Sok éve már annak, hogy egy sajtóeseményről távozóban fotós kollégám jelezte: kövessem az autóját, mutat egy érdekes utat, de húzzam ám le a kocsim ablakait! A dombról ereszkedve hamar letértünk a műútról, keskeny ösvényen döcögtünk. Még nem láttam, de már éreztem a levendulamező illatát. Ez a kép, hangulat él bennem a legerősebben Pannonhalma kapcsán mind a mai napig, függetlenül az aktualitásoktól. Matusz Károly barátom, aki azóta az égből fotózza a levendulamezőket, gyakran a lelkemre kötötte: nem lefotózni kell a képet, hanem megfotózni. Várszegi Asztrik főapáttal hivatalosnak indult kapcsolatunk idővel barátsággá érett, s talán ennek is köszönhetem, hogy nekem adta meg a lehetőséget a ma sokunkat foglalkoztató kérdések megfogalmazására. Úgy éreztem helyesnek, hogy a témát inkább megfotózom, semmint lefotózom, így aki oknyomozói vallatásra számít, az vagy hagyja abba az olvasást, vagy váltson szemüveget, nehogy csalódás érje. Baráti beszélgetésre érkeztem a „kupacra”, ennek leiratát teszem közzé SzemLélek című blogomon és – a magyar sajtóban egyedüliként, a szerkesztők kérésére – a Magyar Nemzet Magazinban.
– Amikor nyilvánosságra került a zaklatási ügy, egyik itt tanító barátom jelezte, nagyon más lett a hangulat a dombon. Immár eltelt egy kis idő, s míg talán sikerült házon belül valamennyire feldolgozni a történteket, a sajtóban sorra jelentek meg a további részletek, amelyek alapján alighanem más színben látja a társadalom Pannonhalmát. Hogy élitek meg ti ezt, hogyan érzed magad ma főapátként?
– Való igaz, hogy ez a két oldal egyszerre hat ránk. Mindannyiunkat megviselt az elmúlt időszak, a kiskorúak veszélyeztetésének tényével való szembesülés, az ennek rendezésével kapcsolatos kihívás és kötelezettség, ugyanakkor meg kellett magunkat védeni az oktalan támadásoktól, és ez az atya védelmére is vonatkozik. Hibázott, bűnt követett el, de meggyőződésem, hogy nem érdemli meg azt a brutális, embertelen reakcióáradatot, amely különféle csatornákon át a személye felé áradt. A világ szenzációt vár, erre nagyon jól lehet hecckampányt építeni. Ismétlem, ami történt, azt súlyos bűnnek tartom, nem mentegetem az érintettet. Azt mondhatom, hogy mostanra nagyjából visszatért a béke, a nyugalom, de ez a béke nem ugyanaz, mint azelőtt volt. Az élet zajlik tovább, a diákok vakáción vannak, a tanárok megérdemelt pihenésüket töltik, odakint aratják a levendulát, sorra érkeznek a turisták. De valami megsérült idebent, a közösségünkben, az egymásba vetett bizalom nem a régi.
– Vajon a diákok között felütötte-e a fejét a bizalmatlanság a tanáraikkal szemben? Hiszen ők is hallják, olvassák, mi történt itt évekkel ezelőtt, s ugyanazokról a falakról, hálótermekről van szó, amelyeket ők is használnak.
– Ellenkezőleg. Hihetetlen szolidaritást, szeretetet tapasztalunk a velünk közvetlen kapcsolatban állóktól. Ez annak is köszönhető talán, hogy amint tudomásunkra jutottak a tények, és meggyőződtünk azok valóságtartalmáról, őszintén tájékoztattuk valamennyi munkatársunkat, még a takarítónőket is ideértve, a diákok szüleit, a volt diákokat is. Ez az őszinteség, nyitottság összefogást és megértést eredményezett.
– Ami a sajtó kezelését illeti: profánul fogalmazva nem lebuktak a bencések, hanem feladták magukat. Miért álltatok a nyilvánosság elé önszántatokból – ismert tény, hogy ekkor már hónapok óta zajlott a vizsgálat, a feltárás és a rendezés folyamata –, amikor külső kényszer ezt nem feltétlenül indokolta?
– Egyházi és társadalmi közegben is közismert szerzetesről volt szó. Iskola, irodalom, Arcus Temporum Amikor a nyíltságot említettem, abba a nyilvánossággal való kapcsolat is beletartozik. Azt szerettük volna, hogy ne mástól, hanem tőlünk értesüljenek az egészről az emberek. Eszünk ágában sem volt eltussolni, ami történt. A Vatikánt is értesítettük, személyesen jártam a Hittani Kongregációnál az ügyben. Azt követően léptem a nyilvánosság elé, amikor már eljutott hozzám a vatikáni állásfoglalás.
Az interjút teljes terjedelmében a SzemLélek blogon, valamint a Magyar Nemzet Magazinban olvashatja.
