Vakablakok

Felszámolja a számozott utcák néven elhíresült nyomortelepét Miskolc városa. Az EBESZ után mi is a helyszínen jártunk.

Illetve közvetett módon mégis hangot adtak álláspontjuknak: a nyomortelep felszámolását végig romakérdésként kezelték, pedig Kiss János alpolgármester elmondása szerint a számozott utcákban nem csak cigányok élnek, és a városvezetés a nyomortelep-felszámolást nem romakérdésnek tekinti. Ezt tudatták az EBESZ-szel is. Végül mégis úgy szólt a Budapesten megfogalmazott verdikt, hogy „többet kell tenni a romák fenntartható lakhatásáért”.

Az alpolgármester hozzáteszi, az sem igaz, hogy kizárólag a diósgyőri stadion fejlesztése miatt kezdték el a bontást. A sportcentrumhoz tartozó parkoló eleve csak háromutcányi helyen húzódik majd.

– A nyomortelepen kialakult lehúzó szubkultúrát szeretnénk megszüntetni – feleli az alpolgármester arra a kérdésre, valójában mi a céljuk a számozott utcák felszámolásával. Arról még nem döntöttek, mi lesz az egykori munkáslakások helyén. Az alpolgármester szerint az épületeket gazdaságosan már nem is lehet felújítani, de még ha lehetne is, egy felújítás önmagában nem oldaná meg a telep helyzetét, mert a nyomortelepi bélyeget nem lehet vele eltüntetni.

– Minden olyan bérlővel, akinek határozatlan idejű szerződése volt, és nem halmozott fel tartozást, egyenként ült le tárgyalni a városvezetés, és mindegyiküknek felajánlott másik miskolci lakhelyet. Az elköltöző családok így olyan környezetbe kerülnek, ahol sokkal gyorsabban integrálódhatnak – magyarázza Kiss, akitől azt is megtudjuk, hogy folyamatosan konzultálnak a számozott utcákon irodával jelen lévő Magyar Máltai Szeretetszolgálattal. Az ő véleményük egyfajta mérce: ha a máltaiak valamely, egyébként tartozások miatt már jogszerűen kilakoltatható családnak ideiglenes haladékot kérnek, a család rendszerint maradhat is mindaddig, amíg humánus megoldást nem találnak a szakemberek.

A miskolci kisebbségi önkormányzat vezetőjével ülünk le beszélgetni egy közeli kávézóban. Váradi Gábort többen is kísérik. Amíg átérünk, alanyunk az előző beszélgetésről érdeklődik.

– Miket mondott az alpolgármester? Minden rendben, minden szép és jó, igaz?

Függőben hagyjuk a kérdést. Váradi nem vesztegeti az időt: az úgynevezett razziákon, mondja, harminc-negyven szükségtelenül igazoltató, vegzáló egyenruhás vesz részt. Ez pedig, véli, nagyon rossz hatással van a telepen élő gyerekek lelkére.

Közbeszólunk, lehet, hogy ez nem véletlen. Ha a Borsod megyei internetes lapok keresőjébe beütjük, hogy „számozott utcák”, nagyjából mindig ugyanazt látjuk. Először jön egy beszámoló a helyi cigányok tüntetéséről, majd egy videó arról, hogy elkaptak egy herbáldílert (a herbál egyike a legnépszerűbb és legolcsóbb dizájnerdrogoknak) az Ötödik utcában. És mint egy sorminta, ismétlődik: tüntetés, herbál, tüntetés, herbál.

– A drogos híreknek önmagukban nincs jelentőségük – állítja Váradi. – A miskolciak összetehetnék a kezüket, ha a városban csak itt drogoznának!

Markáns vélemény, de a kisebbségi önkormányzat vezetője mindjárt árnyalja is: nem vitatkozik a tényekkel, és természetesen pártolja, hogy aki törvényt szeg, azt kapják el, bárhol is követte el a bűncselekményt. Csak az összemosást tartja helytelennek. Meg azt is, hogy szerinte a számozott utcákra elsősorban telepfelszámolásként tekint a városvezetés, miközben rengeteg család bolyong valahol Miskolc külterületein. Sok közülük önként lépett erre az útra, csak mert nem akarta megvárni a kilakoltatást. Kanadába már nem mehetnek, pedig sokan szeretnének, de távoztak néhányan a közeli Lyukóvölgybe is.

A sokszor emlegetett lelépési pénzt Váradi egyszerűen félrevezetésnek tartja.

– Senki sem kapott ilyet, vagy talán egy családról hallottam.

Akárhogy is, összegzi tapasztalatait, bontásra többet költött az önkormányzat, mint a lakhatás kezelésére, pedig összesen ha két-három házat romboltak le.

Váradi abban sem ért egyet az alpolgármesterrel, hogy nem lehet felújítani a számozott utcák házait. „Teljes egészében” renoválhatónak tartja őket, szerinte nincsenek menthetetlenül rossz állapotban. Az igaz, hogy komfort nélküliek, viszont a hirtelen és váratlan bérletidíj-emelés előtt legalább kigazdálkodható volt a rezsi. (Erre utólag rákérdeztünk a városházán, ahol azt a választ kaptuk, hogy az áprilisi emelésre azért volt szükség, mert „az országos átlagtól egyébként jelentősen elmaradó lakbérek nem fedezték az érintett lakások fenntartását”.)

Elindulunk a telepre. Utunk panelek között vezet, ahogy közeledünk, egyre színesebben és mívesebben jelennek meg a falakon a diósgyőri csapatot éltető feliratok. A Kilencedik utcára merőleges sorház mögött parkolunk le.

Egy atlétás cigány srác közkútból nyomja kitisztított festékesvödreibe a vizet, az utca másik oldalán romos és lakatlan ház áll. A háttérben ott magasodik a stadion, a Vasgyár utcán pedig két gumibotos rendész járőrözik.

– A számozott utcák miatt vannak itt, igaz? – fordul felénk a fiú.
– Igen.
– Nem tudja, mi lesz velünk?
– Pont ezt szerettük volna kérdezni mi is.
– De hát azt itt nem tudja senki.
– Semmit nem tudnak?
– Csak hogy menni kell majd.

A tizenkilenc éves András egyébként szeret itt lakni. Házuk éppen a majdani stadion parkolójának határában húzódik. Nem érti, miért kell lebontani a házakat, mert a meccsre járók eddig is itt tették le a kocsijukat. Ezért nem igaz szerinte, hogy senki sem mer bejönni ide. A rendőrökről nincs jó véleménnyel, folyamatosan igazoltatják még akkor is, ha nem is őt keresik.

Évához megyünk, ő lesz az idegenvezetőnk. A Hatodik utcába vezet minket Arankához, Majoros Istvánnéhoz. Épp felújítják a házat, nyílászárókat cserélnek rajta. Mégis „tiszta depresszióban” vannak, kezdi mondandóját Aranka. Annyira megviselik a telepet elhagyókról érkező hírek, hogy néha már az öngyilkosság foglalkoztatja. A kilakoltatásoknál pedig végképp összetörik, különösen amióta – állítása szerint – megütötték a rendőrök, mert megpróbálta megakadályozni, hogy a szomszédjából intézetbe vigyenek három gyereket.

Harminchárom éve él a telepen, tartozása nincs, és persze ő is szeret itt lakni, mert minden közel van. Attól fél, hogy rosszabb állapotú lakást kap cserébe a házáért. Mindezért a miskolci polgármestert és a miniszterelnököt hibáztatja. Azt is tudni véli, kik élnek majd itt: a románok, azok miatt kell elköltözniük. (Ez sajátos miskolci motívum: Kriza Ákos polgármester nagyváradi származású, ezért a helyi politikában már évekkel ezelőtt felütötte a fejét a románozás.)

Majoros Istvánné szemlátomást büszke rendben tartott, ötvenhat négyzetméteres házára, ahol most tizenketten laknak. Behív bennünket. A piros alapon fehér virágokkal díszített falú konyha és az előszoba egy helyiség, innen két szoba nyílik, mi a nagyobba megyünk tovább, ennek fehér falára piros virágokat festettek. A konyhaasztalon akkurátusan kiterített tippmixszelvények, a falon gyerekek fotói.

Aranka fia és családja már hat éve Kanadában él, azóta csak interneten keresztül látta őket. Elsírja magát. Egyik kezében a bérleti szerződését szorongatja, másikkal a szemét törölgeti. Távozóban magától elmeséli, hogy az EBESZ-es megfigyelő milyen mérges volt, amikor megnézte a házukat.

– Mit tehetünk mi arról, hogy pottyantós vécénk van? – zárja a beszélgetést.

Az egyik gesztenyefa mellett teljesen üres ház áll, ablakai nincsenek befalazva, szeméttel sincs telehordva. Előtte Bartal Lászlóné beszélget egykori szomszédaival. Tizenhárom évig lakott itt, aztán kilakoltatták, majd fél évre visszaköltözött, de „valakik” feldobták, mire megint mennie kellett. A beszélgetésbe egy árnyékban ülő, türkiz atlétás férfi kiabál bele: szerinte inkább a felújításra kellene itt költenie Krizáéknak. E név hallatán egy másik nő úgy kezd ordítani, mintha személyesen a miskolci polgármesternek olvasna be.

– Tiszta szomorodás van itt! – kezdi, majd némi románozás után azt ecseteli, hogy micsoda piszkos húzás volt minden indoklás nélkül szinte a duplájára emelni a lakbért, mert azt a 11 ezer forintot ő már nem tudja előteremteni. Élettársa a kiürített házból próbálja elcsendesíteni, hangja visszhangzik az üres szobákban.