt, Váczy Pétert, illetve a neves néprajztudóst, a kisgazdaként a kommunisták politikáját támogató Ortutay Gyulát is. Annak ellenére, hogy Kosáry Domokos és Glatz Ferenc akadémiai elnökök is szorgalmazták rehabilitálását, az mindmáig nem történt meg. Mivel az MTA-tagságot tudományos érdemekért – és nem politikai szimpátiák okán – adományozzák, azt hiszem, ideje lenne felülvizsgálni az 1945-ös döntést, hogy az egyik legnagyobb magyar középkorászt visszavehessék a tudós testületbe.

1946-os népbírósági perében Hóman maga is beismerte, hogy politikai téren vétkezett. Perében – a vele korábban is rossz viszonyban lévő Sulyok Dezső kivételével – kizárólag mentőtanúk szólaltak meg, csaknem a felük zsidó származású volt. Első fokon még számos, másodfokon viszont már csak egyetlen „háborús bűntett” elkövetésével vádolták. Azzal, hogy részt vett azon az 1941. július 26-i kormányülésen, amely – Horthy Miklós kormányzó ez irányú döntését tudomásul véve – jóváhagyta a Magyarország és Szovjetunió közötti hadiállapot beálltának kimondását. A kormánytagok mindezt annak tudatában tették, hogy a honvédelmi miniszter úgy tájékoztatta őket, szovjet repülők provokálatlan támadást hajtottak végre egy magyar gyorsvonat és Kassa városa ellen. Mint ma már tudjuk, az előbbi akciót bizonyíthatóan, a kassai bombázást pedig minden valószínűséggel – talán eltévedt – szovjet gépek hajtották végre. Ezért a Hóman elleni 1946-os vád abszurditását még mai bírálói is elismerik.

Hómant végül életfogytiglani börtönre ítélték, 1951-ben Vácott hunyt el. Földi maradványait csak 2000-ben azonosították, újratemetésére is az évben került sor a Darányi család tassi kriptájában.
Miközben Hóman történészként megmaradt szakmája professzionális művelőjének, s művei ma is nemzeti értékek, politikusként diszkriminatív lépésekhez is a nevét adta. Tudósként vitathatatlanul a legnagyobbak között marad a helye, politikusként azonban – kezdeti integratív törekvései után – kétségkívül megosztó személyiséggé vált. Politikai bűnözőnek azonban – sokak gyakran hamis adatokból építkező állításaival szemben – semmiképpen sem tekinthető. Az általa vallott elvek követése ma már nyilván nem vállalható. Még akkor sem, ha tetteinek indítóokai részben magyarázhatók, és a neki felrótt vádak többségét politikai alapon, sokszor ténybeli tévedéseket vétve fogalmazzák meg napjaink kérlelhetetlen megmondóemberei.