Magyar-e a nagypapa?

Hóman és a Veritas: tények és vélemények – Válasz Ujváry Gábor írására.

Az áttörésre Hóman javaslatainak szellemében került sor. Hóman tervei között szerepelt a zsidók „mobil vagyonának” fokozott igénybevétele és a zsidók földbirtokszerzésének „nyílt” korlátozása. A közvélemény, mai kifejezéssel „a média” kordában tartásának céljából Hóman javaslata szerint sajtókamarát kell felállítani. Ebből eleve ki kell zárni mindenkit, akinek a nagyapja nem volt magyar állampolgár. Az első látásra meghökkentő javaslat – nagyapjuk származása révén – a zsidókat zárta ki a sajtókamarai tagságból. A későbbiekben Hóman javaslatai – több ponton kiegészülve – váltak az első zsidótörvény néven ismert intézkedések alapjává.

Egy hónappal Hóman levele után, március 5-én Darányi Kálmán miniszterelnök Győrben nyilvánosan bejelentette, hogy a magyar állam zsidótörvény meghozatalára készül. A zsidókérdés – mondta – „egyike elintézetlen közéleti problémáinknak. Ha pedig elintézetlen, akkor csak tervszerű és törvényes rendezését tartom lehetségesnek” (MTI). Másnap Hóman Szentesen nyilvános beszédben részletezte, mire készül a kormány. Mivel a zsidóságnak „aránytalan befolyása és részesedése” van „gazdasági téren, az ipar, a kereskedelem és a hitelélet vállalataiban”, és „aránytalanul vesz részt a kulturális életben és a sajtóban”, a „kérdést” rendezni kell. „Vannak – mondta – törvényes eszközeink ennek a kérdésnek a rendezésére” (MTI).

De a Darányi-kormány tagjai között a zsidótörvény tervéről ekkor, március elején még egyáltalán nem volt egyetértés. Az igazságügy-miniszter, Lázár Andor bejelentette, hogy a zsidók jogfosztásában nem hajlandó együttműködni. Hóman erre telefonon felhívta Lázárt, és arra kérte, menjen a Parlamentbe, mert a miniszterelnök kíván vele beszélni. A Parlamentben viszont Lázárt mégsem Darányi, hanem maga Hóman fogadta. Lázár elbeszélése szerint Hóman közölte vele, „ők [Hóman és Darányi] úgy látják [ ], hogy az én felfogásom attól a felfogástól, melyet a miniszterelnök és ők is helyesnek tartanak az ország mikénti vezetése tekintetében, lényegesen eltér. Ennek következtében nekem meg kell változtatnom a követendő politikára vonatkozó felfogásomat, vagy pedig le kell vonnom ennek az ellentétnek a következményeit” (Lázár Andor: Visszaemlékezéseim. Bp., 1995, 264–265 o.). Lázár viszont kitartott amellett, hogy a zsidókérdésnek „a humanizmussal ellentétes módon történő kezelése nemzetünk jövőjét fenyegeti”. Ekkor lépett be a szobába Darányi miniszterelnök. Lázár neki is előadta érveit, de mindhiába. „Szomorúan jellemző ránézve – írta Lázár Darányiról –, mennyire igyekezett elkerülni, hogy ő velem, régi barátjával közvetlenül, nyíltan tárgyalja meg ezt a kérdést, és elfogadta akkor is, máskor is Hóman Bálint közvetítését és talán szuggesztióját is.” Végül Lázárt Hóman lemondásra szólította fel, ami meg is történt. A történet jól mutatja, hogy Hóman nemcsak a törvény kezdeményezésében játszott kulcsszerepet, hanem abban is, hogy Darányi letörje a saját kormányában jelentkező ellenállást. Nem áll meg tehát Ujváry Gábor állítása, amely szerint Hómannak az első zsidótörvény megfogalmazásához és benyújtásához „semmi köze nem volt”.

Az első zsidótörvény bevezetése után Hóman tagja lett a kormánypárt „zsidóbizottságának”, amelynek feladata az újabb, második zsidótörvény kidolgozása volt. Ez a zsidókvótát 20 százalékról 6 százalékra szállította le, és kifejezetten faji, azaz származási alapra helyezte a zsidósághoz tartozás meghatározását. A második zsidótörvény bevezetése után Hóman immár saját miniszteri hatáskörében rendelte el a 6 százalékos zsidókvóta alkalmazását a középiskolák első évfolyamára történő felvételeknél is, mert – amint Hóman utasítása fogalmazott – „az 1939. IV. tc. szelleméből az következik, hogy a zsidó tanulók az ország zsidó lakosságának a keresztény lakossághoz viszonyított százalékos arányszámának mértékéig vehetők csak fel” (Magyar Nemzeti Levéltár, VKM K 592-1940-3-54654). A középiskolákban Hóman elrendelte a zsidó és nem zsidó tanulók fizikai szegregálását: a keresztény diákok számára A osztályokat, a zsidók számára B osztályokat kellett felállítani.

A parlamentben ezután Hóman világossá tette, hogy a második zsidótörvény tiltó rendelkezéseit is kevésnek tartja. 1940. október 11-én Palló Imre nyilas képviselő beszéde közben jelezte, hogy a 6 százalékos zsidókvóta helyett ő maga a numerus nullust, a zsidók teljes eltiltását tartja követendő célnak. „Az egyetemi és főiskolai beiratkozás korlátozását – mondta Palló – csak egyetlenegy csoportra kell megtartani, a zsidóságra. (Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: »Úgy van!«) Mégpedig a numerus nullus erejéig. (Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: »Úgy van!«)” (Képviselőházi Napló, 1939–1944, VII. kötet, 101. o.)
Lélegzetelállító cinizmussal indokolta meg Hóman másnap a numerus nullus követelését a parlament közoktatásügyi bizottságának ülésén. A zsidókat azért nem lehet még a 6 százalékos zsidókvóta erejéig sem értelmiségi állásban foglalkoztatni, mert a magyar állam üldözi a zsidókat. Ha pedig így van, akkor „becsületes” zsidók az őket üldöző állammal nem működhetnek együtt. „Egy országban – mondta –, ahol zsidótörvény van érvényben, és ez a törvény még szigoríttatni is fog, zsidó orvosokra bízzuk az egészségügyi gondozást. Aggodalmasnak látom ezt azért, mert zsidó orvos az egészségügyben és zsidó tanár az iskolában – ha becsületes ember – nem képviselheti annak a nemzetnek és népnek az érdekeit, amely őt korlátozza és ki akarja szorítani” (MNL OL, K 510, jegyzőkönyv, a közoktatásügyi bizottság ülése, 1940. október 12.).

Hóman személyes karakterének, pszichológiai vonásainak jellemzéséhez alaposabb kutatásra lenne szükség. Mindamellett felmerül a kérdés, hogy jéghideg cinizmusa nincs-e öszszefüggésben azzal a ténnyel, hogy életpályája során szinte minden rendszerrel együttműködött, beleértve a Tanácsköztársaságot is. Hóman nyilvános állásfoglalásai szó szerint tükrözték azokat a gondolatokat, amelyeket 1940 júniusában Rapszodikus gondolatok című memorandumában Teleki Pál kormányfőnek írt meg, s amelyben sürgette Telekit, alkosson meg egy minden addiginál szigorúbb faji törvényt. „Végre szakítani kell a kompromisszumok rendszerével [ ] – írta. – Tudatára kell ébrednünk végre, hogy a zsidó [ ], sőt a zsidó származású és zsidó kapcsolatú személy is ellensége kell, hogy legyen a mai kormányrendszernek. [ ] Ebből nyilván következik, hogy zsidókat semminemű hatalmi pozícióban, sem a közigazgatásban, sem a bírói székben, sem az iskolában nem lehet megtűrni, nekik a gazdasági életben sem szabad tanácsadói, irányító, vezető szerepet kezükben hagyni. [ ] A meglevő törvény rossz. Ezért mielőbb meg kell hozni az új egy-két szakaszos törvényt, mely faji alapra helyezkedik.”

Az 1941 nyarán elfogadott fajgyalázási törvény komoly lépés volt a Hóman által szükségesnek vélt irányban. Éppen ezért kisvártatva Hóman új zsidótörvény-tervezetet nyújtott be, amely az izraelita vallást bevett vallásból elismert vallássá minősítette vissza (Képviselőházi irományok, 1939–1944, VII. kötet, 289. o.). Nemcsak a jogi szöveg, hanem Hóman indoklása is nehézkes. Mai fejjel először el sem hisszük, pedig igaz, hogy Hóman amellett érvel, hogy a zsidók jogfosztása terén nem szabad kiskapukat hagyni. Idézzük Hómant: „míg az izraelita vallásfelekezet minden tagjának jogállása lényegesen megváltozott, alanyi jogaik mind közjogi, mind magánjogi téren a többi magyar állampolgár hasonló jogainál szűkebbek lettek, sőt több vonatkozásban teljesen megszűntek, addig maga az izraelita vallásfelekezet továbbra is birtokában maradt annak a kiváltságos jogállásnak, amely hazai jogunk szerint a bevett egyházakat illeti meg. Belső elvi ellenmondás van abban, hogy olyan vallásfelekezet élvezze a vallásfelekezetek számára megállapított legelőnyösebb, kiváltságos közjogi állást, amelyhez tartozás egyszersmind jellegzetes és leronthatatlan ismérve annak, hogy az ilyen személyt az állampolgári jogok és a magánjogok tekintetében kevesebb illeti, mint a többi magyar állampolgárt. Ebből a belső elvi ellenmondásból gyakorlati következetlenségek is származnak. [ ] Ezt a gyakorlati következetlenségekkel is járó belső ellenmondást csak olyan megfelelő törvényes intézkedéssel lehet feloldani, amely az izraelita vallásfelekezet jogállását újból rendezi. Ennek az újrarendezésnek célját szolgálja benyújtott törvényjavaslatom” (Képviselőházi irományok, 1939–1944, VII. kötet, 291–292 o.). A javaslatból csak 1942 tavaszán lett törvény.

Hóman 1942 júliusában vált meg tárcájától. Előtte még miniszteri hatáskörben arról is rendelkezett, hogy zsidók nem lehetnek sportegyesületek tagjai (239000/1942. VKM). Bár az állami antiszemitizmus ekkor már javában tombolt, Hóman ezen rendelkezése mégis komoly felhördülést váltott ki. A felsőházban Esterházy János gróf Hómant erélyesen, bár eredménytelenül támadta meg ezért a „túlkapásért” (Felsőházi Napló, 1939–1944, III. 20–25.).

Miniszteri jogkörét Hóman a Kállay-kormány idején elvesztette ugyan, de politikai tevékenységét nem adta fel. Egy hónappal a német megszállás előtt, 1944 februárjában 29 parlamenti képviselőtársával együtt memorandumot intézett a miniszterelnökhöz, amelyben a zsidók kitelepítését követelte. A memorandumot a sajtó csak a német megszállás után publikálta. Nem véletlenül, hiszen tartalma súlyosan fenyegető volt a Kállay-kormány kiugrási politikájára nézve. „A háborúnak határaink felé való közeledése újból élesen időszerűvé teszi a zsidókérdést, amelynek programszerű megoldása a háborús viszonyokra való hivatkozással szenvedett késedelmet. [ ] A miniszterelnök programbeszédében hangsúlyozottan kifejezte – írják a szerzők februárban, egy hónappal a német megszállás előtt –, hogy a magyarországi zsidókérdés egyetlen megoldása a kitelepítés. Ha ennek a tervszerű és elkerülhetetlen folyamatnak ma akadályai vannak, az előkészítő munkák keresztülvihetők” (Függetlenség, 1944. április 5.).

Hóman a háború legvégéig hű maradt a memorandumban lefektetett elvekhez. A német megszállás után csatlakozott ahhoz a parlamenti csoporthoz, amely a kiugrás megakadályozásának céljából alakult meg. Arról, hogy mi volt látható ekkoriban az országban, Bethlen István tudósítását kölcsönözzük. A volt miniszterelnök rejtekhelyéről Horthyt arra kérte, hogy váltsa le a kollaboráns Sztójay-kormányt, és helyébe új kormányt nevezzen ki. Ennek feladata az lesz, „hogy véget vessen annak az embertelen, ostoba és a magyar jellemhez nem illő kegyetlen zsidóüldözésnek, amellyel a jelenlegi kormány a magyar nevet bemocskolta a világ szemében, és amely a legfertelmesebb korrupciónak, rablásnak és tolvajlásnak vált kútforrásává, és amelybe, sajnos, a magyar intelligenciának is tekintélyes része belesodródott. Ezt a szégyenfoltot jó hírnevünkről letörölni már aligha lesz lehetséges, de véget kell vetni ezeknek a barbárságoknak, mert különben maga a keresztény magyar társadalom fertőződik meg gyógyíthatatlanul.” Bár Hóman ugyanazt látta, amit Bethlen, nem ugyanazt a következtetést vonta le belőle. Szálasi hatalomátvétele után is tagja maradt a parlamentnek, ahol többször fel is szólalt. Hóman mentségére fel szokás hozni, hogy a német megszállás után egyes zsidó ismerőseit megmentette a deportálástól és a gázkamrától. De annak a rettenetes folyamatnak, amely másik félmillió magyar állampolgárnak a – magyar hatóságok által történt – deportálásához vezetett, nem a fékje, hanem inkább a motorja volt.

Ujváry szerint Hóman Bálint politikusi pályájának kritikája csupán egy „beszűkült”, „elsősorban érzelmi alapokon” nyugvó szemléletmódból lehetséges. Szerintem Ujváry ezt rosszul látja. Szobrot olyanoknak szokás állítani, akik az utókor tiszteletére számot tarthatnak. Hóman Bálint nem tartozik közéjük.