– Néztem a Balaton-átúszásról szóló tévéműsort, olvastam a blogját, a honlapját. Nagyon fontosnak tartja, hogy közölje az emberekkel: én vagyok az a lány, akinek nincs lába. Miért?
– Magyarországon nagyon nincsenek hozzászokva az ilyen emberekhez, amilyen én vagyok.
– Aki szép, őszinte, bátor, jókedvű?
– Nem, hanem aki láb nélkül született, de nem hagyja, hogy ezért beskatulyázzák.
– Arról is ír, milyen sokat köszönhet a szüleinek. Ők mivel foglalkoznak?
– Édesanyám a postaboltban dolgozik Hévízen, apukám pedig a rehabilitációs intézetben huszonnégy órás portaszolgálatban.
– Ezek szerint gyerekkora óta fürdik a Hévízi-tóban?
– Soha nem fürödtem még ott, a Balatonban sem sokat. A karrierem úgy kezdődött, hogy négy- vagy ötéves koromban majdnem megfulladtam a Balatonban. Egy idő után „nem ért le a lábam”. Tényleg így volt, az anyukám legjobb barátnője mentett ki.
– Akkor találták ki, hogy most már jó lenne megtanulni úszni?
– A szüleim próbáltak tanítgatni, de elég türelmetlen lány vagyok, és amúgy is utáltam csinálni. Amikor először felhoztak a Margitszigetre egy úszóoktatóhoz, két órán keresztül hisztiztem, hogy nem akarok vízbe menni.
– Hogy lett mégis úszó?
– Nyilván féltem a víztől, de aztán nem volt más választásom, mert gerincferdülésem volt, és gyógyúszást írt fel az orvos. Apukám beíratott úszásoktatásra Hévízen.
– Mikor barátkozott meg a vízzel?
– A hosszok egyre gyorsabban mentek, hamarosan átmehettem a nagymedencerészbe is. Utána apával eljártunk egy másik uszodába, és az már jó volt. Mi ilyen versenyzős család vagyunk – apukám focizott, tesóm kézilabdázott pár évig, táncolt is. Apával versenyeztünk, és legyőztem 100 méter mellen. Mivel a Honvédkórházban dolgozik, rengeteg rokit (rokkantat, mozgássérültet – a szerk.) ismert. Látta, hogy megy az úszás, ezért kapcsolatokat keresett, hogyan lehetne ezt továbbvinni. Akkor talált rá Málnai István telefonszámára, itt oktatott Pesten a Dagályban. Mi Pikének hívtuk, de csak az szólíthatta így, aki átúszta a Balatont. Apukám nem tegezhette, én viszont igen. Sajnos már nincs köztünk, a 2012-es londoni paralimpia után meghalt. Küldött edzésterveket, otthon pedig eleinte az apukám volt az edzőm. Ő nevezett be életem első versenyére is.
– Mennyi idő telt el az úszástanulás és a versenyzés között?
– Egy év. 2004. december 9-én kezdtem el úszni, akkor még semmit nem tudtam, és 2005. szeptember 29-én vagy 30-án volt az első versenyem. Megnyertem a 100 méteres mellúszást. Akkoriban itthon sok úszóversenyt rendeztek nekünk is. Most már csak egyet, az országos bajnokságot.
– Miért fogytak el a versenyek?
– Nem tudom. Kevesebben lettünk. A korosztályomból sokan inkább a tanulást vagy a munkát választották.
– A közelmúltban botrányos esetek derültek ki a hazai paralimpiai bizottságnál, s lemondott az elnök, Gömöri Zsolt. Mit gondol erről?
– Mivel az úszás a legeredményesebb sportág a Magyar Paralimpiai Bizottságnál, igazából nem nagyon függünk tőlük. Nyilván eddig is megkaptuk a támogatást, és ezután is megkapjuk. Az új elnököt nem ismerem, de nagyon jólesett, hogy az idei világbajnokság után gratulált mindenkinek. Erre még nem volt példa. Nekem semmi bajom nem volt Gömöri Zsolttal, amíg ki nem derült a javadalmazása. Nem tartom igazságosnak, hogy ő 420 ezret keres, én pedig húszat. Ehhez jött még a lízingelt autója benzinnel, meg a céges telefonja, a tizenmilliós jutalma, a hárommiliós hiteltörlesztése. Igazából csak a rezsijét kellett otthon kifizetnie. Köztünk pedig vannak, akik tényleg éheznek, és úgy edzenek, versenyeznek.
– Ön mint élsportoló, Európa-bajnoki bronzérmes havi 20 ezer forint támogatást kap?
– Így férünk bele a Gerevich-ösztöndíjba, amit az épek kapnak. Míg náluk egy európai bronzérmes kap 200–280 ezer forintot, a parásoknál 20-25 ezret. Most emeltek 5 ezer forintot. Egymilliárdos a keret, és abból jut nekünk 32 millió forint, tehát 3,2 százalék. Még csak az a 10 százalék sincs meg, amelyből – miután kevesen vagyunk – már elműködhetnénk.
– A családja támogatja anyagilag?
– Nem. Úgy gondolom, hogy 23 évesen már el kell jutnom arra a szintre, hogy eltartsam magam. Másfél éve nem kérek otthonról pénzt, persze ha nagyon megszorulok, segítenek.
– Akkor miből él? Ösztöndíj?
– Van ez a 25 ezer forint, és szerencsére kapok különböző felkéréseket is. Van egy kis félretett pénzem, és dolgozik a párom is. Az egyetemi kollégium mellett van egy kis vendéglő, ők is támogatnak „kajaügyileg”.
– Hol ismerkedett meg a párjával?
– Itt, a kollégiumban. Már két éve együtt lakunk Zolival. Három hónap járás után költöztünk össze. Ő az első magyar gyártású kerekes székes cég fejlesztési menedzsere, most fejezi be a mesterképzését az egyetemen.
– Ön milyen szakra jár?
– Magyar szakon kezdtem, de átjelentkeztem szociális munkás szakra. Ez jobban illik hozzám.
– Ezen belül mely terület érdekli?
– A fizikailag hátrányos helyzetűek, akik olyanok, mint én. Akik vagy így születnek, vagy baleset következtében sérülnek le.
– Mit tart ezen a területen a legnagyobb gondnak?
– A legnagyobb problémát abban látom, hogy a rokkantak közül sem mindenki olyan, mint mondjuk – utálom ezt kimondani – én. Sokan elvannak a négy fal között, elbújnak a világ elől. Az én szüleim például ragaszkodtak hozzá, hogy normális iskolába járjak, ép gyerekek közé. Ez nagyon fontos! Mivel sokan nem mozdulnak ki otthonról, az épek ritkán találkoznak velünk, ezért ha meglátnak, sokkot kapnak, ami nekünk nagyon rosszulesik. Ez persze tovább erősíti bennünk, hogy inkább zárkózzunk be a négy fal közé. Innen indul minden.
– Ezt tapasztalatból tudja?
– Idén nyáron Keszthelyen bementünk éjszaka a Tescóba, és megdöbbentem, mennyi fogyatékos ember van a boltban. Nyilván azért mentek éjjel, hogy ne találkozzanak emberekkel. Ennyire szégyellik magukat. Ez nagyon elgondolkodtatott.
– Hogyan próbál segíteni sorstársainak?
– A bloggal is azt próbálom átadni, hogy nem kell félni ettől a helyzettől. Nekem is ugyanolyan gyerekkorom volt, mint egy egészségesen született gyereknek. Tök mindegy, hogy nem a saját lábaimon tanultam meg járni.
– Azért nem teljesen mindegy
– Lehet, hogy sokan azt mondják most, hogy álszent vagyok, de higgye el, ha lenne három kívánságom, nem lenne köztük, hogy legyen lábam.
– Mit kívánna az aranyhaltól?
– Legyenek egészségesek és maradjanak is azok, akiket szeretek, a családom, a párom. A második talán az lenne, hogy a sportkarrierem tovább fejlődjön. A harmadikat megtartanám későbbre, legyen egy tartalék.
– Hogyan látja magát mondjuk öt év múlva?
– Jövőre lesz a riói, öt év múlva a tokiói olimpia. Nem tudom, sikerül-e kijutnom, de mindent megteszek érte. Az úszás az életem része. Imádok úszni. Ha csak a pénzért csinálnám, már rég abbahagytam volna.
– Mennyit edz?
– Minden délelőtt és délután két-két óra úszás, plusz másfél óra kondi.
– Hol van az uszoda?
– Most már a Komjádiban, a Vasas SC-ben. Ha úgy nézzük, Hosszú Katinka csapattársa vagyok. De van külön paraszekció, paraúszás, és ott van velünk Tóth Tamás kétszeres olimpiai ezüstérmes paralimpikon. Ott készül Kézdi Réka és Pap Bianka is. Jövőre dől el, ki utazhat Rióba, nagy esélyünk van rá.
– Milyen viszonyban van az „ép” sportolókkal?
– Ugyanolyan a kapcsolatom, mint a parásokkal. Gyurta Danival, Hosszú Katinkával egy medencében edzünk, ők pontosan tudják, mennyi munka van az eredményeinkben.
– Lát valami reményt rá, hogy jobban támogassák az eredményes parasportolókat?
– Jó lenne egyszer óriásplakáton látni egy parasportolót. Rendben, elismerem Gyurta Danit, Cseh Lacit, Jakabos Zsuzsát, de miért nem lehet egyszer mondjuk egy Kézdi Rékát látni vagy Sors Tamást, aki kétszeres paralimpiai bajnok?
– Több segítséget várna el?
– Én csak abból tudok kiindulni, hogy a Komjádi uszodában nem akadálymentes a felső ötvenes medence, ahol edzünk. Harminchat lépcső vezet fel, az edzőnk visz fel ölben vagy székkel együtt. És gyakran akad egy-két ember – nem az uszodai dolgozók, hanem mondjuk egy-egy szülő –, aki ilyenkor szánakozva néz minket. Én ezt ugyan észreveszem, de nem érdekel.
– A lenézés és a szánakozás hasonló?
– Hasonló, de ne beszéljünk ilyen butaságokról. Ha külföldre megyek, ott mosolyognak az emberek, és ha bemegyek egy boltba, nem kapnak infarktust.
– Itt kapnak?
– Hát, nem tudom. Nemrég elmentük egy vidéki strandra Zolival. Nem egyszerűen bámultak, gyakorlatilag megállt az élet körülöttem. Ezt az ember nem tudja elképzelni. Még a Zoli is azt mondta – pedig neki meggyőződése, hogy ilyesmivel nem kell foglalkozni –, hogy ezek meghülyültek. Olyan volt, mint a filmeken, amikor csak a főhős mozog, és mindenki lefagy körülötte. Ez csak attól lehet, hogy egyszerűen nem látnak minket. Pedig tele van velünk az ország, több mint félmillióan vagyunk.
– Erről szól az internetes blogja is.
– Nagyon örültem, amikor felkért rá egy női magazin online kiadása. Most kevesebbet írtam, mert a világbajnokság alatt nem lehet blogolni, és nem is voltam olyan hangulatban.
– Miért?
– Mert elvették az ezüstérmemet, ami pedig biztos kvótát jelentett volna Rióba. Tíz éve versenyzek, ugyanabban a stílusban úszva a 100 mellet, az a fő számom. Most végre eljutottam oda, ahová még sosem. Az Európa-bajnoki bronzok mellett világbajnokságon eddig az ötödik helyig értem el. Most végre ezüstöt kaphattam volna, erre úgy döntöttek, hogy kizárnak, mert nem szabályosan úsztam. Tíz éve hajrázok ugyanígy, és most életem érmét elvették. Nem voltam olyan hangulatban, hogy a blogba írjak pozitív dolgokat.
– Sírt?
– Nem, mert láttam, hogy mindenki széthullott körülöttem. Az edzőm nagyon kikészült, a csapattársaim is döbbenten álltak. A szüleimmel sem lehetett beszélni, mindenki sokkos állapotba került. Én viszont nem hagyhattam el magam, még feladatom volt a világbajnokságon. Vegyest úsztam, és ott nem zártak ki.
– Az élsportolók sokasága részesül külföldi ösztöndíjban. Önöknél nincs ilyen lehetőség?
– Nem tudok róla, de amúgy se mennék el.
– A család miatt?
– Itt olyan edzőm van, aki mindent tud rólam, elég rám néznie, és pontosan tudja, mi van velem. Mindig azt mondja rám, hogy én vagyok a nagybetűs nő. Akkor hisztizek, amikor éppen nem kéne. Nagyon szeretjük egymást. Így könnyű a munka.
További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.
