A nagy európai migránspingpong

Kontinensünk még mindig önnön utópiájának rabja. Lesz-e kijózanodás?

Egy-két hónappal ezelőtt még azt olvashattuk a mainstream haladó médiában, hogy az egész bevándorlókérdés álprobléma, figyelemelterelés. Ehhez képest azt látjuk, hogy a bevándorlók áradata megbénítja Magyarországot és az egész európai politikát. Utóbbi a maga természetes módján ismét későn reagál, és azt sem tudja, hogyan reagáljon. Az események közben elsodornak mindent, amit eddig törvényes rendnek tartottunk, a szabályok – sikertelenül – igyekeznek kullogni a történések után.

Az elmúlt napokban-hetekben ugyanis az derült ki, hogy mind Schengen, mind a dublini III. rendelet gyakorlatilag, pontosabban a gyakorlatban érvényét vesztette. Az illegális bevándorlók ugyanis nem hajlandóak e törvényeknek engedelmeskedni, nem akarják magukat ott regisztráltatni, ahol beléptek az Európai Unió területére. Félve a haladó értelmiség és médiája haragjától sem Magyarország, sem más európai országok nem kényszerítik a bevándorlókat a hatályos törvények betartására, elkezdődött a pingpongozás a tömegekkel. Mely állam kormánya vállalná, miközben a média síró-éhező gyerekeket mutogat, hogy nem engedi be őket területére?

Az európai, keresztény gyökerű kultúrának valóban integráns része az, hogy, amennyire erőnkből telik, segítenünk kell a rászorulókon. Egyházak, civilek és az államok is ezért tartanak fönt karitatív szervezeteket: az európai ember számára egyszerűen elfogadhatatlan lenne, hogy a betegeket, éhezőket az út szélén hagyjuk. Mindez evidencia, ha a saját országainkról és kontinensünkről van szó. A nehézséget az adja, hogy ez a keresztény gyökerű európai kultúra az empátiát, a másik ember megsegítését univerzálisnak tételezi, és most szembetalálkoztunk azzal, mit jelent ez az univerzalizmus a gyakorlatban. Most kívülről érkeznek olyanok, akiket éhesnek, meggyötörtnek, szenvedőnek látunk. Ezért az első reflex mindenki esetében az, hogy segítsünk nekik – helyesen.

Ám mindeközben sokan, köztük az európai vezetők is, megfeledkeztek ennek árnyoldalairól. Vitatható, hogy minden most útra kelő és ideérkező bevándorló menekült lenne. Amióta a német bevándorlási hivatal megüzente nekik meggondolatlan kampányában, hogy minden szírt tárt karokkal várnak, azóta minden bevándorló szír lett, és papírok híján mindegyikük január 1-jén született. Részvétkultúránkból fakadóan elhomályosult a józan eszünk, és nem teszünk fel magunknak olyan kérdéseket, melyek talán zavaróak lehetnek. Hogyan lehet az, hogy a többségnek nincs papírja, miközben bizonyos holmikat azért magukkal tudnak hozni? Mobiltelefont és -töltőt mindenképpen. Mi lehet az indoka annak, hogy mindegyikük azt állítja magáról, háború elől menekült, azaz közvetlen életveszélynek van kitéve, ám meg sem áll Németországig?

Egyedül Németország számít menedékhelynek, ahol a háború, a politikai üldöztetés közvetlen fenyegetése már nem érinti őket? E kérdésekre az a válasz, hogy sokan, talán a többség nem háborús menekült, hanem a jólét reményében érkezik Európába. Azért szeretne Németországba eljutni, mert azt hallotta róla, hogy az a Kánaán, ahol nemcsak békére lelhet, de jobban is élhet. A felelőtlen európai politika valóban hamis reményekkel, illúziókkal kecsegtette a bevándorlókat, akik ennek hatására útnak is indultak. A német Kánaán ígérete a bevándorlók új, szekuláris utópiája.

Mindeközben Európa is egy utópia rabja, amellyel a haladó értelmiségiek és az 1945 utáni európai politikai elit, úgy tűnik, sikerrel tömte tele az európai polgárok fejét – eddig legalábbis, ugyanis utóbbiak reakciója még kérdéses.

Ezerkilencszáznegyvenöt után az újjáépülő Európa máig élő jelszava és célkitűzése a „soha többé háborút!” lett. Mindent ennek rendeltek alá. Azt a következtetést vonták le a második világháborúból, hogy a nemzetállamokat, a nemzetállami szuverenitást annyira vissza kell szorítani, amennyire ez a mutatvány emberileg lehetséges; hiszen a nacionalizmus okozta a második világháborút. Nem számít e tekintetben, hogy a Harmadik Birodalom mennyire volt „nacionalista”, és törekvéseiben, céljaiban mennyire volt célja bármiféle nemzetállam. Nagyon is egységes Európát akart, olyat, amilyet. Hozzátehetjük azt is, hogy gyakran éppen a „nacionalisták” voltak legádázabb ellenségei a nemzetiszocialista törekvéseknek (De Gaulle, Churchill – utóbbi, azaz Nagy-Britannia esetében szükségtelen most kitérni a finomításokra, tudniillik hogy esetében nem nemzetállamról van szó). Mindezek a megfontolások nem számítanak, ha egyszer Európa vezetői azt a tanulságot vonták le a világháborúból, amit.

A projekt sikerét nyugodtan elkönyvelhetjük, hiszen mára annyira legyengítették a nemzetállamok szuverenitását, hogy már az is vita tárgya, egy állam megvédheti-e határait az illegális határátlépőkkel szemben. Ez utóbbi egyébként bármiféle szuverenitás elemi, ha nem a legfontosabb előfeltétele, ennek hiányában nem beszélhetünk állami önrendelkezésről. Európai szinten sem állunk jobban, holott az ígéret úgy hangzott, hogy nincs szükség a nemzetállamok szuverenitására (és végső soron magukra a nemzetállamokra), hiszen a szuverenitást az egységes Európa gyakorolni fogja, maximum „megosztja” azt a nemzetállamokkal.

Csakhogy nemcsak Magyarország, hanem Európa sem tudja ma megvédeni a schengeni határokat, és egyre kevésbé tűnik úgy, hogy egyáltalán törekedne erre. A migránsok egyetlen nagyobb hulláma képes romba dönteni az egyesült Európa nagyszerű álmát: minden ország elkezdi a saját érdekeit nézni, a hatályos törvényeket nem betartva továbbengedni a bevándorlókat, hadd foglalkozzon velük Németország, Franciaország, Anglia. Az „európai szolidaritás”, amely alapvető feltétele bármiféle egységes Európának, az első nagyobb akadálynál csődöt mondott. Az európai démosz délibábja is eltűnt a horizontról.

A bevándorlók által vizionált európai Kánaán képét egyébként maga Európa festette. Ez összefügg a belső fogyasztásra szánt utópiájával is. Ezen utópia szerint mindenkivel békében együtt lehet élni, emberek között nem lehet választóvonal etnikum, vallás, kultúra. Minden ember elidegeníthetetlen jogokkal születik, melyek megilletik őt, és ha ezt mindenki elfogadja, valódi, komoly konfliktus sem egyének, sem közösségek között nem alakulhat ki. A kérdés az, elfogadja-e ezt mindenki. Az utópia legfőbb ellenségei a fent már említett nacionalizmus és persze a vallás (mármint a keresztény). Az európai békét a háború után a közösség mérnökei a jóléttel vették meg: a képlet a jólét plusz demokrácia modellje volt, amelyben a remény szerint egyre csökkenő kényszer alatt élhetnek együtt az egyenlő és szabad emberek.

Nem volt kérdés, hogy az új európai utópiának nyitottnak kell lennie, és nem tehet különbséget etnikum, vallás, kultúra alapján. A multikulturalizmus olvasztótégelyt feltételez, amelyben a különböző kultúrák egymás mellett élnek és békésen egybeolvadnak, esetleg nem zavarják egymás köreit. Eközben egyre kevésbé tolerálták a haladó értelmiségiek, a média és az európai liberális politikai elit az „őshonos” európaiak kultúráját, normáit, és egyre nagyobb elfogadást követeltek az idegen kultúrákból érkezőknek. A kísérlet eredménye azonban nem a békés egymásba olvadás, egy nagy, közös, korábban nem látott – jóllehet a tervek szerint is kissé amorf, mégis tetszetős – európai kultúra kialakulása lett, hanem enklávék létrejötte. Az úgynevezett „no-go” zónák Európa városaiban e folyamat termékei. Európának nemcsak kifelé, „befelé” is megszűnt a szuverenitása: e zónák olyan területek, melyek fölött semmiféle hatalmat nem gyakorolnak a hatóságok, és nem merészkednek oda az „őshonos” polgárok sem. Hagyományosan megszállt területeknek neveznénk ezeket, de ilyet ma kimondani anatéma volna.

A multikulturalizmus ideológusai évtizedek óta az antropológiai és szociológiai kulturális relativizmus érveivel bódítják az európai polgárt. Eszerint a különféle kultúrák normáik, gyakorlataik alapján nem ítélhetőek meg, hiszen minden kultúra egyenlő értékű, függetlenül a tartalmától. Egyszerre kívánja tőlünk ez az ideológia, hogy elfogadjuk a kultúrák sokszínűségét és különbözőségét, és azt, hogy ezeknek – még ha egymásnak élesen ellentmondó gyakorlatokat tartalmaznak is – egyenlő morális értéket tulajdonítsunk. Kissé sarkítva: az emberi élet méltóságát és alapvető védelmét hangsúlyozó keresztény kultúra morálisan nem áll fölötte valamely törzs azon gyakorlatának, hogy csecsemőket vagdosnak a kőhöz. Nem létezik független mérce a kultúrák megítélésére (ez persze az emberjogi gondolatnak is ellentmond), ahogy saját kultúránk sem szolgálhat ilyen mércével, hiszen az „sovinizmus”.

Mármost készséggel elfogadhatjuk a kulturális relativisták arra vonatkozó érvét, hogy a kultúrák különbözőek, és a mi szempontunkból nem evidens és nem erkölcsös módon élnek. Még azt is elfogadhatjuk, hogy nem dolgunk beavatkozni e kultúrákba. A kérdés azonban az, mi a dolgunk akkor, ha e kultúrák jönnek hozzánk. Az egymással élesen szemben álló életmódokat hogyan lehet kibékíteni? Hogyan hozható létre közös olvasztótégely-kultúra akkor, ha nincs arany középút a becsületgyilkosságok és az európai élet védelmére vonatkozó előírás között? A multikulturalizmus ideológusai azt az érvet azonnal lesöprik az asztalról, hogy az ideérkezőknek alkalmazkodniuk kell a mi kulturális-morális normáinkhoz. Ezért a gyakorlatuk inkább az lett – mivel az egybeolvadós utópia nem jött létre –, hogy minél több jogot és privilégiumot követelnek a miénktől eltérő kultúrából érkező embereknek. Az európai politika, tartva attól, hogy az esetleges retorziók látványa miatt erőszakosnak, elnyomónak lesz kikiáltva, folyamatosan hátrált, a multikulturális ideológia elvárásainak megfelelően.

Mint minden utópia megvalósítási kísérlete esetében, a végeredmény most is ugyanaz: nem a harmónia és a béke birodalma, hanem párhuzamos társadalmak létezése, erőszak, feszültség. A folyamatos hátrálás következtében Európa egyre kevésbé tudja megvédeni saját „őshonos” lakosságát és – fontos lenne ezt is tudatosítanunk – a nyugat-európai zsidóságot. A mostani migrációs hullám ugyanis hosszú távon rájuk nézve veszélyes. Hervasztó azt látni, hogy a második világháború borzalmából tanulni kívánó európai politika ismét azokat sodorja veszélybe – jóllehet akaratlanul –, akik megszenvedték azt. Az utóbbi évek nyugat-európai merényleteit látva mindez már nem elmélet és jóslat, hanem tapasztalat és valóság. A nyugat-európai zsidók nem véletlenül vándorolnak ki mind nagyobb számban Izraelbe: az iszlamizálódó Európa napról napra egyre elviselhetetlenebb hellyé válik számukra. Akik a mostani válság kapcsán a vészkorszakot emlegetik, érdemes volna megkérdezniük a Nyugat-Európában élő zsidókat: vajon a „szélsőjobboldali tömegek” miatt tűrhetetlen arrafelé az élet, vagy az iszlamizálódás miatt, amely alá a tercet az „anticionista” és egyre nyíltabban antiszemita nyugat-európai baloldal játssza?

A zsidóság persze csak az első közvetlen, leginkább veszélyeztetett célpontja a radikális iszlámnak. Mindenki sorra kerül. A Németországba megérkező migránsok hamar észre fogják venni, hogy nem a Kánaánba érkeztek, ahogy attól sem lesznek különösen jókedvűek, ha az európaiak kvóták szerint elosztják őket. A dühük és elkeseredettségük érthető lesz. A radikális ideológiáknak pedig másra sincs szükségük, mint elkeseredett és dühös tömegekre. A világ erkölcsileg abszurd: a kizárólag az empátián alapuló politikai cselekvés végül még nagyobb feszültségeket gerjeszt, mint amilyeneket megakadályozni szándékozik.