Alighanem a futballban igen járatos olvasónak is fogas kérdés lenne, hogy ki volt a sportág történetének egyetlen magyar labdarúgója, aki három világbajnokságon is pályára lépett. Kovács I. Miklós pályafutását itthon nem tartotta meg az emlékezet, pedig ő a megfejtés. Apró szépséghiba, hogy 1930-ban, 1934-ben és 1938-ban is a román válogatott tagjaként érte ez a dicsőség. Tagja volt annak a román amatőrválogatottnak is, amely 1931-ben megmérkőzött a magyarral, és ez volt az első olyan találkozó, amelyen a két ország képviselői összecsaptak a futballpályán.
A kései premiernek az egyik oka az, hogy a román szövetség a miénknél jóval később, csak az első világháború után alakult meg, így korábban nem volt válogatottja.
A háborút és Trianont követően a hangulat enyhén szólva sem kedvezett a magyarok és a románok barátságos találkozóinak, így fel sem vetődött az egymás elleni mérkőzés gondolata, dacára annak, hogy a magyar hatás szembeötlő volt a román futballra. A századforduló után Magyarországon rohamosan terjedt a labdarúgás népszerűsége, a sportág nemcsak fejlődött, hanem kialakult egy sajátos közép-európai kultúrája is, és az ország részeként ebből nem maradt ki Erdély és a Partium sem. Trianon után a román labdarúgás is itt találta meg az alapjait, amit kiválóan bizonyít ez a névsor is: Ritter Béla – Szilágyi Alajos, Hirsch Elemér dr. – Jakobi Dezső, Nicolaus Hönigsberg, Franz Zimmermann – Aurel Guga, Karl Frech, Paul Schiller, Rónay Ferenc, Johan Auer. Így festett a román válogatott összeállítása története első mérkőzésén, 1922. június 18-án, amikor 2:1-re legyőzte Jugoszláviát, és amelynek tagjai közül csak Aurel Guga volt román, a többiek mind erdélyi magyarok, svábok vagy zsidók. Egyes források a németes neveket magyarosítva közlik, azt sugallva, hogy egy román és tíz magyar alkotta a csapatot, de ez aligha nyerné el az érintettek tetszését, ha még közöttünk élnének
A már említett 1931-es amatőrmérkőzésre az ellenfél tizenhárom játékossal érkezett Budapestre, köztük két románnal, a többi a korabeli sajtó szerint „erdélyi magyar fiú”. A visszavágóra két év múlva Bukarestben került sor, és a két ország ott játszotta az első hivatalos válogatottmeccsét is 1936. október 4-én. Kisebb sportdiplomáciai bonyodalmak megoldása után jöhetett létre a történelmi esemény, amelyre már egy héttel korábban elkelt minden jegy, Erdélyből különvonatok vitték a szurkolókat, akkora tömeg verődött össze, hogy megerősített csendőrcsapatoknak kellett fenntartaniuk a rendet. A Nemzeti Sport beszámolója szerint a kényes párosítású találkozó – mellékesen a magyar csapat nyert 2:1-re – nem múlt el botrány nélkül: „A második félidő végén egy párna repült be a pályára. A játékvezető a párnát egyszerűen kivitette.”
Ennél sokkal komolyabb incidenseket ígért a két ország harmadik találkozója, amelyre nyolc hónappal a második világháború kitörése utáni feszült helyzetben került sor az Üllői úton. A hazai sajtóban többször is megjelent ez a felhívás: „A rendkívüli viszonyokra való tekintettel szeretettel kérjük a vasárnapi válogatottmérkőzésen megjelenő közönségünket, hogy fogadja a román nemzeti válogatott csapatot magyaros, lovagias és sportszerű vendéglátással, az ellenfélnek kijáró tisztelettel.” Talán ez hatott, talán nem, mindenesetre a krónikák nem számolnak be botrányról, csak orkánszerű szélről és 2:0-s magyar győzelemről.
Bő három hónappal később a viszonyok még rendkívülibbé váltak: 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés visszacsatolta Magyarországhoz Észak-Erdélyt, a Partium túlnyomó részét és a Székelyföldet is, s így a történelem a futballban is sok mindent a feje tetejére állított. A román válogatott magyar nemzetiségű játékosai Magyarországon találták magukat anélkül, hogy klubot váltottak volna, és többségüket tárt karokkal várták a magyar nemzeti csapatban is. Akadtak olyanok is, mint például Bodola Gyula és Juhász Gusztáv, akik a Venus Bucuresti játékosai voltak, ám már szeptember 4-én Erdélyben teremtek, hogy minden szempontból magyarként folytathassák a pályafutásukat. Ez persze külön háborút robbantott ki a két ország szövetségei között, a románok nem akarták lenyelni a sok, ráadásul minőséget jelentő erdélyi labdarúgó elvesztését, kárpótlást és eltiltást követeltek, utóbbit azoknak, akik – mint Bodola és Juhász – román területről „igazoltak” át. Az MLSZ-nek persze esze ágában sem volt engedni a nyomásnak, a 75 érintett labdarúgónak kiadta a játékengedélyét a magyar bajnokságra.
A futball története huszonegy olyan játékost vonultat fel, aki a magyar válogatotton kívül másik nemzeti tizenegyben is játszott, ebből tizenheten a Nagy-Magyarországgal kapcsolatos el-, illetve visszacsatolásoknak köszönhetően „öltöztek át”. Iuliu Bodola így vált Bodola Gyulává hivatalosan is a futballvilág számára, ő volt az első, aki a román után a magyar válogatottban is szóhoz jutott 1940-ben, később többen is követték, mások pedig éppen fordított utat jártak be, az átmeneti időszakban mutatkoztak be magyar színekben, és 1945 után lettek román válogatottak. A leghűbb jellemzést a kornak erről a szeletéről Tóth III. Mátyás szavai nyújtják: „Amikor harminckilenc őszén bemutatkoztam a magyar válogatottban, éppen a románokkal játszottunk. Sárvári-Spielmann Feri lőtte az ő góljukat, én meg a miénket. Aztán 1941-ben Zürichben játszottunk a magyar válogatott színeiben Svájc ellen, Kovács Miki, Sárvári, Bodola alkotta a belső hármast, három nagyváradi játékosnak ívelgettem középre a labdát. 1945 szeptemberében az Üllői úti magyar–román mérkőzésen Boros védett, s játszott Perényi, Szegedi, Fábián, Sárvári és Farkas is – a románoknál. De az is érdekes volt, hogy 1946-ban a Balkán-kupán, Tiranában én – mint az aradi ITA játékosa – szerepeltem a román válogatottban. Pedig soha életemben nem voltam román állampolgár!”
A magyar labdarúgás első vidéki bajnoka a Nagyvárad lett 1944-ben, aztán hamarosan az ideérkező háború és a vereség elsöpört mindent, visszaálltak a korábbi határok. A Tóth III. Mátyás által említett magyar–románt 1945. szeptember 30-án rendezték, és ez a mérkőzés volt hivatott demonstrálni a megbékélést, a két nép barátságát. Az akkor már Népsportra átkeresztelt sportnapilap román nyelvű köszöntőt hozott a címlapján a két szabaddá vált ország ifjú, demokratikus sportjának az erősítéséről hablatyolva. A szerkesztőség szerint a találkozó létrejöttével „a két sokat szenvedett nép a demokratikus megértéstől izzó kohójában pecsételt meg egy őszinte, igaz barátságot”. Még a sporthoz nem értő, tornából felmentett Rákosi Mátyás is interjút adott a témában a Népsportnak, életében először és utoljára. Sőt a szünetben lelkesítő beszédet is mondott az Üllői úti stadionban, amiről ezt olvashatták másnap a szurkolók: „Rákosi Mátyás szavait tízezrek tapsa fogadja és köszöni meg, ez az első alkalom, amikor ennyire méltatják az államférfiak a sport jelentőségét. A tapsorkánban nincs is idő átgondolni az elhangzott szavak súlyát.” Ennek árnyékában csak mellékes, hogy a magyar válogatott 7:2-re megnyerte a mérkőzést.
A következő esztendők is magyar sikereket hoztak. Két évvel később Bukarestben debütált és egyben parádézott Grosics Gyula, aki egy esztendő múlva ugyanott megismételte a teljesítményét, és a román sajtó szerint „tíz éve nem láttunk ilyen kapust Bukarestben”, Puskás Ferenc is lenyűgözően futballozott, majd később az Aranycsapatnak sem okozott gondot a románok legyőzése. Így volt ez 1954. szeptember 19-én is, amikor a Bernben elveszített világbajnoki döntőt követően először lépett pályára a magyar válogatott. Az eredmény 5:1 lett, szerény szépségtapaszként az országos felháborodást, itt-ott lázongást is kiváltó kudarcra.
Ezt követően négy évig nem találkozott egymással a két csapat, ám 1958. október 26-a jelentős mérföldköve lett a kapcsolatoknak és a Rákosi által emlegetett demokratikus sportbarátságnak: ezt követően Magyarország és Románia 46 éven keresztül gondosan kerülte a barátságos mérkőzések lehetőségét. Természetesen ez is a változó politikai szélfújásnak volt köszönhető. Az 1956-os magyar forradalom után Romániában is zajlottak megtorlások, ezek elszenvedői elsősorban erdélyi magyarok voltak, ráadásul az országban ekkoriban kezdődött meg a nemzeti kommunizmus építése és a székelyföldi magyar autonómia felszámolása. Stefano Bottoni történész Sztálin a székelyeknél című könyvében megemlíti, hogy 1959-ben a szovjet pártvezetés egyre élesebben ítélte el a román nemzeti törekvéseket, és a kolozsvári magyar egyetem megszüntetése, a Babes- és a Bolyai-egyetem összevonása mellett befolyásolta az is, amit a szovjet nagykövet a százezer nézőt befogadó Augusztus 23. Stadionban a román–magyar meccsen tapasztalt.
A Népsport beszámolója szerint „forró, izzó volt a légkör, s olyan jeleneteknek lehettünk tanúi, amelyek egyáltalán nem méltóak egy ilyen baráti találkozóhoz. A fanatikus szurkolók egy része szinte arénává változtatta a pályát, a nemes vetélkedések színterét.” Ez utóbbi jelző éppenséggel túlzó volt, az indulatokat rengeteg szabálytalanság, durva belemenés is szította, a szovjet Elmar Saar játékvezető az 53. percben magához kérette a két csapatkapitányt, és tisztább játékra kérte őket. Aztán negyedórával később az őt megsértő Dinulescut kiállította, emiatt percekig állt a játék, állítólag Nicolae Ceausescu, a román párt központi vezetőségének a tagja felháborodásában el is hagyta a stadiont. (Egyébként 2:1-re nyertünk.) Ugyanabban az évben a Budapesti Honvéd labdarúgói és a válogatott vízilabdások is beleszaladtak hasonlóan gyűlölködő és megfélemlítő hangulatba, ezért Keleti Ferenc bukaresti nagykövet a jelentésében nem javasolta további sportrendezvények megszervezését a két ország között.
Ami a futballt illeti, ezt 46 évig be is tartottuk, ezt követően csak akkor mérkőzött meg egymással a magyar és a román válogatott, ha valamilyen selejtező sorozatban ugyanabba a csoportba sorsolták őket. Ezek közül a legemlékezetesebb párharc 1972-ben zajlott. Budapesten és Bukarestben is döntetlennel zárult a mérkőzés, amelyen az Európa-bajnokság négyes döntőjébe jutás volt a tét. A román fővárosban a hazai szektorok egy részében is felcsendült a magyar himnusz, a többség reakciója igen félelmetes volt, állítólag a Securitate sokakat felelősségre is vont emiatt Harmadik mérkőzés döntött Belgrádban, amelynek a hajrájában Szőke István megszerezte a győztes gólt, a román kapus, Raducanu nem sokkal később lendületből úgy rúgta hasba Bene Ferencet, hogy a magyar csatár szaltózott a levegőben, a vesztes csapat szurkolói pedig kis híján felgyújtották a Partizan-stadiont. A két válogatott 1981-ben is botrányos körülmények között küzdött meg egymással itt és ott is, ám az első, budapesti mérkőzés nem emiatt emlékezetes a számunkra: az az 1:0-s győzelem máig az utolsó magyar siker a két válogatott vetélkedésében.
A rendszerváltás sem hozott változást, az 1990. tavaszi marosvásárhelyi atrocitások nem ösztökélték a két ország sportvezetőit arra, hogy erőltessék a barátságos meccseket. Érdekesség, hogy 1980 telén a Ferencváros Kolumbiában szép csendben, visszhang nélkül megmérkőzött a román válogatottal, amelyben szerepelt Stefanescu, Bölöni és Camataru is. A hosszú szünet is távol Magyarországtól tört meg, a két válogatott 2004-ben Cipruson nemzetközi torna döntőjében találkozott egymással, jó messze a szurkolóktól Öt évvel később szörnyű tragédia történt: Veszprémben egy garázda társaság tagjai megölték Marian Cozma román kézilabdázót, és augusztus 12-én az ő emlékére játszott egymással a magyar és a román futballválogatott a Puskás-stadionban. Az elhunyt sportoló éltetése nem zárta ki a román himnusz szétfütyülését
Tavaly Bukarestben az utak és a vasútvonalak menten óriási volt a készültség, a főváros egy része olybá tűnt, mintha megtámadták volna. Most mi következünk, szeptember 4-én Budapest a házigazda, és szakszóval élve a mérkőzés a biztonságot tekintve kiemelt kockázatú. A román ultrák megüzenték, háborúzni jönnek, és magyarokat, Magyarországot gyalázó pólókat gyártattak le maguknak, a magyar ultrák pedig visszaüzentek, állnak elébe – hol van már a berepülő párna skandaluma ? Rákosiék, mint talán mindenben, ebben is tévedtek: a két nép kohójában nem éppen a demokratikus megértés és a barátság izzik.
