Piacmustra: vegetáló kistermelők, gyenge vásárlóerő

Minőségi termékeket előállító kistermelőink napról napra a túlélésért küzdenek.

Egy telefonbeszélgetéssel indult minden. A vonal végén öblös férfihang.
– Én egészségesen étkezem, mindennap eszem kolbászt, szalonnát vagy húst.
Kövér Zoli bácsi az ország másik csücskéből, a Hajdú-Bihar megyei Tetétlenből két perc után már arról győzköd, nincs értelme olívabogyóval meg tengeri halakkal bíbelődni, magyar ember mangalicahúst eszik, ha omega–3-ra van szüksége.
– Jöjjön el, és kóstolja meg! – mondja, mégis ő van leginkább meglepve, amikor egy hét múlva megáll az autónk a Kövér-tanya kapuja előtt. A gazda jó vendéglátó, látszik, hogy a szíve közepe ez a tanya.
– Korábban boltjaim voltak és sertéshizlaldám, de amikor beleláttam, hogyan folyik a nagyipari hústermelés, elkezdtem mangalicát tenyészteni, hogy legalább a családnak biztosítsam az egészséges húsárut – meséli, miközben bevezet az ólba, ahol tiszta vérű vörös, szőke sertések tápászkodnak fel egyetlen hangos szavunkra. Bár a hús minősége szempontjából a félszabad tartás lenne a legmegfelelőbb, itt legalább mélyalmos a hizlalda, hozzá kisebb kifutóval.
– Kezdetben szabadon ellettek a kocák, de miután gyakran előfordult, hogy mély gödröt túrtak a kismalacoknak, s rájuk fekve agyonnyomták őket, elkülönítve ellenek – magyarázza a sokszoros terméknagydíjas gazda.

Miközben a szürke marhákat nézzük – amelyeket nincs szíve levágni, ezért máshonnan veszi a szürkemarha-húst a feldolgozóban előállított töltött áruhoz –, arról beszél, hogy nem kap embert.
– Nálam százezret keresnének, de inkább elmennek közmunkára ötvenötezerért, mert nem kell csinálni érte semmit. A jegyzőt meg hiába kérem, hogy hívjon vissza néhányat a hatszáz közmunkásból, azt mondja, nem lehet. Az államnak majdnem százezerben vannak havonta, ha pedig nálam dolgoznának, semmibe nem kerülnének, sőt én fizetnék utánuk. A fene se érti ezt.

Nem csak ezt. Míg átvágunk a szép, rendezett tanyán, és megnézzük a makulátlanul tiszta húsfeldolgozót, a hideg füstben lógó kolbászokat, elmagyarázza, amire már a telefonban is utalt, csak nem akartuk megérteni. Bár a rendkívül egészséges mangalicahús telítetlen zsírsavjai és omega–3-tartalma miatt mára nagyon divatba jött, az állomány nagy részét mégsem tudja értékesíteni. A multiba 600 forintért kerül be az a disznókolbász, amelyet 1300 forintért tesznek ki a polcra. Ezzel nehezen veszi fel a versenyt a 4800 forintos mangalicakolbász, amelynek egyébként 2000 forint a bekerülési ára. Ráadásul a nagyiparban olyan fejlett technikával dolgoznak, hogy a 600 forintos kolbász jobban néz ki, mint a kistermelőé. mert bár tele van nyomva tartósítószerrel, vízmegkötő anyagokkal, ha olcsó és jól néz ki, inkább azt veszik (avagy kénytelenek venni) az emberek.

Kövér Zoltán panasza jóformán bármelyik honi kistermelő szájából elhangozhatna. Kisgazdának lenni ma nálunk egyet jelent a küszködéssel. Csoda, hogy akadnak még, akik nem adják fel.

Kövér szavai a fülünkbe csengenek néhány hónappal később, amikor egy másik, hasonlóan elhivatott kistermelővel reggelizünk egy balatonfüredi presszóban. Hermán Norbert János életvidám, erős fiatalember. A munkáját nem is tekinti munkának, imád nyakig tejben ázva alkotni műhelyében, ahol hosszú évek alatt a legkülönfélébb mesterektől megtanult módszereket ötvözve, egészen egyedi technológiával, pasztőrözés és hőkezelés nélkül, nyers tejből készíti sajtkölteményeit. Joghurtjának csodájára jár a hazai gasztrotársadalom színe-java, minden adott lenne a sikersztorihoz, ő mégsem vidám.

– Harmadik éve árulok a kaposvári piacon, amelynek rohamosan csökken a látogatottsága. Nem tudom átadni azt az érzést, amit átélünk, amikor nyáron ülünk a piacon a többi termelővel, és várjuk a csodát. Budapesten járva a csarnokban beszéltem egy tejtermék-kereskedő családdal, akiknél egyetlenegy magyar terméket sem találtam. Már a fogyasztói áraikból láttam, hogy fölösleges is odaadnom az árlistámat. Nem tudtam bekerülni Budapestre. És döbbenten tapasztaltam azt is, hogy a világörökség részének nyilvánított, százhúsz éves tradícióra épülő Fővám téri Vásárcsarnok csodaszép épülete alá nyitottak egy multit – mondja, majd arról beszél, a magyar ember rohan, örül, ha eljut egy üzletbe, ahol mindent megvehet, nincs kedve máshová is beugrani.

Ezért sem működik a helyi termelői bolthálózat, amelyre rengeteg uniós pénz ment el, és most a csipsztől a Coca-Coláig mindent lehet benne kapni. Egy-egy településen nincs annyi kistermelő, hogy egy egész üzletet lehetne rájuk építeni. Viszont ha – a nyugaton jól működő mintához hasonlóan – egy üzletlánc vállalná, hogy külön standot létesít a boltjain belül a helyi árunak, sokkal hamarabb eljutna a tiszta élelmiszer a vásárlókhoz, magyarázza Hermán Norbert János, akinek a munkahelyi stressz és egy betegség adta meg a végső lökést a váltáshoz. Kereskedőből kézműves lett.

Nem sajtkészítő sztár akart lenni, évek óta nem emelt árat, mert azt szeretné, hogy termékei mindenkihez eljussanak. A piacon mégis csak a tehetősebb réteg jön vissza hozzá, a hétköznapi vásárlók csak ünnepnap táján fordulnak meg nála.

– Visszatérnek, gratulálnak, de túl gyakran nem engedhetik meg maguknak, hogy az én sajtomat vegyék. Ezért merem kijelenteni, hogy itt minőségi éhezés folyik – magyarázza, majd hozzáteszi: – Nem tudom, szentelhetjük-e az életünket annak, hogy megpróbáljuk megváltoztatni mind a társadalmi hozzáállást, mind a fogyasztói kultúrát.

Mintha nagy, mélabús szimfónia állna össze lassan körülöttem, ahogy magyar kistermelőket hallgatok. A kistermelővé lett kereskedő, a hobbitanya gazdája vagy épp a biogazdává váló ingatlanszakértő ugyanazt panaszolja: hiába küzdenek, mintha mind a törvényi környezet, mind a mélyen rögzült vásárlói szokások ellenük dolgoznának. Az anyagi lehetőségekről nem is beszélve.

– Az olyan gazdák, akik vallásos elkötelezettséggel csinálják, amit csinálnak, sokkal könnyebben, jobban is tudnának élni, ha a pénz motiválná őket – állítja Járosi Tamás egykori ingatlanos, aki nyolcadik éve küzd a fennmaradásért a Balaton-felvidék festői falvában, Balatonhenyén feleségével és három gyerekével. – Ők azt mondják, hogy jól élnek, mert aki hisz valamiben, és a hitének áldoz, nem kesereg azon, hogy a kocsiját nem tudta lecserélni tíz éve. Ám ennek nem így kéne működnie. Aki napi húsz órában tisztességesen dolgozik, annak legalább a kispolgári életszínvonalat kéne biztosítania családja számára.

Járosi Tamás a Fekete Bárány című blogon rendszeresen beszámol a kistermelői lét buktatóiról. Egyike azoknak az értelmiségiből lett gazdáknak, akiknek köszönhetően mostanában egyre inkább ráirányul a figyelem a kistermelők küzdelmeire.

– Ha normálisak lennénk, nem csinálnánk, de mindig bízunk benne, hogy jövőre jobb lesz. Minden évben egy kicsit előrelépünk, egyre több a tapasztalatunk, egyre többen veregetik a vállunkat, idén pedig már nagyon sokan álltak mögénk, a Jóisten is ránk kacsintott, mert soha nem volt ilyen jó a csapatunk. Hét nagyon rossz év után ez az első, amely végre egy kicsit jobbnak ígérkezik – mondja a biogazda.

Járosi Tamás nem csak prédikál, a blogírás mellett a tettek mezejére is lép. Miután elege lett abból, hogy a termelőinek mondott piacokon magukat kistermelőnek kiadó kereskedők árulják a banánt és a sárgadinnyét májusban, megalapította a Biobalaton nevű piacot, amelyen csak szigorúan ellenőrzött, valódi kisgazdák árulhatják portékáikat.

– A dolog tulajdonképpen egyszerű. Ha nem akarjuk, hogy becsapjanak bennünket, ismerkedjünk meg azokkal, akiktől minden héten vásárolunk. Vegyük a fáradságot, és – ha tehetjük – legalább egyszer látogassunk el a gazdaságukba. Ha nincs barackfájuk, miközben barackot árulnak, egyértelmű, hogy csalók.
Persze az sem árt, ha tudjuk, mi mikor érik. Általánosságban azonban elmondható, hogy a termelői piac éledését csak mi, fogyasztók tudnánk ösztönözni.

Egy valódi termelői piac pedig adottságainál fogva nem tud egy időben akkora választékot produkálni, mint a bevásárlóközpontok zöldséges- standjai, ám amit ott veszünk, arról tudhatjuk, hogy természetes körülmények között, a maga tempójában fejlődött, és ha ezt választjuk, nem tömjük magunkat tele vegyi anyagokkal.

Néhány éve lehengerlő divat lett a bioétkezés, ám mára sokan erre is legyintenek. Sokat hangoztatott fordulat, hogy ha minden bió lenne, amire rámondják, az egész ország csak biogazdaságokból állna. De nem csak a csalók okozta hitelvesztés, az árak is visszarettentik az átlagfizetésből élőket.

– A bió életfilozófia, ami nagyon közel áll a természethez. Nem azt jelenti, hogy nem permetezünk, ennél sokkal összetettebb az eljárás. Ez a jelző egyfajta garancia a vásárlónak, hogy hagyományos, tiszta élelmiszert kap. Számos méréssel, helyszíni látogatásokkal ellenőrzik, hogy megfelel-e a szabályrendszernek a biónak minősített termék. Ez az eljárás olyan körülményes, annyi ráfordítással jár, hogy az a gazda, aki aláveti magát, általában komolyan is gondolja. Csalók ezt ritkán vállalják – mondja Járosi Tamás, és felhívja a figyelmünket egy megdöbbentő tényre: ma a világon egyedül nálunk csökken a bióban művelt területek száma, most már egy-egy megyében átlagosan csak három-négy biogazda munkálkodik.

A csalókat sok esetben azért nem szűri ki a termelői piacok ellenőrzését végző Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih), mert maga a piac nem is legálisan működik. Normális esetben a jegyző jelenti be a Nébihnek egy-egy piac létrejöttét, ő viszont, bár elvileg független, az önkormányzattól kapja a fizetését, így rendszerint semmit sem tehet a polgármesteri akarattal szemben. Ha egy településvezető úgy dönt, hogy turisztikai látványosságra van szüksége a városának, minden további nélkül beindíthatja a piacot a jegyző megkerülésével. A Nébih jelenleg országszerte 229 helyi termelői piac létezéséről tud. Ezekre a 40 kilométeren belül megtermelt árut vihetik ki a kistermelők, a Budapesten fekvő piacokon pedig az ország területén bárhol működő gazdaságból származó mezőgazdasági, illetve élelmiszer-ipari termék értékesíthető.

Hogy a vásárlói bizalom helyreálljon, ahhoz elengedhetetlenül szükség lenne egységes, hiteles értékelési rendszerre, olyan címkére, amelyet viselve biztosak lehetünk benne, hogy őszinte termékkel állunk szemben. A Magyar Gasztronómiai Egyesület néhány éve meg is alkotta a maga aranyszalagját a francia Label Rouge minősítési rendszer mintájára.

– A megjelölést egy évre nyerik el azok a termelők, akik kivételes minőségű terméket bocsátanak piacra. Ezt a tanúsítványt el is lehet veszíteni, de az a tapasztalat, hogy akik eddig elnyerték, mind olyan emberek, akiket nem a gyors meggazdagodás lehetősége, hanem meggyőződésük motivál, az pedig általában nem változik évről évre – mondja Molnár B. Tamás, az egyesület alapító elnöke, aki hozzáteszi: hogy a csúcsgasztronómia kistermelői produktumot tudjon felhasználni, ahhoz állandó, megbízható, jó minőségre van szükség, áringadozások nélkül. A szakember szerint Magyarország mindig a nagygazdaság országa volt, a kisüzem hagyománya és ereje hiányzik belőle. (Lásd még alábbi interjúnkat.)

Az utóbbi időben leginkább a városból kiköltöző értelmiségiek hozzák létre a kiemelkedő minőséget. A kistermelők megerősödéséhez meg kell változnia az alapanyag-kultúrának. A vevőknek be kell látniuk, hogy nem kell különösebben jómódúnak lennünk ahhoz, hogy egészséges, jó ételeket készíthessünk, egyszerűbb összetevőkből is lehet tisztességesen főzni.

– Nem gondolom, hogy ennek a társadalmi-kulturális változásnak mi még aktív részesei leszünk – mondja Járosi Tamás, aki, bár a változások ütemét illetően pesszimista, sokat tesz azért, hogy előremozdítsa az ügyet. Ezért is hozta létre családjával a Biobalaton mellett a Malackrumpli elnevezésű slow food éttermet, amely egyszerre lett felvevőpiaca az őszinte termékeknek és hangulatos kiszolgálóhelye az egészséges alapanyagokból készült ételeknek és az azt meg is fizető közönségnek.

– A hozzánk betérő vendégek negyven százaléka valamilyen ételallergiával küzd. Húsz-harminc éve még nem is volt ismert az ilyen betegség. Hogy lehet, hogy a nagyapámék nem voltak gluténérzékenyek, pedig kenyeret kenyérrel ettek mindennap? – teszi fel a kérdést a biogazda, aki szerint ez lesz a jövő igazán nagy társadalmi problémája, ami egyre inkább a tiszta élelmiszerek felé fordítja az embereket.

A biogazdaságba betegségben szenvedő vagy betegségen túleső igen sok család jár el, köztük súlyos esetek, például rákos gyerekek szülei.

– Aki őket becsapja, az már nem pénzügyi visszaélést követ el, hanem valakinek az életével játszik – mondja Járosi Tamás. – Meggyőződésem – folytatja –, hogy a hamis áru forgalomba hozatalát büntetőügyként kellene kezelni. Ha kiderül, hogy valaki saját hagymaként multitól származó árut kínál, először megbüntetném kétszázezer forintra, másodszor ötszázezerre, utána két év letöltendő Az államnak egészségünk megőrzése érdekében kötelessége lenne megvédenie lakosságát.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.