Kemény Fecsó bá elárulta a magyar vízilabda sikerének titkát

Kemény Ferenc a termálvíz áldásos hatásairól, Egerszegi vízfekvéséről és a gettóból kiszabadított MTK-sokról. Interjú.

– Egyszer azt nyilatkozta akkor hároméves unokájáról, hogy balkezes, ami pedig köztudomásúan azt jelenti, kiváló a labda- és a ritmusérzéke. Az én fiam is hároméves múlt, és balkezes. Hasonlóra számíthatok?
– Tapasztalatom szerint igen. Hogy ez miért van, nem tudom – az orvosok biztos tudják –, de tény, hogy harmincból egy balkezest láttam életemben, akire nem volt igaz a jó labda- és ritmusérzék. Amúgy a bal lábbal hasonló a helyzet. Puskás a jobb lábára csak támaszkodott – ha véletlenül találkozott volna a labdával, még ma is repülne, mintha kőre ment volna –, de olyan bal lába, mint neki, senkinek sem volt, nincs és nem is lesz.

– Fél életét az uszodában töltötte, sok-sok gyereket, fiatal pólóst látott. Ma is ugyanúgy teremnek a tehetségek, mint korábban?
– Abszolút. Ma már nem követem úgy az utánpótlást, mint néhány éve, de azért képben vagyok. A magyar vízilabdában olyan szintű munka folyik, hogy elég, ha sok gyerek jön le az uszodába, azok közt biztosan lesz tehetség, akit csak észre kell venni, és nem hagyni elkallódni. Aki erre született, mint mondjuk a Varga Dumi – de rengeteg példát hozhatnék még –, azt azonnal ki lehet szúrni. A víz más, mint a szárazföld, ha itt valakinek rossz a fajsúlya, ha túl magasan van a súlypontja, ha nem lebeg, ha küzdenie kell a vízben, lehet akármilyen ügyes, semmi sem lesz belőle. Emlékszem, valamikor Krisztus előtt, amikor még a Fradi edzője voltam, Sopronba utaztunk téli edzőtáborba. Ott voltak a Spartacus úszói is. Az edzőjük egyik vacsoránál mondta nekem, hogy holnap reggel gyere le az uszodába, mutatok valamit. Lementem, volt ott egy kislány, harminc deka az egész, az edző a vízre fektette, összefogta a két lábfejét, aztán meglökte, a kislány meg úgy siklott át a túloldalra, mint a papírhajó. Egerszegi Krisztina volt az. Hogy valaki mitől képes erre, az üreges csontjai miatt-e, nem tudom – majd a boncolásnál kiderül –, de az biztos, hogy Egerszegit is csak elrontani lehetett volna.

– Mi a titkunk? Miért jók a magyarok vízilabdában?
– A termálvíz miatt. A világ más tájain fűtik a medencét, nálunk a Császárban, a Hajós Alfréd-uszodában termálvízben lehet tempózni. Azt mondják, a németek fakezűek. Dehogy azok – csak alig tudnak benn lenni a medencében, mert megfagynak. Voltam egyszer Magdeburgban, tizenhat és fél fokos vízben pólóztak az ottaniak. Húsz perc abban bőven elég, nálunk meg négy-öt órát töltöttek a vízben már az őseink. A Keserű fivérek például. Apró emberkék voltak, és olimpiai bajnokok. Igaz, ha találkoznának egy mai bekkel, az olyan lenne, mint a Tom és Jerry-filmek, megfognák negyed elején őket, aztán a végén elengednék, de akkor még más volt a játék. Amúgy meg olyan ez a termálvíz, mint a brazil homok. Volt szerencsém járni Rióban, ott a Copacabana vagy még inkább az Ipanema – annyi jó nő, mint ott, a világon nincs –, az egyik a népstrand, a másik elegánsabb, de a homok az ugyanolyan. Arra leül a laszti, ott nem lehet mást csinálni, mint fölemelni, dekázni vele, vinni a térden, a vállon, a homlokon, a tarkón, mindenhol. A brazil nem úgy születik, hogy istenien focizik – olyanná képződik, kényszerből szinte. Zicóékat láttam úgy passzolni, hogy három-négy átadás is lement térdmagasságban meglőtt labdákkal anélkül, hogy egyszer is a földre esett volna. Ha pedig az ember jó termálvízben labdázik, olyan lesz a keze, mint a gumi, és labdazsonglőr válik belőle.

– Ön miért kezdett vízilabdázni?
– A fateromnak köszönhetem – meg a saját rosszaságomnak. Hatéves lehettem, amikor a Kis-Dunában majdnem megfulladtam. Aranyos kisgyerek voltam mindig, és amikor lementem a nagyobbakkal az Újpesti-öbölbe, azt hittem, én is simán átúszom a túloldalon úgy hatvan méterre lévő stégig. Alig tudtak kimenteni. Apám akkor levitt a Lukácsba, odaadott az úszómesternek, hogy tanítson meg úszni. Utána kerültem ide, a Margitszigetre, a Magyar Atlétikai Clubhoz. Egy Mészáros nevű edzőhöz jártam. Az edzés úgy nézett ki, hogy felálltunk sorban a fedett kismedence hosszanti oldalán, beugrottunk, széltében átúsztuk – lehetett úgy tizenöt méter –, utána kimásztunk, vissza, megint be, és így tovább. Ez ment egy óra hosszat. Robbanékony voltam, ez meg rövid táv volt, ezért mindenki azt hitte – én is –, hogy ez nekem nagyon fog menni. Hátúszásban voltam jó, rövid távon, Szívós Karcsi volt a nagy riválisom. Csak jóval később, már vízilabdás koromban derült ki, hogy a szívem miatt nem vagyok terhelhető.

– Ez mikor történt?
– Tizennyolc éves korom után – akkoriban ugyanis nem úgy volt a póló, mint ma, hogy már a bébi korosztálynak is bajnokságot szerveznek. Tizenhét-tizennyolc évesen kezdtünk meccseket játszani. Kezdetben center voltam, aztán jött ez a szívbaj, és akkor kapus lettem.

– Milyen volt kapusnak?
– Gyors, de vak. Rossz volt a szemem, és akkor még esti meccsek voltak, gyönge világítással. Ha közelről dobtak, azt reflexből védtem, de távolról simán beejtették a labdákat. Centernek jobb voltam. Harminckét éves koromban hagytam abba a játékot az Újpesti Dózsánál.

– Ha jól tudom, az édesapja, miután – ha minden igaz – 1943-ban levitte úszni, 1944-ben meghalt.
– Édesapám a Weiss Manfréd-gyárban dolgozott Csepelen repülőgép-tervező mérnökként. A gyárat a háború alatt kitelepítették Kőbányára, ahol ötven méter mély pincékben folytatódott a termelés. 1944. szeptember 17-én négy és fél órás légitámadás érte a várost, tömegével jöttek a Liberátorok. Apámat a pincelejárattól ötven méterre találták meg. Repeszt kapott a combjába, és hiába kötözgette magát az ingével, elvérzett. Ez volt vasárnap, mi pedig anyámmal hétfőtől jártuk a várost gyalog, hogy megtudjuk, mi történt vele. Végül csütörtökön Kőbányán találták meg a rendőrségen az áldozatok listáján. Tizenkét éves voltam. Anyám addig feleség volt, nem értett semmihez azonkívül, hogy állati jó paprikás krumplit tudott főzni. Munkát keresett, meg eladogattuk az értékesebb holminkat. Emlékszem, volt egy Bösendorfer zongoránk. Anyukám, szegénykém, azt hitte, járok hetente kétszer a Jakupcsek Tibivel – ő a Jakupcsek Gabika édesapja, szegény korán meghalt – Barta Klári nénihez a Mohács utca 8.-ba, de mi sohasem mentünk be órára. Aztán eladtuk a zongorát

– Ön megsiratta
– Igen, aztán pedig, mivel igen jó pénzt kaptunk érte, sokáig abból ehettünk zsíros deszkát.

– Édesapja elvesztése után volt valamilyen apafigura az életében?
– Talán inkább példaképek. Az uszodában mindig bámultam a felnőtt vízilabdázókat meg az úszókat. Kissrác voltam, macista, ahogyan Csík Feri bácsi, Berlin olimpiai bajnoka is. Itt voltunk a szigeten, és egyszer nyáron a nyitott ötvenesnél kértem, ugorjon már be nekem, szeretném látni, hogy úszik. Erre ő nem küldött el a francba, hogy öcsi, fürödtem már eleget, hanem beugrott, és úszott, kitett fejjel, gyönyörűen tíz-tizenöt métert. Ha belegondolok, ma vajon Phelps megcsinálná-e ugyanezt Persze ha semmit sem csinál, akkor is a világ legjobbja.

– És Laky Károly? Úgy tudom, neki is sokat köszönhet.
– Igen, ő tényleg apafigura volt. Ő volt az edzőm a Lokomotívban, és ő rugdosott be az egyetemre, bekényszerített szinte, aztán azt is ő intézte el, hogy bekerüljek a MÁV-hoz. A felvételi formaság volt: egy hat elemit végzett krapek volt ott a távközlési atyaúristen, és a vizsgán megkérdezte, ismerem-e az Ohm-törvényt. Körülnéztem: ez meg kinek beszél? Úgyhogy kedden délután fél háromkor lediplomáztam, két nap múlva reggel meg már kezdtem is a munkát a vasúti főosztály villamosmérnökeként. Később a számítástechnikai intézethez kerültem, jártam Párizsban meg Angliában a kibernetikát tanulmányozni, és mint a MÁV számítástechnikai intézetének főmérnöke mentem nyugdíjba.

– Én azt hittem, hogy főállásban volt a magyar utánpótlás edzője és – talán nem túlzás – egyik lelke
– Dehogy! Délelőtt dolgoztam, délután edzősködtem. Mondjuk annyi előnye volt, hogy amikor kapacitáltak, hogy lépjek be a pártba – Ferikém, be kéne lépni, mégiscsak főmérnök vagy –, mindig hivatkozhattam a pólóra. Ugyan, tudjátok, mikor érek rá, amikor ti gyűlni mentek, akkor én az uszodába. Békén is hagytak. Hülye világ volt az is, de az uszodába valahogy soha nem jött be. A vízilabda mindig kívül volt a világ folyásán. Itt nem számított semmi, csak hogy ki lövi be a labdát. A politika sem érdekelt senkit. Sőt. A TF-en tanított Somóczy doktor, ő mesélte, hogy 1944-ben néhány pólós szerzett bőrkabátot, nyilas karszalagot, és bementek a gettóba, hogy kihozzák az MTK-s pólósokat. Ezek velünk jönnek, értik? – mondták az őröknek. Ehhez azért kellett striciség meg vagányság, agyon is lőhették volna őket. Aztán pár év múlva meg láttam, hogy ugyanezek az emberek a medencében már ütik-verik egymást. Ez a póló.

– Ez. Meg egyebek közt az, hogy a vízilabdában mintha kinéznék azt, aki nem szerez felsőfokú végzettséget. Ez mindig így volt?
– Régebben sokkal inkább, mint most. Ma már azért a teljesítménysport iszonyú sok időt kíván. Az még most van feltalálás alatt, hogy az ember egyszerre tudjon napi kétszer három órát edzeni, és közben nyolc órát az egyetemi előadóban tölteni. De a mai gyerekek is zsigerből érzik, hogy magyar pólósnak lenni kötelez.

– A jövő héten kezdődő világbajnokságra milyen esélyekkel megy a csapat?
– Sanszosak vagyunk. A Balkán, meg mi. A világon már sokan játszanak közepesen, nagyon sokan játszanak jól, nagyon sokan nagyon jól, és kifinomultan is páran, de csak öt-hat csapat van, amely a legfontosabb eseményre mindig kész. Mi köztük vagyunk. Borzasztó lényeges is mindannyiunknak, az egész országnak, hogy a póló töretlenül jó legyen. Kilencszeres olimpiai bajnokok vagyunk, senkinek nincs ennyi címe, toronymagasan vezetjük a világot, mint a brazilok a fociban.

– Kifejezetten elégedett és boldog embernek tűnik. Soha nem kedvetlenedett el életében?
– Soha. Valahogy annyi negatívum ért, hogy volt alkalmam megtanulni, hogyan kell továbbmenni. Édesapám korai halála, hogy elváltunk az első feleségemmel. De mindig regenerálódtam, nem szabad búslakodni, amíg az ember él. Mindenkinek megvan a maga baja. Most is örömteli esemény vár, meg fogják műteni a szememet. Volt egyszer egy komondorom, egy alkalommal nagyon csúnyán elvágta a talpát. Három napot töltött az állatkórházban. Amikor hazavittem, lementem vele Budán az Irgalmas Kórházhoz – a Szépvölgyi úton laktam akkoriban –, volt ott egy csodálatos fagylaltozó. Csakhogy a kutya megérezte a kórház szagát, lecövekelt, nem ment tovább egy millimétert sem. Mehettem haza fagylaltozás nélkül. De igaza volt. A kutya nem hülye. Én is rosszul vagyok a kórháznak még a szagától is.

– Nyolcvanhárom éves, de remekül tartja magát
– A kor nem érdem, hanem idétlen állapot. Annyi jelentősége van, hogy fölértékelődnek a hónapok, a hetek, a napok, az órák. A percek. De kisiskolás algebra szerint is vége lesz lassan, ami nem mámorító érzés. És az sem vigasztal, hogy sok negyvenéves hal meg körülöttem. Kivédhetetlen sajnos, hogy egyszer meg kell halni, hogy minden véget ér, bár azért végre föltalálhatnának valamit, a fenébe is. De még a héten!

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.