Szívvel, lélekkel

Őszintén sajnáltuk gyerekfejjel azokat a társainkat, akik december 24-e körül születtek.

Őszintén sajnáltuk gyerekfejjel azokat a társainkat, akik december 24-e körül születtek, pláne, ha például Éva, Ádám, István, János névre keresztelték őket. Születésnap, névnap és karácsony egy rakáson, a Jézuska egyszerre elhoz minden ajándékot. Aztán egy egész évig semmi. Na, ebbe belegondolni is rémesnek tűnt. Akkoriban még nem gondolhattuk, hogy sok évvel később olyan emberekkel ismerkedünk meg, akik két születésnapot is ünnepelnek.

Végstádium. Mennyire borzalmas szó, ezt hallva először nyilván a nagyon súlyos rákbetegekre gondolunk, meg azokra, akiknek nincs tovább. Vég: igen, van ott egy ütköző, aminek nekiszáguldani nem tanácsos. De mellette ott áll az a szó is, hogy stádium. Egy állapot. Ami ugye mégiscsak az élettel összeegyeztethető fogalom.

A szívátültetésre kerülő betegeknek is azt mondják, ők már a végstádiumban vannak, sőt ez a feltétele annak, hogy a következő „hűtőtáska” az ő betegágyukhoz érkezzen. Innen szép nyerni. Innen szép újjászületni. Múlt szombaton megadatott az élmény, hogy Fülöpszállás mellett, a Simon-tanyán találkozhattunk mintegy hetven olyan emberrel, akik már túlélték a végstádiumot. Most pedig, köszönik szépen, jól vannak, kérnek még egy cupákot a házigazda maga hizlalta mangalicájából, meg egy sört, elvégre jól befűtöttek odafent.

Merkely Béla és Szabolcs Zoltán professzorok – ketten a világ legjobb szívsebészei közül – túlzásnak tartják a felvetést, hogy valóban ez volna-e az ajánlott étrend, de – mondják – olykor ez is belefér. Elvégre élni tudni kell, s ha valakik, hát ezek az emberek értik, mit jelent e mondás.

A fertőzésekre inkább vigyázni kell, merthogy az újjászületés küzdelmekkel jár. Ezek közül a legkeményebb harc talán éppen a szívbeteg saját szervezetének, saját immunrendszerének a legyőzése. Amit a kilökődés megelőzése érdekében gyengíteni kell, évekkel a műtét után is.

Házigazdánk, Simon Réka három éve kapott új szívet, ahogy mondják, az utolsó pillanatban. Túl egyszerűen hangzik ez így: addig a bizonyos utolsó pillanatig nagyon hosszú út, sok szenvedés vezetett. Nemrégiben összeszámolta, összesen hetvenegy orvossal találkozott, ennyien vizsgálták, kezelték, operálták, míg kijöhetett a városmajori klinikáról. Az elmúlt hetekben mindegyiküknek kötött egy kis piros szívet. Szép ajándék. Jól érzi magát, viszi a tanyasi gazdaságban a „női dolgokat”, sőt főz, takarít, állatokkal foglalkozik, s belevágott egy idegenforgalmi tanfolyamba is.

A szívsebészek nem cifrázzák a dolgot, tényszerűen leszögezik, ha nincs transzplantáció, ez a hetven ember ma nem élne. Meg sokan mások sem – az 1992. január 3-án elvégzett első ilyen hazai beavatkozás óta tavaly év végéig 339 szívet ültettek át, a műtött emberek többsége életben van. A transzplantáltak rendszeresen összejárnak; amennyien vannak, annyiféle emberek ők, a szívük viszont összeköti őket.

Bár érzéseink, érzelmeink nyilván nem azon múlnak, kinek a szíve dobog mellkasunkban, mégiscsak elgondolkodtató, mennyire változtathatja meg személyiségünket, ha cserélni kell. Ha idegen szívűvé válunk. Ez a kérdés ezen az összejövetelen is többször előkerül. Mennyi szó, kifejezés: szívtelenség, szívélyesség, szívesség, szívtiprás. Akadt olyan fiatalember, mesélik, aki – bár nem volt szívbajos, csak a lelke sérült – annyira utálta az életet, hogy felajánlotta szerveit a klinikának. Ahol persze udvariasan tájékoztatták, hogy így nem lehet donorrá válni. (A legtöbb szerv balesetben elhunytaktól származik, a transzplantáltak megtudhatják, milyen idősen, milyen körülmények között és hol halt meg a donor.) Pongrácz Istvánt tizenkét éve műtötték, Ponyeczki Natáliát mindössze három hónapja, de csodás módon már itt lehet a tanyán. Bár szájmaszkkal megy az utcára, s még nem eszik a közösből, de él és – nyugodtan mondhatjuk – virul. Sportolt, nem dohányzott, mindenki csodálkozott rajta a környezetében, hogy éppen ő. Hogy éppen őt érte utol a szívelégtelenség.

Orvosa azt mondta, balszerencse. Sorstársa, Pongrácz doktor, aki fogorvosként dolgozott, sejti, mi rontott a helyzetén. Marosvásárhelyről települt át, a sok hajtás, stressz, politikai és létbizonytalanság ráment a szívére. Két infarktus után lett egyértelmű, hogy csak a műtőasztal marad. Motoros, halálkanyar, a donor története szinte sablonos. Más ember lett-e? Egészségileg mindenképpen. Emlékszik, nem sokkal műtétje előtt annyira legyengült már, hogy a társasházban nem tudott felmenni a lépcsőn, elesett, nem bírt felkapaszkodni. Az éppen érkező két szomszéd srác részegnek nézte, átléptek rajta, utolsó erejével nyögte ki nekik: a szívem. Akkor már segítettek. Hatvanöt évesen teljesen fittnek érzi magát, ránézésre jó tíz évet letagadhatna. Hetente kétszer úszik, élvezi az életet. Ha valamiben más ember lett, hát ebben: megtanult örülni az élet apró dolgainak, csodáinak. Ha csak felnéz egy szép zöld lombkoronára, boldogság tölti el a szívét.

Budapesten, a Városmajorban a világ tíz legjelentősebb szívközpontjának egyike jött létre az elmúlt évtizedekben, Európában csak egyetlen helyen végeznek több átültetést, mint itt. Tavaly ötvenegyet. Nem a statisztika számít, az orvosok a nagy rizikójú műtéteket is vállalják, idősebb betegeket is operálnak, máskülönben nem lenne esély az élet meghosszabbítására. Az érintettek fele tizenöt évvel a műtét után is életben van, az az úr is, Schwartz Sándor, akin Szabó Zoltán professzor vezetésével először hajtottak végre idehaza transzplantációt. Létezik ennél nagyobb ajándék?