Több mint bűn

A demokratikus intézményekben általában nem azért bízunk, mert jónak tartjuk őket, hanem mert javíthatónak.

A 2010-ben hatalomra kerülő kormány, a rövid távú politikai és világgazdasági változásoktól függetlenül, tartósan depressziós gazdaságot örökölt. Határozott elképzelésekkel látott munkához, ami az államháztartás egyensúlyának helyreállítását illeti: ezen a téren a sokat vitatott kormányzati intézkedések jobbára sikeresnek bizonyultak, ha az adósság mértéke nem is változott számottevően.

A reálgazdaság folyamatait azonban mindez alig érintette. Az ipari teljesítmény szerény növekedése nagyrészt néhány német világcég autóipari beruházásainak köszönhető. A gazdaságpolitika csak szavakban állt a kis- és közepes méretű hazai vállalkozások mellé, amit tett, az talpon maradásukhoz sem volt elegendő. A fejlesztési források döntő hányada a kiemelt állami beruházásoknak és az ezekhez kapcsolódó nagyvállalati körnek jutott. A hazai termék eközben még a hazai piacra se tud betörni: a kereskedelemben és a vendéglátóiparban túlsúlyos külföldi tulajdon gondoskodik arról, hogy az eredeti tőkefelhalmozás klasszikus színterein képződő jövedelem ne a hazai újrapolgárosodást gyarapítsa. A mezőgazdaságban – egy rövid taktikai kitérő után – ismét győzedelmeskedett a nagyvállalati szemlélet, azzal együtt az ipari eszközökkel és ipari méretekben előállított tömegtermék támogatása, melynek piacképessége olcsóságán múlik, az olcsóság pedig a költségek lefaragásán (a foglalkoztatás és a minőség rovására). Az uniós agrártámogatások és a földbirtok-politika kedvezményezettje ennek megfelelően továbbra is a nagybirtok maradt.

A kormány valójában nem is a spontán piaci folyamatoktól remélt növekedést, hanem az állami vagy az állam által közvetlenül ellenőrzött beruházásoktól. Ez magyarázza a költségvetés egyensúlyával küszködő kormányzat meglepően nagyvonalú építkezéseit. A középületekre, sportlétesítményekre, múzeumi negyedre, kormányzati reprezentációra, atomerőműre és más, gazdasági értelemben többnyire improduktív beruházásokra fordított súlyos százmilliárdok nem a vezető politikusok nagyzási hóbortját tükrözik. A Fidesz gazdasági stratégái hisznek a keynesi recept sikerében, hogy tudniillik állami költekezéssel ki lehet mozdítani a holtpontról a magától nem mozduló gazdaságot. A választott eljárás előnyei közé számítják, hogy a források elosztása nem a verseny esetlegességein múlik: a kedvezményezetteket maguk válogathatják meg – értelemszerűen nem üzleti, hanem politikai alapon. Az elkövetett hiba maga is tankönyvi közhely: a tőkepiacról így vagy úgy elvont és átcsoportosított eszközök tovább rontják a versenyszféra szereplőinek esélyét, hogy beruházásaikhoz forrást találjanak, s így az állami beavatkozás nem élénkíti, inkább visszafogja a gazdaságot.

A kudarcra ítélt kísérlet csak akkor igazolható, ha elfogadjuk, hogy a magyar gazdaság nem rendelkezik versenyképes ágazatokkal. Ez azonban nincs így. Valóban nem mérkőzhetünk sem a csúcstechnológia tulajdonosaival, sem a harmadik világbeli olcsó munkaerővel, legkevésbé a kettőt kombináló multinacionális hálózatokkal. Azonban megtehetünk két dolgot – hasonlóképpen köztes helyzetű országok példáját követve –, igenis visszaszerezhetjük a hazai piac egy részét a hazai gazdaság számára, a fejlesztési forrásokat pedig néhány jól kiválasztott területre összpontosíthatjuk, ahol a magyar vállalkozások rendelkeznek a világpiaci helytálláshoz kellő adottságokkal. Vannak ilyen adottságaink, nagyjából két területen. Az egyik a – sajnos – vészesen exportképes hazai szürkeállomány, amelyet tudásintenzív ágazatokban lehetne és kellene itthon kamatoztatni az informatikától az egészségiparig, vagy például a megújuló energiaforrások és egyéb kis léptékű, zöld technológiák fejlesztése terén. A másik a munkaigényes, minőségi agrártermék és a rá épülő (leépült) ipari ágazatok: az élelmiszer-önrendelkezés helyreállítása. A nagyvárosoknak és a források koncentrálásának kedvező fejlesztési politika, sajnos, ezzel épp ellentétes úton halad. A rendszerváltó Magyarországra szerintem inkább a „vörös tory”, Philippe Blonde világos és egyszerű programja illene: „re-localize the economy, re-moralize the market, and re-capitalize the poor” (azaz a gazdaságot ismét helyivé, a piacot erkölcsössé és a szegényeket vállalkozóvá kellene tenni). Ez lehetett volna egy konzervatív párt gazdasági stratégiája. Sajnos nem ez lett.

A választók többségének bizalmát élvező kormány bizonyos keretek között sok mindent megtehet: eldöntheti, miféle választ ad a kor nagy kérdéseire. De hogy mi a kérdés, amire a politikának választ kell adnia, azt nem maga dönti el. Ilyen megkerülhetetlen kihívás a második ezredforduló Magyarországán, hogy a munkaképes népesség közel negyven százaléka nem rendelkezik legális munkajövedelemmel, s hogy a pályakezdő fiatalok tömegesen hagyják el az országot, ahol kilátástalannak ítélik az elhelyezkedést és a családalapítást. Semmit se tett, aki nem erre kínál megoldást.

Hogy a reálgazdaság újraélesztése terén az utolsó öt esztendő sem hozott áttörést, azt híven tükrözi a foglalkoztatási, jövedelmi és migrációs viszonyok alakulása. A mostanihoz fogható kivándorlási hullámot Magyarországon eddig talán csak az ’56-os forradalom vérbe fojtása váltott ki. S ne áltassuk magunkat azzal, hogy a külföldön munkát vállalók többsége idővel hazatér, mert az értékesíthető tudással távozók többnyire kint maradnak (s már idehaza is egyre több fiatal tervezi, hogy felnőttéletét majd egy másik országban éli le). Ez a veszteség életben és tudásban: pótolhatatlan. Nem a meg nem született gyermekek miatt kell immár gyászt öltenünk, hanem a megszületett, de a nemzet számára elveszett fiakért-lányokért.

A munkanélküliség kezdettől fogva a falvak és vidéki kisvárosok társadalmát sújtja elsősorban, következménye a lakosság elvándorlása, illetve elöregedése, végül az ott maradt szegénysorú népesség elszigetelődése, vidéki válságövezetek kialakulása. A mostani kormány által szorgalmazott közmunkaprogram, bármennyire időszerű volt egyébként, magán a helyzeten nem változtatott. Szépíti a foglalkoztatási statisztikákat, de nem biztosítja az érintettek megélhetését, nem javítja kilátásaikat, nem könnyíti meg visszatérésüket a munka világába. A munka nélkül tengődő vagy éhbérért dolgozó rétegek helyzete szociálpolitikai eszközökkel nem kezelhető. A tömeges elvándorlás, a polgárháborúval fenyegető cigánykérdés, a kilátástalanság érzete, amely a fiatalok és a lesüllyedő középrétegek körében terjed, megbízható mutatói az ország elszegényedésének, amelyből egyetlen kiút ismeretes: a gazdálkodás reformja. (Nem okvetlenül a piaci mutatókkal mért „növekedésre” gondolok, amely csupán a befektetett tőke megtérülését jelzi.)

Az agyonreklámozott rezsicsökkentés – ami sajnos az erőforrásokkal való pazarlást is bátorítja –, egyes közszolgáltatások államosítása, a devizahitelesek megmentése, az önkormányzatok adósságának átvállalása, valamint a gyermekes családok helyzetén könnyítő intézkedések jól jöttek az érintetteknek, és alkalmasnak bizonyultak a szegénység egyes tüneteinek enyhítésére, ennek azonban a gyógyuláshoz nincs semmi köze. Ugyanakkor hatalmas összegekkel terhelik meg a költségvetést, a korábban tárgyalt nagyszabású állami építkezésekhez hasonlóan. Így azután nem marad pénz olyan ellátórendszerek régóta esedékes reformjára, mint az egészségügy vagy a közoktatás. Ezekben az ágazatokban minden egyebet meg kellene előznie az ott dolgozókra nehezedő terhek enyhítésének, illetve a botrányos jövedelmi viszonyok rendezésének. E nélkül a szervezeti átalakítás – hasznos vagy kártékony – pótcselekvés marad.

Egy társadalom fölemelkedése azonban elsősorban a középosztályok teljesítményén múlik. A Fidesz fő társadalompolitikai célja a hazai újrapolgárosodás előmozdítása volt: a középrétegek helyzetét kívánták megszilárdítani. Ez a cél nem teljesült.

A Fidesz azért nem lehetett a középosztályok pártja – amire politikai hitvallása és a kor követelményei predesztinálták –, mert a párt híveiből akart új középosztályt teremteni. 2010 után a magyar kormány az államszocialista mintát követte: erőteljesen központosította a jogok, jogosítványok és erőforrások újraelosztását, azzal a nem titkolt céllal, hogy e hatalom birtokában a híveiből toborzott új középosztály gyors felemelkedését biztosítsa, és megtörje a régi, megbízhatatlannak vagy ellenségesnek vélt középosztályok befolyását. A kinevezett kapitalisták, politikailag megbízható vezérigazgatók és mondvacsinált tudományos műhelyek szakmai teljesítménye azonban nem állt arányban a párt szolgálatában szerzett, elévülhetetlen érdemeikkel. A függés a bürokratikus struktúráktól, a gyakran változó és kiszámíthatatlan központi akarattól akadályozza a kreativitást és az innovációt, ugyanúgy, mint a proletárdiktatúra idején, és legalább annyira korrumpálja a rendszer valamennyi résztvevőjét, végrehajtókat, döntéshozókat és pályázókat egyaránt, mint egykor a tervgazdálkodás.

Az erőforrások újraelosztásának címzettjei, a hatáskörök központosításának haszonélvezői nem a középrétegek lettek, hanem egy új – tegyük hozzá: csak részben új – politikai-gazdasági elit, melynek kezében az anyagi és igazgatási hatalom példátlan mértékű koncentrációja ment végbe igen rövid idő alatt. Az elmúlt öt esztendő nem a középosztályt erősítette, hanem a bürokráciát. Kiábrándult középrétegek, kilátástalan pályakezdés, növekvő szegénység – szavazóbázisa elvesztésének a kormány a történelemben többszörösen bevált módon igyekezett elejét venni: hadat üzent belső és külső ellenségeinek. S hogy legyen kinek hadat üzenni, ellenségeket teremtett magának. Ezt a célt szolgálta kül-, illetve kulturális politikája.

A nemzetközi kapcsolatok terén a Fidesz–KDNP-kormány eljárását véleményem szerint két külön-külön is végzetes koncepcionális tévedés határozta meg. A külpolitikát pillanatnyi gazdasági céloknak rendelték alá, illetve belpolitikai problémák kezelésére használták. Talán e kettőre illik a leginkább a dolgozat címéül választott talleyrand-i mondás: ez több mint bűn, ez hiba volt.

A magyar külpolitika önleleplezése, amit még a tárca névváltoztatása is nyomatékosított, hogy lépéseit ezentúl a gazdasági érdek szolgálatába kívánja állítani, a diplomácia nyelvén az ország gyengeségének és megbízhatatlanságának beismerésével volt egyértelmű. Tény, hogy a nyugati demokráciák nálunk semmivel sem finnyásabbak üzleti partnereik megválasztásánál, a kereskedést azonban nem kötik öszsze üzletfeleik enyhén szólva illiberális berendezkedésének méltatásával. Ha az Orbán-kormány hasznosnak és lehetségesnek látta a szorosabb gazdasági együttműködést Oroszországgal, Kínával vagy más, az euroatlanti szövetségi rendszeren kívül álló hatalommal, akkor még véletlenül se lett volna szabad ezzel egyidejűleg olyan politikai gesztusokat tennie, amelyek kétséget ébreszthetnek szövetségeseinkben a magyar külpolitika elkötelezettsége iránt.

Hogy mégis ezt tette, és éveken át minden alkalmat megragadott az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval kapcsolatos ellenérzések hangoztatására, majd újra és újra magyarázni kényszerült barátságtalan nyilatkozatait, ennek okát nem a nemzetközi viszonyokban, hanem idehaza kell keresnünk. Míg a „keleti nyitás” kizárólag gazdasági érdekeket szolgált, elsősorban a költségvetés egyensúlyának megőrzését, a nyugati partnereink ellenében vívott verbális függetlenségi háború célja a jóléti várakozásaiban csalódott jobboldali választók bizalmának megőrzése volt. A fő cél a fenyegetettség érzetének felkeltése: ellenségeink a vesztünkre törnek, irigyeink akadályozzák a sikereinket, ilyenkor tehát nem vitatkozni és panaszkodni kell; minden becsületes magyar embernek ott a helye az ország függetlenségét védelmező kormány oldalán. Eljárásával, sajnos, a kormány sokak szemében szalonképtelenné tette magát Európában, éppen akkor, amikor a szövetségi rendszerrel és a nemzetek feletti bürokrácia túltengésével kapcsolatos jogos elégedetlenség általánossá vált a kontinensen. Pedig az unió revízióját sürgető országok sorában a magyar külpolitika fontos szerephez juthatott volna, a rossz hírbe keveredett magyarok támogatásából azonban jelenleg potenciális szövetségeseink se kérnek.

A második Orbán-kormány kulturális politikája külön, behatóbb elemzést érdemelne, a tartalmi kérdések vizsgálatát azonban ezúttal mellőzni fogom. Az intézkedések egy része a korábban jelzett etatista – megszorító – erőforrás-átcsoportosító törekvések közé sorolható. Legnagyobb jelentősége ezek közül az iskolarendszer példátlan mértékű központosításának volt, amely a pedagógusok önállóságát a minimálisra csökkentette, adminisztratív terheiket ellenben megnövelte, miközben hatalmas káoszt teremtett.

A mondvacsinált új kulturális intézmények, médiumok, kutatóműhelyek és szervezetek sokaságának létrehozása, élén a politikai káderképzés feladatát nevében is megjelenítő új egyetemmel, a megbízhatatlan, többségében balliberálisnak vélt értelmiség leváltását célozta. Főbenjáró tévedés volt az értelmiséget azonosítani a defenzívába szorult, egyre belterjesebb „balliberális” táborral. Az utóbbi politikai képviseletének összeomlása kivételes lehetőséget teremtett volna arra, hogy egy nagyvonalú kultúrpolitika végre betemesse az irracionális sérelmek és félelmek mentén kettészakított magyar szellemi élet lövészárkait. Az intézmények „lekettőzése”, éppen ellenkezőleg, szervezeti kereteket teremtett a megosztottság számára. Ezzel egyidejűleg a főleg gyanakvásból és bosszúvágyból táplálkozó Kulturkampf szerencsétlen rögtönzései elidegenítették az értelmiség jelentős részét.

Magától értetődik, hogy az itt leírt nézetek minden ponton vitathatóak. Azért vetettem őket papírra, mert olyan kérdéseket érintenek, amelyek újragondolása alkalmas lehet a kormány iránt megcsappant bizalom helyreállítására. Ehhez azonban mindenekelőtt a kormány bizalmát kellene helyreállítani a társadalom iránt. A kölcsönös jóhiszeműséget feltételező nyilvános párbeszéd az első lépés lehetne ezen az úton.